Tudom. Ilyenkor mindig egy lélegzetvételnyi csend következik, és persze a meglepetés a hivatalban, az okmányirodán vagy az egyetemen: „Tényleg a nemzeti ünnepen született?”  Tényleg. Ezért nagyon különleges a kapcsolatom ezzel a nappal. És leginkább mindazzal, ahonnan az egész történet ered, az ünnep forrásával: ‘56-al. Mintha mindig is együtt éltem és nőttem volna vele – az ő ritmusában. Történetét mindig közel éreztem magamhoz.

Huszonkilenc éve már, hogy minden október 23-a teljes természetességgel ünnep számomra. Ünnepeltek mások, és én is ünnepeltem. Születést, tortát, és ellobbanó gyertyákat a csendben megfogalmazott titkos kívánsággal, hogy a szívem legmélyén mit is szeretnék. Ha bármilyen okból kifolyólag születésem tényét bárki tagadná, értetlenséggel venném: ugyan miről beszél? Hiszen itt vagyok.

Ungria – Sí!
Hosszú évekig tanultam történelmet. Zavarom egyre csak nőtt, mindahányszor arról a felvetésről olvastam, hogy „volt-e egyáltalán ‘56?”. És ha volt, akkor az mi volt? Az értelmezéseknek és fejtegetéseknek se szeri, se száma. Hosszú évtizedekig tagadták, és át is nevezték. Kimondhatatlan, elfojtott tartalomként létezett. Még bajba is lehetett kerülni miatta. Képzelhetik, hogy ez engem – már csak a születésnapom okán is – mindig rendkívül érdekelt. Mi történt ‘56-ban?

Mígnem ezen a nyáron, úgy érzem, gyönyörű választ kaptam. Ott, ahol nem is számítottam rá. Éppen Spanyolországban jártam, egy hosszú utazás kellős közepén. És azóta bátran mondhatom, hogy ‘56-nak még nagyobb lelki fajsúlya lett számomra. ‘56 olyan seb, amely gyógyító metaforává válhat a közösségünk számára.

A térről nyíló hangulatos kis kávézóban lep meg bennünket a vihar. A katedrális csipkekővel díszített fiatornyai között ezüstös fénnyel cikázik át egy villám. Számolni kezdem, ahogyan azt tanultam: „egy...kettő...három…” A mennydörgés hangja helyett azonban a mellettünk levő asztalnál tolnak zörögve arrébb egy széket. Egy idős spanyol házaspár telepszik le mellénk.

Burgos az egyik legszeszélyesebb város Spanyolországban. Mind a négy alkalommal, amikor itt jártunk, egy hirtelen kipattant vihar elől kényszerültünk menedéket keresni. Épp mondom a külföldi jóbarátomnak, hogy nálunk, Magyarországon is milyen gyakoriak a nyári viharok.

„Ön magyar?” – fordul erre oda hozzám az idős spanyol hölgy. Olyan közel ülünk, hogy elkerülhetetlenül hallgatjuk egymást. Barátságos arcáról megilletődöttséget lehet leolvasni. Majd közelebb húzza a székét, és szinte meglepődve saját meglepettségétől, sorolni kezdi: „1956 igen különleges év volt, emlékszem arra az őszre. Minden iskolából, még a környéki falvakból is bejöttünk ide, a térre…” – és mind a ketten kinézünk a kávézó kirakatüvegén, hogy szemügyre vegyük a több száz éves katedrálist, mely fölött a kék ég olyan árnyalatai gomolyognak, hogy joggal hívhatná bárki feketének.

„Persze még nagyon fiatal voltam – folytatja a hölgy –, és sokan voltak ott a téren kicsi gyerekek. És képzelje, az egész téren azt lehetett hallani, hogy Ungria – Sí!”. 

Spanyolul mondja, ezt az eszemmel még követem; mégis nagyon mélyen megérint ez a név. Még így is, hogy idegen nyelven mondják ki azt, hogy Magyarország.

„Ungria”. Hiszen ez a név, sőt, inkább az a valami, amire ez a név utal szerepel okmányaimban, és a bordó passzusomban is, mellyel néhány hete ideutaztam. Más ország nevét minden további nélkül ki lehet mondani; erre azonban erősen, mind közül felismerhetően, mással össze nem téveszthetően rezdülök. És ez a valami szívbemarkoló.

Az erőre mondtunk igent
Meglepődök a spanyol hölgy jártasságán. Már néha majdnem magam is elhittem azt az önsorsrontó hiedelmet, hogy minket magyarokat talán senki nem ismer; sőt, mindaz, ami velünk történt, nem fontos, mert nem a nagy fősodor része. Lám, teljesen váratlanul itt van most valaki, aki örömmel emlékezik vissza valami nagyon fontosra, amely velünk kapcsolatos. Olyan izgalmat érzek, mint amikor a gyermekkori történeteimet hallom újramesélni. Ezerszer is ismerem, mégis, kérem, hogy mondják el megint.  

„Sí” – ezt énekelte a katedrális előtt összegyűlt tömeg, „igen”. Igent mondtak ránk. A külföldi barátom is feszülten figyel. Érzem, hogy érzi, ez a beszélgetés nagyon fontos. Végül teljesen az idős hölgy szemébe mélyedek. Csendesen fürkész. Olyan csendben, amelyben a lehetősége sem létezik többé annak, hogy különböznénk. Lehetősége annak, hogy máshol születtünk, más korban és földrajzi koordináták metszéspontjában - és hogy ez elválaszt minket. Mert az emberség közös élménye összekapcsol.

Messze kint a vihar. A fülem is zúg. Csak fülelek tovább arra, hogy mit hallok. Az égi elemek játékát, a feszültségét, amely a boltozatot élesen szeli át? Hideg és meleg légörvényének zúgását? Időjárást vagy inkább történelmet? Olyan súlyos fogalmakat és megsemmisítő ellentéteket, mint elkövető és áldozat, támadás és ártatlanság fogalmainak zakatolását? Páncélos harckocsit és őszi kabátos fiatalokat, nevetséges arányokat, erőfölényt - és a bukást, melyről azt hisszük, hogy eleve elrendelt?  

Talán egy ér pattanását, mely után döbbent csend áll be.

Számomra talán ezek a legerősebb pillanatok. Mert mélyen megérint az a valami. Egy gondolatok nélküli eleven folyó. Mélyebb, mint bármilyen lelkesedés vagy hazaérzület. Semmi szentimentalitás, nincsen érzelme. Nem tartozik hozzá hőmérséklet, felháborodás és fájdalom sem.

Csak Valósága van. Ez pedig az odatartozás joga. Tartozásom a születésem helyéhez. A helyhez, ahol az élet áramába kerültem. És a sorsközösség az emberekkel, akik szintén ide tartoznak.

Különös az idős spanyol hölgy jelenléte, és az, hogy ez a találkozás mi mindent vált ki belőlem. Egy pillanatra talán illetlenségnek is vélem ezt a magától értetődő, közvetlen részvétét. Mit tudhat ő ilyenekről? Mi köze van hozzá?

Ő azonban továbbra is csendes ámulattal fürkészi a tekintetemet, majd végül mély nyugalommal megszólal:  

„Mondok magának valamit. Ott erőszak és erő álltak szemben egymással. És mi az erőre mondtunk igent.”

És valóban. Mert a történelem színpadán az erőszaktevő szerepét sokan eljátszották már. És az erőszakot mindig igazolni kell. Akkor azt mondta a politika, hogy ezt a forradalmat le kell verni. Az üzenet egyértelmű volt: a döntés szabadságáról és méltóságáról a magyar embereknek le kell mondani. Mert aki dönt és felelősséget vállal önmagáért, és ebben a szabad akaratában folyamatosan megújul és fejlődni képes, az tele van erővel. Azonban az erőnk és az önállóságunk az akkori politikai leosztásban nem volt érték. Megtorlás járt érte és bosszú. És megszégyenítettek bennünket miatta. Ez az, amiben gyógyulásra szorulunk.

Talán úgy voltak ott sokan ‘56-ban az utcán, mint én, aki ki akartam számolni a vihart. Átvillant a fejük fölött - majd izgatottan számolni kezdték a mennydörgésig eltelt másodperceket. Talán ha nagyon sok idő telik el, akkor nincs is olyan közel, akkor nem fenyegetheti őket. Akkor lehet remélni.

A külföldi barátom mindeddig csendesen szemléli azt a néhány percet, míg mi beszélgetünk, majd végül tűnődve hallgatunk. Érdeklődve fordul oda hozzám: „Mondd, mi történt ott ‘56-ban?”
„Valami hatalmas dolog ment végbe” – néztem ki a katedrálisra.
„És hogy mi mégis itt vagyunk. Mi maradtunk.” A választ azóta is fogalmazom, és ebben a keresgélésben azt érzem, hogy magam is sokat gyógyulok. Talán az történt, mondanám most, hogy létezik több az erőszaknál. Hogy csak a valódi erőnek van folytatása, abból születhet bármi.

A vihar lassan elül. Megköszönöm a beszélgetést, és jóindulattal megszorítja a kezem. Nézek utánuk, ahogyan csendesen kisétálnak az ajtón. Kint, a katedrális előtti kövezeten néhány súlyos esőcsepp koppanását lehet látni. Látom, amint szépen keresztülsétálnak a téren. És látom az utat, amelyet megmutatott:

„Mi az erőre mondtunk igent.”

Szabó Dóra