Alig vártam, hogy a villamos ajtaja kinyíljon a Győri kapunál, és már vágtattam át az úton a házatok felé. Ezt az ezüst tobozt vettem. Emlékszem, ahogy mosolyogva felfüggesztetted a kis műfenyőre.
Egy méternyi ruszki szörnyűség, amit egy ízléstelen, centrumos nejlonszatyor rejtegetett karácsonyig az ágyneműtartóban. De te valahogy ezt a ronda műanyagfát is tudtad szeretni. Sosem elégedetlenkedtél. Hálás voltál mindért, ami megadatott.

Óvatosan fogtad a csillogó tobozt, mint egy drága kincset: „Nézd, Apu, ezt Zsuzsikától kaptuk – mondtad. Bárminek örültél, amit az unokáidtól kaptál, pedig összehordtunk annyi kacatot.
Hűségesen őrizted a gesztenyéből fabrikált kiskutyát, a gyufavárat, Micu fakatonáit, Juditka babaruháit, a papírra vetetett, értékelhetetlen ákombákomokat.

Rendszerint téged rajzoltalak meg: alkotásaimon egy sütő előtt álltál fakanállal a kezedben, a piros fazékból forró leves gőze csapott fel. Sötét, göndör hajadat ezernyi e betűből formáltam. Már harminc elmúltam, amikor egyszer felfedeztem, hogy még mindig őrizgeted a rajzainkat. Nagyi, minek neked ez a sok papírfecni? Miért nem dobod ki őket? – kérdeztem méltatlankodva. De te behunytad szemed, a szívedhez szorítottad a sárguló lapokat, és mosolyodban ott ragyogott unokáid minden szép pillanata.

Emlékszem, hogy milyen elégedetten ízlelgetted első karácsonyi mákos bejglimet, ami valójában se szépre, se finomra nem sikeredett. Te azonban jó nagyokat haraptál belőle, nehogy végleg elvedd a kedvem a sütögetéstől. Sőt, fennhangon nagyapának is nyújtottál egy szeletet belőle: Gyere, csak apukám kóstold meg, milyen finomat sütött a mi kis unokánk. Ezt esszük vacsorára is.

Nem tudom, hány bejglit sütöttem, mióta magunkra hagytál minket. A tészta olyan természetesen dagad a kezem alatt, mint harminchat éve, abban az aprócska konyhában, ahol kiskötényben térdeltem melletted a hokedlin, hogy felérjem a gyúrótáblát.

Karácsony van. Hosszan dédelgetem a tésztát, mint a múltat. Minden bejglimben ott rejtőzik türelmed és jóságod, talán ezért nem fáradok el, az ünnepi rohanásban: dagasztom, kelesztem, töltöm, kenem, sütöm, szeletelem.

Közben rápillantok a kis ezüst díszecskére, ami túlélte az elmúlt három évtized minden költözését, hercehurcáját. Igaz már javítani kellett, mert a teteje letörött, de Pöti valahogy megmentette. Most is itt hintázik a fán két angyalka között.

Látod, Nagyi, ez a fa olyan szép, szinte tökéletes, és annyi ajándék van itt, hogy csak kapkodom a fejem. Órák óta mégis rád gondolok és egy kisbabára, aki megszületett és visszaadta a reményt, hogy egyszer majd újra érezhetem bejgli illatú ölelésedet. Megváltó született.