Hogyan érinti Önt, hogy sokan támogatják az egyházban a jelölését?

Nekem azért esett jól, mert akár az ellenkezőjét is el tudtam volna képzelni, hiszen a világi médiában rágalmazó támadások értek. Bízom benne, hogy ez a kétharmados támogatás a lelkipásztori, reménybeli egyházkormányzói szolgálatomnak szól.

Valóban rendkívüli, hogy a politikából érkezhet valaki a püspöki székbe, még akkor is, ha már több mint két éve felhagyott a politikai szerepvállalással. Miért vállalkozna a püspökségre?

Több mint húsz évet szolgáltam lelkipásztorként, belülről ismerem egyházunkat. Búcsút mondtam a politikának, ahol igyekeztem a miniszterségen belül is megmaradni lelki embernek és pásztornak. Úgy látom, egyházunk előtt Isten tágas teret nyitott, nagy lehetőségeink vannak, melyekkel nem élünk elég bátran. Közben pedig a szellemi, lelki küzdelem is élesedik. Meg tudunk-e maradni az evangéliumi hűségben? Ehhez változnunk kell és változtatnunk. Mi az egyházban ezt lelki megújulásnak nevezzük. Ebben a helyzetben szeretnék belső elhívásom alapján szolgálni a nekem adott kegyelmi ajándékokkal és azokkal a tapasztalatokkal, melyeket az elmúlt években a vezetésben szereztem.

Az egyház, a keresztyén közösség feladata, hogy azt az evangéliumot képviselje, mely a világ számára adatott, hiszen úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta... Ebben különböző módon lehetünk eszközök: miniszterként, lelkipásztorként, presbiterként, hívő édesanyaként, református pedagógusként, akár püspökként is.

Megváltozna viszont az Ön pozíciója. Amit korábban zárt ajtók mögött mondhatott vezető politikusoknak, azt ezúttal püspökként kellene képviselnie. Készen állna rá, hogy adott esetben nyilvánosan konfrontálódjon akár a kormányzattal is?

Ön szerint tényleg ez a püspök legfontosabb feladata? Nem inkább az, hogy rendelkezésére álljon a lelkipásztoroknak, presbitereknek, az egyház népének, s így vezesse őket? Ha, persze, a nyilvánosság előtt is szükséges jelt adni arról, hogy nem tartunk helyesnek valamilyen kormányzati döntést, akkor nem szabad elbújni. De amikor az egyház nevében nyilatkozunk, akkor mögöttünk és mellettünk állnak a minket megválasztott testületek, az egyházkerületi közgyűlés vagy éppen a zsinat. A politikai állásfoglalásoknál sokkal fontosabbnak tartom, hogy az emberi élet nagy kérdéseiben mutassunk irányt, adjunk tanítást: házasság, család, gyermek, betegség és egészség, hogyan lehet tisztességesen kiteljesedett életet élni. Beszűkült látás, amikor a püspökök az egyház nyilatkozatait kizárólag aszerint osztályozzák, hogy ezzel most lehet ütni egyet a kormányzaton vagy nem. Mondanivalónkat abból kell levezetni, hogy az evangélium mire kötelez bennünket.

A válaszában említett testületi kiállás feltételezi a laikus egyháztagok, illetve vezetők méltó helyre kerülését, és talán a református öntudat – de nevezzük inkább felelősségvállalásnak – feléledését is. Fontosnak tartaná ezt?

A református jelenlétnek a magyar történelemben, közéletben mindig volt egy nagyon erős karaktere. Krisztus követői vagyunk református módon. Azért is nagyon jó, hogy vannak presbitereink, református közszereplők, mert tőlük talán még jobban fogadja a világi közösség, ha beszélnek a hitükről és megmutatják, mit jelent keresztyénnek lenni, hiszen ők nem „hivatalból” teszik. Támogatnunk kell a nem lelkészi hitvallókat, mert jelenlétük óriási lehetőség az evangelizációban, a misszióban, hogy Krisztus kötelékébe vonzzuk azokat, akik még nem ismerik az Ő szeretetét.

Ami viszont a leginkább ki van téve a világunkat sújtó krízisnek, az éppen a Krisztus szolgálatára szegődött pásztori egzisztencia. Ennek a gondozása, megerősítése, az ezzel kapcsolatos szolidaritás a gyülekezeti tagok és a lelkész társak részéről, ez az, amiben komoly hiányt látok. Milliónyi elvárásnak vannak kitéve a lelkészek részben jó, részben rossz szándékkal. Ezek között a vélt és valós szerepfeladatok között bolyonganak azok, akiknek talán nem elég erős a belső elhívásuk, illetve homályosak annak a körvonalai, hogy mi a lelkészi szolgálat lényege, s ebből milyen feladatok következnek. Ennek sokszor a családi életük, a testvéri közösségük és ők maguk látják kárát. Ha oda jutok, ezen mindenképp szeretnék majd segíteni. De ide tartozik az a kérdés is, hogy lelkészképzésünk mennyire készíti fel őket a szolgálatra.

Különböző nyilvános fórumokon sok más elvégzendő feladatról is beszélt, említette például az Egyházi Jövőkép Bizottság (EJB) asztalfiókban maradt munkáját, bár arra is utalt, hogy talán nem teljesen menthetetlen az elvégzett munka. Ön szerint mi kell ahhoz, hogy lehessen eltérő véleményeket ütköztetni, ennek legyen biztonságos terepe, közege, a közös gondolkodás pedig eljusson a cselekvésig?

Nem véletlenül adtuk a „Colloquium Fratres” nevet annak a beszélgető körnek, amelyet éppen két évvel ezelőtt indítottunk el a mi gyülekezetünkben egész egyházkerületi meghívással. Ez az elnevezés a magyar puritánok mozgalmából ered, akik úgy tartották, a testvéri beszélgetésnél nincs fontosabb, hiszen itt dől el, hogy megtaláljuk-e azután majd azt az utat, amelyen együtt tudunk menni. Talán az ilyen beszélgetéseknek a hiánya is vezetett oda, hogy száz felett van azoknak a jól képzett lelkipásztoroknak a száma, akik elhagyták a közösségünket. Őket visszavonzani a tudásukkal, az ismeretükkel, az elszántságukkal csak úgy lehet, ha elkezdünk újra beszélgetni egymással – nem azt nézve, ki milyen pozícióban van, hanem azt, hogy ki akar segíteni. És én nem is állnék meg itt: az egyházi szolgálat olyanok számára is vonzóvá válhat, akik korábban nem is gondoltak erre. Segíthetünk abban, hogy a belső elhívást a külső hívogatás is felerősítse.

Amikor az első beszélgetést meghirdettük, egy egyszerű e-mailes hívásra több mint száz lelkipásztor el is jött a Hold utcai templomunkba, ők mind beszélgetni akartak. Nem traktáltuk őket másfél órás előadásokkal, hogy lehetőségük legyen elmondani, mit gondolnak az egyház jövőjéről, hogy aztán ezt együtt megvitathassuk. Érdemi változást csak együtt lehet megvalósítani, ebben az együtt-ben hiszek. A testületeink gyűléseit sem csak arra kellene használni, hogy előterjesztéseket vitassunk meg és azokról szavazzunk, hanem hogy meg is hallgassuk egymást. Így fog előbb-utóbb változni a légkör és az összetartás. Szükségesek az ilyen fórumok egyházmegyei, egyházkerületi és zsinati szinten is, nem csak azokkal tanácskozva, akiket valamilyen tisztségre megválasztottak.

Visszatérve az EJB-re: ezzel kapcsolatban lennének konkrét tervei?

Nem értek minden pontjával egyet annak, amit az Egyházi Jövőkép Bizottság javasolt. De az, hogy majdnem egy fél évtizeden keresztül dolgoznak a legjobb erőink egy olyan dokumentumon, amelyben fölmérik, hol tartunk, kijelölnek irányokat, s ehhez eszközöket rendelnek, majd ennek nincsenek következményei – ez pazarlás. Az újonnan felálló testületeknek újra elő kellene vennie ezt az ajánlást, és megnézni, hogy mit lehet ebből továbbvinni. A lelkészek hivatásgondozására vonatkozó javaslatokat, a nagyobb szolidaritást anyagi és lelki ügyekben, valamint a nyilvánossághoz és a közélethez való viszonyunkra, lehetőségeinkre és küldetésünkre vonatkozó elképzeléseket is megszívlelendőnek tartom.

Az elmúlt időszakban nyilvános felszólalásaiban kiállt amellett is, hogy az egyháznak minél inkább önfenntartónak kellene lennie. Lehetséges, hogy a nagy összegű állami támogatások erodálhatták a gyülekezetek önfenntartási kedvét?

Pénzzel nagyon sokat lehet segíteni, de lehet ártani is. A pénz mérgezni tud, testvéri légkört, gyülekezetek közötti összetartást, szolidaritást, de ne felejtsük el, hogy nem a pénz mérgez, hanem a hozzá való viszony. A pénz nem más, mint eszköz, az eszközt pedig jól kell tudni használni.

Valóban jelen van az a mentalitás is az egyházban, hogy majd ad az állam pénzt. Ezt a hozzáállást nem szabad elfogadni, még akkor sem, ha egyébként folyik némi mitologizálás e körül az állami támogatás körül. Nem olyan óriási nagyságrend ez abszolút értékben. Különösen, ha számba vesszük, mitől fosztották meg ezt az egyházat hetven évvel ezelőtt, amikor teljesen önfenntartó volt. Minden önfenntartó eszközt elvettek tőlünk. Amit visszakapunk most, az lehet, hogy nagy összegnek tűnik, de csak ahhoz képest, amit az elmúlt években más kormányoktól nem kaptunk meg. Ők inkább elvettek például az egyházi iskoláktól. Nem a templomtornyokat aranyozzuk. Nézzék meg iskoláink állapotát, főleg azokét, melyeket visszavettünk állami fenntartásból! Nézzék meg a baranyai templomokat, vagy hogy mennyi a fizetése a lelkipásztoroknak! A minimálbér körül mozog, egy diplomás embernek, akitől elvárjuk, hogy legyen szép családja, meg tanuljanak tovább a gyermekei, meg adjon rangot a településnek, ahol él. Mindezekben még mindig nagy a szükség!

Az aggályok nem is ennek szólnak, hanem annak, hogy a keresztény Magyarország szlogennel bármit el lehet adni, és bárkit meg lehet nyerni, legfőképpen az egyházakat.

Bogárdi Szabó István püspök úr mondta nekünk annak idején, hogy óvatosan írjuk oda az Alkotmány fölé, hogy „Isten”, mert akkor ahhoz kell majd mérni a magyar államnak magát, amit Isten vár tőlünk. Az, hogy mi kritikusan közelítünk ahhoz, ha valaki a keresztyénségre hivatkozik, nemcsak lehetőségünk, hanem alapvető kötelességünk: számon kell kérni azokat, akik rá hivatkoznak. A politikán belül is vannak, akik nagyon felszínesen „keresztényeznek”, és vannak, akik meg komolyan és felelősen mondják: egy állam nem védheti meg a keresztyén hitet, az az egyház feladata, az állam a keresztyén hitből következő életformát próbálja megvédeni és megerősíteni. Ez nagy különbség, és annak beismerése egy a kormányzat részéről, hogy tudja a helyét. Nem ő hozza az üdvösséget, mert nincs üdvözítő politika. De nem mindegy, minek a keretrendszerét erősíti. Jobb lenne, ha gúnyolódnának rajtunk, az emberi jövő ellenségének, maradi, arrogáns társaságnak és embereknek állítanának be bennünket? Hadd hozzak egy példát! Nagy ideológiai küzdelem folyik a férfi és női nemek és nemi szerepek, az ún. genderkérdésben, s hogy hogyan neveljük gyermekeinket. Azon, hogy az Isten az embert férfivá és nővé teremtette, hogy a házasság egy férfinek és egy nőnek a szeretetközössége, bármilyen szél fúj, jobbról-balról, Keletről-Nyugatról, a mi egyházunk nem fog változtatni, mert alapvető hitünkből következő, ezt tanítja a Szentírás, ez az, ami teremtettségünkben gyökerezik. Az Alkotmány, a kormány is ezen az oldalon áll. Örülök neki. De nem azért állok itt, mert ők itt állnak.

Ahhoz, hogy a világot megnyerjük, az örök üzenetet mai nyelven kell hirdetnünk – ezt is többször hangsúlyozta az utóbbi időben. Mit ért ezen, hiszen a „diplomácia” nyelve és az evangélium nyelve nem ugyanaz?

Ez nem azt jelenti, hogy a diplomácia nyelvén kell beszélnünk, hanem azt, hogy értelmesen, a 21. század emberéhez kell szólnunk. Komolyan kell vennünk azt a bibliai Igét, hogy ne szabjátok magatokat e világhoz, vagyis ne a kortársakon orientálódjunk általában, de akikhez küldettünk, azoknak próbáljuk megérteni a nyelvét! Ahogy szintén Pál apostol mondja: görögnek göröggé, zsidónak zsidóvá lenni. Feladatunk megérteni az életvilágát annak, akihez szólunk. És az nem csak úgy általában a posztmodern vagy a 21. századi ember, hanem konkrét emberek itt, Magyarországon és a Kárpát-medencében. Ezen felül pedig van egy ezen is túlmutató küldetésünk nekünk, reformátusoknak. Az európai színtéren keresnünk kell a párbeszédet azokkal a református és más felekezetű egyházakkal, akik eltérnek a bibliai látásmódtól. Beszélgetnünk kell arról, miért vannak ott, ahol vannak, és mi miért vagyunk itt, ahol vagyunk. Ha belépünk ezekbe a kommunikációs terekbe, és közben hűségesek vagyunk az örök üzenethez is, akkor meg fog újulni a nyelvünk is. Ez inkább következmény, semmint előzménye a kapcsolatteremtésnek.

Szóval az egyháznak nyitnia kell, nem csak rendelkezésre állnia.

A szolgálatunk nem a kívülről sokszor gettónak tekintett, belülről oázisnak megélt egyház belső ügyeiről szól csak. Az evangélium az egyházon keresztül a világnak szól – nem pedig valamilyen belterjes közegnek, belterjes nyelven. Ez tanulási folyamat, nekem is az volt. Hála Istennek, az édesapámtól sokat tanultam arról, hogy mit jelent nem belterjesnek lenni. Nemcsak behívni kell embereket az egyházba, hanem ki is kell menni az utcára, bemerészkedni a kultúra világába, a tudomány, a művészet, a munka világába, a kórházba, a börtönökbe, az iskolákba … Szüleimnél ezt az alkoholbetegek között végzett munkában tapasztaltam. Ott nem volt katolikus meg református, csak szabadulásra váró ember. Édesapám mindig azt mondta, hogy ezek az emberek azért alkoholisták, mert minőségi emberek: olyan igényük van a világgal kapcsolatban, hogy azt vagy nem kapják meg, vagy nem tudják megadni, ezért menekülnek az alkoholba. De belőlük újra minőségi emberek válhatnak, ha megszabadulnak. A Kossuth-díjas művésznek és a világhírű tudósnak ugyanarra a két mondatban elmondható evangéliumra van szüksége, mint a segédmunkásnak, a hat osztályt végzettnek vagy az analfabétának. De csak akkor elég a két mondat, ha erővel tudjuk vinni az evangéliumot azokba a világokba, ahol most nem vagyunk jelen.

Lehet ebben szerepe az egyházi sajtónak is?

Nagy hiány, hogy nincs egy országos lefedettségű református rádió. Ez óriási missziós lehetőség lenne. De fontos missziós küldetése lenne itt a Károli-egyetemnek is. Egyrészt a teológiának, amely minden tudomány alapja. Ebből a pontból kiindulva rá lehetne nézni az egész világra, és azzal a nyitottsággal lehetne élni, hogy van valami, ami nekünk biztos horgonyunk, és közben mindenkivel szóba tudunk állni. Az egész egyetemre nézve viszont komoly problémának látom, hogy a Károli csupán egy egyetem a sok közül. De mitől református? Miért tartunk fönn óriási energiabefektetéssel és pénzzel egy oktatási intézményt többezer diákkal? Az egyetem olyan szellemi műhely és erőtér lehetne, amin belül meg lehet vitatni a világ, az életünk legfontosabb kérdéseit, méghozzá úgy, hogy nekünk ezekről van egy evangéliumi álláspontunk, amit senkire nem kényszerítünk rá, de amivel megkínáljuk a velünk együtt gondolkodókat? Jól tanítani ugyanazokat a tárgyakat, amiket más egyetemen is tanítanak, ez kevés. Nekünk úgy kell tanítanunk, hogy abban benne legyen az evangéliumi keresztyén gondolkodásmód. Ezt az üzenetet, ezt a szellemi, lelki küzdelmet kellene az egyházi sajtónak is közvetíteni, nem a világi sajtó trendiségét másolni. Ez csak akkor sikerülhet, ha bízunk annak az erejében, amiben és Akiben hiszünk.

Intellektuális közegben mégiscsak könnyebb a nyitást szóba hozni, de vegyük például a cigányság helyzetét, amelyre szintén tett utalást a baranyai püspökjelölti fórumon! Gyakran úgy tűnik, a reformátusok ugyanolyan sommás véleménnyel vannak róluk, mint bárki más, holott a cigányoknak is szüksége van az evangéliumra.

Nagyjából a magyar társadalom átlagának megfelelően viszonyul a romákhoz az egyháztagok többsége. Sokan valószínűleg elutasítással, mások közömbösen, és hála Istennek, vannak, akik ebben feladatot, missziót látnak. Meg lehet ezt két oldalról közelíteni. A kormányzat feladata – én ezt képviseltem, amíg kormányzati pozícióban dolgozhattam a felzárkózáspolitikában – gyakorlati és stratégiai. A romák ma Magyarországon sok mindent nem veszíthetnek. A többségi magyar társadalom viszont nagyon sokat tud veszíteni azzal, ha nem emeljük föl a romákat. Ez praktikus elv is: miért szociális segélyért álljanak sorba, miért ne lehetnének inkább adófizető állampolgárok? A másik érdekeltségünket ebben nagyon egyszerűen le lehet írni: ez a felebaráti szeretet. Nekünk, az egyházban, plusz motivációnk van, ami arról szól, hogy a legkisebbeket, az elesetteket föl kell keresni, és segíteni kell rajtuk. Látok nagyon sok olyan embert, akinek ez szívügye. Ebben az egyházakat összehasonlítva, a reformátusoknak nem kell szégyenkezni, sem a felsőoktatásban életre hívott roma szakkollégiumainkkal, sem az általános iskolásokat segítő tanodáinkkal, sem a legkisebb gyerekeknek és édesanyjuknak alapított közösségi tereinkkel, a Biztos Kezdet Gyerekházakkal – ezek mind államilag támogatott programok. Ilyen lehetőségeket korábban mint egyház nem kaptunk, vagy csak sokkal kisebb mértékben. Ami pedig a cigány–magyar együttélést általában illeti: nem kell félnünk sem az együtt-től, sem a külön-től. Fogadjuk el és támogassuk, hogy a magyarországi cigányságnak az a része, amelyet meghívtunk az egyházunkba, a maga módján, mentalitásában, saját etnikai, kulturális közösségében éli meg keresztyén hitét. De újra és újra találkozzunk egymással, hogy nyilvánvaló legyen, ők is ugyanazt a Jézust szeretik, meg őket is ugyanaz a Jézus szereti ugyanúgy, aki minket. Utána megint megy mindenki a saját útján mindenféle gyűlölet és elutasítás nélkül, egymás hite által megépülve.

Vezetői szerepre készül: miben lenne ez más, mint az eddigi vezetői tapasztalata? Milyen püspök szeretne lenni, ha megválasztanák?

Számomra a legfontosabb: szóba állni másokkal. Nem az a fontos, hogy a kirakatban a püspöknek milyen arca meg médiaindexe lesz, hanem az, hogy azok a lelkipásztorok, akikkel együtt szolgálja az egyházat, társra találjanak benne. Olyan valakire, akihez odafordulhatnak lelki és az anyagi gondjaikkal, akinek elmondhatják, amit ők gondolnak a misszióról, az egyház jövőjéről, és akinek beszélhetnek arról, hogy nekik milyen terveik vannak. A püspök álljon rendelkezésére azoknak az egyházban, akiknek a pásztorolása rá bízatott. Nekem ez azért is lenne fontos, mert kíváncsi vagyok azokra az emberekre, akik mellé szolgatársként odarendelt Isten. S közben javítsunk együtt a hitoktatás rendszerén, alkossunk lelkészi hivatást védő törvényt, indítsunk el egy átfogó missziói tervet, melyben a Bethesdától kezdve a Károlin át a legkisebb gyülekezetig és országos szolgálati ágig mindenki megtalálja a maga kegyelmi ajándékainak, elhívásának megfelelő lehetőségeket és feladatot!

Mit gondol, a közös célok eléréséhez lenne elég munkatárs?

Az egyháznak nagyon fontos adottsága, hogy azokkal kell együtt szolgálni, akik „adatnak”. Éppen azokkal, akikkel Krisztus „egybeszerkesztette a testet”. Én ezt fontosabbnak tartom, mint hogy külső szuperembereket keressünk szolgálathoz. Akikben elaludt, elsorvadt a szolgálni vágyás, a reformáció – az önreformáció és az egyházreformáció – lendülete, szenvedélye, inspirációja, azokban ébresszük föl azt a küldetéstudatot, amivel elkezdték ezt a munkát! Van kétezer lelkipásztorunk, Dunamelléken több mint négyszáz, és van többezer presbiterünk, több százezer gyülekezeti tagunk. Ha ők mind hadra foghatók az evangéliumi szolgálatban, akkor a pokol kapui sem vesznek diadalt rajtunk.