3.1.       A zsoltáridézetek

Ószövetségi és zsoltáridézetekből korábban sem volt hiány, és Jézus szenvedése már elfogatása előtt megkezdődött (ld. Mt 26,38.59 – Zsolt 42,6 és 27,12; Jn 13,18 – Zsolt 41,10). Ám a Golgotára érve a Zsoltárok könyvére való utalások oly mértékben megszaporodnak, hogy kijelenthető, az evangéliumok szenvedéstörténetében a Zsoltárok hatása mellett minden másé eltörpül, beleértve az Ézsaiás 53-at is.[1]

A Mt 27,34-ben azt olvassuk, hogy miután Jézust megfeszítették, „epével kevert bort adtak neki inni.” Epével kevert bort a kivégzendők fájdalmainak csillapítására adtak rabbinikus források tanúsága szerint. Jézus ezt visszautasítja: öntudata teljes birtokában akar szenvedni.[2] Ugyanakkor az epizód Mátét a 69. zsoltárra emlékezteti (Zsolt 69,22): „Ételembe mérget tettek, szomjúságomban ecettel itattak.” A zsoltáros ellenségeitől zaklatást és gúnyt szenved, a zsoltáridézet az ellenséges indulat és megalázás elszenvedésére utal.[3] Ezt a folytatás is alátámasztja, ahogy látni fogjuk.

Mátét követve a második a Zsolt 22,19-re való utalás: „Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek.” Ez az egyetlen zsoltáridézet, melyet nemcsak a három szinoptikus (Mt 27,35; Mk 15,24; Lk 23,34), hanem János is idéz, nagyobb figyelmet szentelve az esetnek, mint a többi három (19,23-24).

A kereszten függő Jézust az írástudók és a vének így gúnyolják (Mt 27,42-43): „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben: szabadítsa meg most, ha akarja; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.” Ez világos utalás a Zsolt 22,8-9-re: „Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: Az ÚRra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte!” Ha nem is ennyire világosan, egy másik panaszzsoltárra, a 109-re is utalhat (109,25): „Gyalázatos lettem az emberek előtt, néznek rám, és fejüket csóválják.” A Mt 27,46-ban (vö. Mk 15,34) Jézus szó szerint idézi a Zsolt 22,2-t: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?” Nem meglepő módon ez már a második utalás a 22. zsoltárra.

Ahogy Jézus szenvedése a végéhez közeledik, a gúnymotívum felerősödik. Amikor közvetlenül halála előtt Jézus szomjúságra panaszkodik, „Egy közülük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki” (Mt 27,48; vö. Jn 19,29; ld. Zsolt 69,22). Bár ez feltehetőleg az irgalom jele, a többiek kapva kapnak az alkalmon, hogy Jézust gúnyolják (Mt 27,49): „Hadd lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse.”

Végül a Lk 23,46-ban Jézus e szavakkal leheli ki lelkét: „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!” Ezzel a Zsolt 31,6-ot idézi (LXX): „Kezedre bízom lelkemet, te váltasz meg engem, URam, igaz Isten!”

3.2.       A szenvedő igaz: A zsoltáridézetek és az idézett zsoltárok

A három idézett zsoltár (22; 31; 69) mindegyike ellenséges erőszak és támadás miatti panasz. A panasz kiváltója az állandó és heves gúny és rágalom, az igazságtalanság elszenvedése, a szomjazás, kiszolgáltatottság, tehetetlenség, a testi-lelki kínok és mindennek tetejébe Isten tétlensége.

A zsoltáros és Jézus szenvedése közti némely párhuzam igazán találó. Kiszolgáltatottságát és a halál elkerülhetetlenségét mi sem fejezi ki jobban, mint a ruhákon való osztozkodás. A vallási és világi hatóságtól elszenvedett gúny és rosszindulat a szenvedő és szomjazó kínjait csak fokozza. Lehetne találni másokat is. A 22,13 és 17 arról panaszkodik, hogy bikák/bivalyok, ill. kutyák vették körül. Az előbbiek tiszta, az utóbbiak tisztátalan állatok lévén alkalmas metaforái a Jézus halálában részes zsidó és pogány hatalmaknak. De ha valami, a Zsolt 22,17 („átlyukasztották kezemet, lábamat”) igazán illik Jézus kínhalálára. Ám furcsa módon a versre nincs explicit utalás. Mivel azonban Jézus szenvedéstörténete implicit módon feltételezi az Ószövetségből jól ismert szenvedő igaz témáját, a mintaolvasó az egész 22. zsoltárt hallja, a 17. verssel együtt.[4]

Ez a lényeg: az evangélisták nem találó párhuzamokat kerestek az Ószövetségből Jézus messiási voltának igazolására (a legtöbb keresztre feszítettre illenek a leírtak), hanem az Igaz Szenvedő arcképét akarták megfesteni. Nem minden motívum és párhuzam egyformán világos vagy szükségszerűen tudatos a szerző részéről, de minden jel arra mutat, hogy az evangélisták Jézus szenvedését a panaszzsoltár műfajának segítségével értelmezték.[5] Jézus szenvedéstörténete nem más, mint implicit panaszzsoltár.

3.3.       A módosított panaszzsoltár

Lukácsot követve Jézus első szava a kereszten az Atyához intézett imádság: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). Utolsó leheletével is Atyjához imádkozik (Lk 23,46): „Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet”. E két ima keretezi a kereszten szenvedő szavait. Feltűnő módon azonban míg Jézus utolsó szavai panaszzsoltárból származnak, az elsők nem. A panaszzsoltárokban (így pl. a 69-ben is) soha nem találunk ellenségért mondott imát, ehelyett Isten büntetésének kérését vagy átokmondást. A 109. zsoltár botránykő az újszövetségi hívő számára: hogyan kívánhatja Krisztust követő ember ellensége halálát, és mondhat átkot nemcsak rá, hanem utódaira is? Brueggemann joggal tekinti a megfogalmazott bosszúvágy miatt „rendkívüli módon problémás” zsoltárnak.[6]

Ám Jézus módosítja a panaszzsoltárok ismert szerkezetét és így teológiáját, s ezzel új gyakorlatot teremt.[7] Ezzel nemcsak saját tanításához hű – azaz imája összhangban van az evangéliumok Jézus-képével (ld. Lk 11,4; Mt 5,44; 11,29) –, hanem már kivégzése előtt felmenti bűnbánatra képtelen ellenségeit.[8] A megbocsátással egész Izráelt meghívja az új szövetségbe.

Valószínűleg nemcsak ebben az egy tekintetben módosította Jézus szenvedése a panaszzsoltár teológiáját. Watts szerint ugyan nincs perdöntő bizonyítékunk, de úgy tűnik, a kortársak számára elképzelhetetlen volt, hogy a Messiás szenvedjen. Ahogy Márk (és a többi evangélista) a 22. zsoltárt a szenvedő Jézusra alkalmazza, példa nélküli. Népét Isten a Messiás szenvedése által váltja meg, amely egyúttal megelőlegezi az ártatlanul szenvedett szolga igazolását.[9]

Mindez új megvilágításba helyezi, hogyan teljesedett be Jézusban az Írás.

3.4.       „... hogy beteljesedjék az Írás”: A verstől a zsoltárig, a zsoltártól a Szentírásig

Az evangéliumokban nem ritkán találkozunk az értelmező megjegyzéssel, hogy a feljegyzett eseményekkel az Írás teljesedett be. János szenvedéstörténete pl. három ízben is utal erre (19,24.28.36).

Fentebb amellett érveltem, hogy az evangéliumok ószövetségi idézeteit nem kiragadott mondatokként, hanem összefüggésükben kell olvasnunk, a verset a zsoltárral együtt. A zsoltáros eredetileg nem Jézusról beszél – azaz szavai nem jövendőmondás –, hanem magáról. Minden panaszzsoltár egyúttal azonban a szenvedő imádsága, a zsoltárosé és minden ártatlanul szenvedőé. Így azok beteljesedtek a zsoltárosban, Ézsaiás 53 szenvedő Szolgájában (akárki is az), nem utolsósorban magában Jézusban, az Ártatlanul Szenvedőben, majd Krisztus szenvedő követőiben. A 22. zsoltárt olvasva egyúttal láthatjuk azt is, ami Jézusra a meghurcolás után várt: Isten igazolta őt a feltámadással, s ezzel Jézusnak adatott minden hatalom mennyen és földön, amit hirdetni kell minden népnek (Mt 28,18-20; vö. Zsolt 22,28-32).

Ám attól, hogy egy vers, szakasz vagy bibliai könyv illik rá, Jézus még nem teljesíti be az Írásokat. Hogyan teljesedik be hát az egész Ószövetség Krisztusban? Az egyház kezdettől fogva úgy olvasta a Zsoltárok könyvét, mint amely előre mutat, s számtalan utalást és próféciát tartalmaz Jézusról. Ennek azonban nem az az oka, hogy néhány kiragadott zsoltárvers illik Jézus életének bizonyos eseményeire: a 2. zsoltár megkeresztelésére, a 22. halálára, a 47. mennybemenetelére, a 72. igazságos uralmára. Nem, a Zsoltárok Jézusra mutat, mert a Jézus előtt megfogalmazott váradalmak és remények Jézus életének és halálának ítéletében és irgalmában találkoztak.

Többről van szó tehát, mint a Zsoltárok krisztologikus értelmezéséről. Ha beszélhetünk a Zsoltárok történetéről, az Jézusban teljesedett be. E történet arról szól, ahogy a teremtő Isten hatalomra jutott és uralkodik mennyen és földön, miután orvosolta a világban uralkodó megannyi zűrzavart, igazságtalanságot és sérelmet, amikor az idő és tér egy pontján egyszer s mindenkorra magára vette azokat. A történet rosszakaratú emberekről szól, akik hazugságot suttognak, kelepcét állítanak, az igaz életére törnek; álmatlan éjszakákról és a fájdalom könnyeiről, halálról és feltámadásról szól.

A Zsoltárok furcsaságához tartozik, ahogy az évszázadok szenvedései és félelmei egyetlen helyre és pillanatba sűrűsödnek, amikor azok már oly elviselhetetlen erősségűvé fokozódnak, hogy maga a Zsoltárok is halálsikollyá lesz. Izráel sikolyává, Ádám és Éva sikolyává, sikollyá, mely paradox istentiszteletként kérdi: Istenem, miért hagytál el? És ezek után természetesen a Zsoltárok az igazolás, a drámai megújítás és helyreállítás, a csodálatos szabadítás és vigasztalás története is. Ezek a történetek a Zsoltárokban mind egymás mellett találhatók, gyakran ugyanazon zsoltárban. A Zsoltárok keresztény olvasata tehát nem abban áll, hogy ügyes módon elcsenünk a héber Bibliából néhány témánkba vágó sort, hanem hogy a nagy Történet részeként olvassuk, amelynek részeseivé válhatunk.[10]

Ahogy láttuk, Jézus utolsó szavai Lukácsnál a Zsolt 31,6-ból származnak. A zsoltárt követve Jézus Isten kezébe teszi életét, tőle várja, hogy igazolja őt. A jelenlevők számára Jézus halálával világos lett, Isten nem hallgatta meg őt. Ám a feltámadással Isten igazságot szolgáltat. A feltámadás azonban nem pusztán az ártatlanul szenvedő Szolga igazolása. Jézus feltámadásában ószövetségi váradalmak, próféciák válnak valóra. Ezt Ezékielen fogom szemléltetni. A könyv vége a fogságból hazatérő, megújított Izráelről szól. A 36. (és részint a 38-39.) részben a megtisztított és hazatért nemzetet látjuk, a 37-ben pedig Isten lelke Izráelt megeleveníti, és helyreállítja Dávid házát. Az utolsó részek (40-48) prófécia a helyreállított és az egész világot Isten áldásában részesítő jeruzsálemi templomról. Izráel helyreállításának tehát több vonatkozása kap hangot. A Jézus korabeli zsidóság a Messiástól a fogság (értsd: a római elnyomás) végét várta. Jézus viszont nem Rómát, hanem a bűnt látta a fő ellenségnek, ettől szabadított meg. A dávidi dinasztia helyreállítása szintén új értelmet nyer: Jézus uralkodik Izráel, sőt az egész világ felett, de nem a politika hagyományos eszközeivel. Feltámadása Izráel feltámadásának és megújulásának záloga. Emellett Jézus feltámadásával Izráel vallásának központja már nem a jeruzsálemi templom, hanem maga a Messiás. Ám a Szentlélek kiáradásával a Messiás követői közvetítik Isten áldását a világ népeinek.

Jézusban Izráel ősi reménységei teljesednek: a Messiás halálával Izráel bűnei bocsánatot nyernek, így vége a „babiloni fogságnak”; a Messiás feltámadásával Izráel nemzete támad fel; Isten igazolja szövetséges népét, valóra váltva a szövetségi ígéreteket; beköszönt a Messiás uralma, ezzel pedig az utolsó idők, amikor a Szentlélek kiárad, és a Messiás uralma alatt zsidók és pogányok egy népként tisztelik a teremtő és megváltó Istent. Mindez Isten ártatlanul szenvedő Szolgája által, aki hű és engedelmes maradt szövetséges istenéhez a halálig. Az Ószövetség megannyi várakozása, próféciája Jézus Krisztusban ily módon ért csúcspontjához.[11]

3.5.       További panaszzsoltárok az Újszövetségben

Jézus első követői hitték, hogy a feltámadással Izráel helyreállítása, a Szentlélek megígért kitöltése és a világ újjáteremtése megtörtént. Jézus feltámadásával a Lélek által részeseivé váltak Isten új teremtésének. Ám hogy minden újjá lett (ld. 2Kor 5,17), nem jelentette számukra, hogy az új teremtés maradéktalan részesei. A régi, megváltásra szomjazó világ továbbra is tapasztalati valóság volt: Heródes és Pilátus továbbra is hatalmon volt, a megszálló római légiók továbbra sem kesztyűs kézzel bántak a lakossággal, és még mindig a korrupt szadduceus főpapság irányította a Templomot. A Messiás-hívők az ősi zsoltárokat, beleértve a panaszzsoltárokat is – gyakran új „feldolgozásban” – továbbra is imádkozták.[12]

Jézus szenvedéstörténete nem egyedüliként, kivételesen használja a panaszzsoltárt az Újszövetségben. A Római levélben például Pál többször is utal a Zsoltárokra. A 9,36 a Zsolt 44,23-at, a 11,9 a 69,23-at idézi.

Az Apostolok cselekedeteiben szemléletes példáját találjuk, a Messiás első követői hogyan merítettek az Ószövetségből. Miután Pétert és Jánost a vallási hatóságok elbocsátják, a jeruzsálemi gyülekezet így imádkozik:

Urunk, te teremtetted az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van, te mondtad atyánknak, a te szolgádnak, Dávidnak szájával a Szentlélek által:Miért zúdultak fel a pogányok, és a nemzetek miért terveznek hiábavalóságot? Felkeltek a föld királyai, és a fejedelmek megegyeztek az Úr ellen és az ő Felkentje ellen. Mert a te szent Szolgád, Jézus ellen, akit felkentél, valóban megegyezett Heródes és Poncius Pilátus ebben a városban a pogányokkal és Izráel népével, hogy végrehajtsák mindazt, amiről kezed és akaratod előre elrendelte, hogy megtörténjék. (ApCsel 4,24-28)

A Teremtő megszólítása után a gyülekezet előadja panaszát (a meggyőzéshez implicit érveket használ): az elszenvedett igazságtalanság nemcsak ellenük, hanem Isten elleni támadás is. Ezután következik a kérés:

Most pedig, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add meg szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék igédet; te pedig nyújtsd ki a kezedet gyógyításra, hogy jelek és csodák történjenek a te szent Szolgád, Jézus neve által. (ApCsel 4,29-30)

Ebben az az érdekes, hogy egy eredetileg Messiás-zsoltárt (2. zsoltár) panaszzsoltárrá alakít, és azt a helyzethez illő módon módosítja.

A panaszzsoltárok használata tehát egyáltalán nem állt távol az első keresztényektől. Olykor ismert panaszzsoltárokat idéztek, máskor „hozott anyagból” új panaszzsoltárt készítettek, mindig a helyzetnek megfelelően.

[1]            Reumann, 1978, 40. Érdekes módon Ézsaiás 53 az evangéliumok szenvedéstörténetének mai értelmezéseiben jóval hangsúlyosabb, mint a zsoltárok.

[2]            France, R.T. 1985. The Gospel According to Matthew: An Introduction and Commentary (TNTC). IVP–Eerdmans, Leicester–Grand Rapids, 395.

[3]            Gundry, R.H. 1967. The Use of the Old Testament in St. Matthew's Gospel (NTSup 18). Brill, Leiden, 202, 6. lj.

[4]            A „mintaolvasó”-hoz ld.  Eco, U. 1995. Hat séta a fikció erdejében. Európa, Budapest.

[5]            Watts, R.E. 2007. Mark. In: Commentary on the New Testament Use of the Old Testament. Szerk. Beale, G.K és Carson, D.A. Baker–Apollos, Grand Rapids–Nottingham. 111-249, 235. Watts ezt a megfigyelést csak Márkról teszi, de a többi evangélistára is áll.

[6]            Brueggemann, 1984, 81.

[7]            A teljesebb képhez hozzátartozik, hogy az Újszövetség csakúgy, mint az Ó, két egymással feszültségben álló nézetet képvisel az „ellenség” sorsáról. Olykor szomszédos szakaszokban találjuk ezeket. Egyrészt számít Isten igazságos beavatkozására, hogy a gonoszt megbüntesse, másrészt a gonosz megtérésében, a szövetséghez való csatlakozásában, s így a szövetség áldásaiból való részesedésében is reménykedik.

[8]            A Lk 23,34a hiányzik több régi kéziratból. Eredetisége mellett érvel többek közt  Marshall, I.H. 1978. Commentary on Luke (NIGNTC). Paternoster–Eerdmans, Exeter–Grand Rapids, 867-68; Johnson, L.T. 1991. The Gospel of Luke (Sacra Pagina 3). Liturgical Press, Collegeville, 376; Pao, D.W. és Schnabel, E.J. 2007. Luke. In: Commentary on the New Testament Use of the Old Testament. Szerk. Beale, G.K és Carson, D.A. Baker–Apollos, Grand Rapids–Nottingham. 251-414, 396.

[9]            Watts, 2007, 236.

[10]            E három bekezdéshez ld. Wright N.T. 2014. Finding God in the Psalms: Sing, pray, live. SPCK, London, 30-35.

[11]            Ehhez ld. Wright idézett írásait.

[12]            Ld. Wright, 2014, 111-12.