Az igazság fárasztó fogalom. Viták, konfliktusok, megosztottság, szenvedés, pusztítás, harcok és a nyomorúság minden formája követheti. Éppen ezért tesszük olyan könnyen félre és foglalkozunk könnyedebb témákkal. És különben is! Az igazság nem az a témakör, ahol az ember problémái megoldódnának, hanem csak még zavarosabbá válnak…

Ezzel minden bizonnyal egyet kell értenünk – az igazság nemcsak fárasztó, hanem halálos is. Jézus Krisztus is éppen ebbe halt bele! Az igazság definiálása a halálos ítélete lett. A halálhoz közeledve egyre félreérthetetlenebb formában beszél az igazságról, amihez még az uralmat is hozzákapcsolja.

„Pilátus ismét bement a helytartóságra, behívatta Jézust, és megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók király? (…) Jézus így felelt: Az én országom nem e világból való: ha ebből a világból való volna, az én szolgáim harcolnának, hogy ne jussak a zsidók kezére. De az én országom nem innen való. Pilátus ezt mondta neki: Akkor mégis király vagy te? Jézus így válaszolt: Te mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (János evangéliuma 18. rész, 33. és 36–37. versek)

Az uralkodás lényegét a hatalom adja, alapvetően a katonai, gazdasági és politikai erő. Jézus azonban királysága lényegét az igazság melletti tanúságban látja. De mi az igazság?

A modern államelméletnek is pontosan ez a dilemmája: hogyan lehet az igazság kérdését egy politikai rendszerbe beépíteni? Vagy inkább meg kell hagyni az egyéni-magánéleti döntések területén? Esetleg le kell alacsonyítani egy általános szintre, amikor mindenki számára elfogadható? Másfelől mi van akkor, ha az igazság nem számít? Mi is az igazság?

A klasszikus teológiai meghatározás szerint amikor az ember értelme úgy tükröz vissza egy tárgyat, ahogyan az önmagában van, akkor ez az ember igazságot talál. Ugyanakkor ez még nem a teljes igazság, hanem annak csak egy része. De mi a teljes igazság? A Biblia a teljes igazságot egyedül Istennel összefüggésben használja.

A világban az igazság és a hamisság, az igazság és a tévedés elválaszthatatlanul keverednek egymással. A világ annyiban igaz, amennyiben Istent tükrözi. Bizonyságot tenni az igazságról ez alapján azt jelenti: Istent és az Ő akaratát érvényesíteni a világ érdekeivel és hatalmasságaival szemben.

A világ istentelensége, megváltatlansága éppen abban áll, hogy az igazság felismerhetetlen. Ezért hát az erősebb joga lesz érvényben.

A modernitással, a tudomány fejlődésével ezen a ponton azt mondhatjuk, hogy a tudomány fejlődésének hála, mi már kitűnően olvasunk a teremtett világban. Korábban rejtett igazságokat tudunk a fizikáról, a biokémiáról, a világegyetemről, sőt, még az emberről is! Képesek vagyunk az ember teljes géntérképét felderíteni. Azonban ez az igazság még mindig nem válaszolja meg az embernek a teljes igazsággal szembeni követelményét: ki az ember? Honnan jött? Mi értelme van az életének? Mi a jó és mi a rossz?

Ezekre a kérdésekre a válasz akkor ismerhető meg, ha Isten megismerhető. Jézust azonban éppen azért ítélik el, mert azt állítja, hogy benne Isten ismerhető meg. Jézus üzenete egész életében változatlan: az igazság, Isten országa, az új királyság benne elérkezett.

Az egyik teológus a szakasz kapcsán érdekes párhuzamra hívta fel a figyelmemet. Platón, a nagy filozófus az államról értekezve felveti a kérdést, milyen lehet egy teljes egészében igazságos embernek a sorsa ebben a világban. Arra a következtetésre jut, hogy egy ember igazságossága csak akkor tökéletes és igazolt, ha adott esetben vállalja az igazságtalanság látszatát. Hiszen csak az igazságtalanságon keresztül tűnik ki, hogy nem az emberek véleményét követi, hanem az igazságosságot – önmagáért. Arra a következtetésre jut tehát, hogy a valóban igaz embernek ebben a világban az a sorsa, hogy felismerik és üldözik. Ezt ki is mondja: „Ilyen körülmények között az igazat megostorozzák, kínpadra vonják, megkötözik, szemeit kiégetik, s mindenféle kínzások után megfeszítik…” Ezt a szöveget Krisztus előtt 400 évvel írta le, melyben megsejti, hogy a világban a tökéletes igaz: a megfeszített igaz.

A tökéletes igazat tehát amikor megjelenik, megfeszítik, a bíró kiszolgáltatja őt a halálnak. Jézus Krisztus elítélésében együtt vannak azok, akik a peren kívül egyébként ellenségei egymásnak: zsidók és pogányok. Ez a tény pedig minden ember elé kíméletlenül tükröt tart: nem tudod elviselni azt, aki igaz, aki tökéletes. Igazságtalan vagy, és szükséged van mások igazságtalanságára, hogy mentsd magad. Az igazzal azért nem tudsz mit kezdeni, mert megfoszt a mentegetőzés lehetőségétől. Az ember igazsága valójában az igazságtalanság. Az ember igazsága pontosan az, hogy mindig az igazság ellen küzd. Mert az igazság elismerésével saját csődjét és bukását lenne kénytelen elismerni!

Az idők teljességében elérkezett Isten-ember az általa képviselt és megélt isteni igazsággal valódi önismereti tükröt tart az ember elé, amelyben minden szépítés nélkül megláthatja önmagát. Igazságával, amely megdermeszt, mégsem a teljes megnyomorítás a célja – Istent is megmutatja.

A világvallásokban a kiengesztelés rendszerint azt jelenti, hogy az ember bizonyos különleges, Istennek kedves tettekkel helyreállítja a megzavart viszonyt. Az ember érzi, hogy Isten előtt bűnös, hogy élete nagyon súlyos gondokkal küszködik – igazságtalanság, betegség, szenvedés, kiszolgáltatottság, halál –, ezért megpróbálja legyőzni a bűnt és a hozzá kapcsolódó bűntudatot.

Ennek azonban éppen az ellenkezőjéről beszél az Újszövetség. Nem az ember megy oda Istenhez a saját engesztelő adományával, hanem Isten az, aki az emberhez jön, hogy megmutassa az embernek, milyen is valójában – teljesen istentelen –, hogy ezután teljesen odaadhassa magát neki. Ez pedig egy korábban elgondolhatatlan fordulat, amit a keresztyénség hozott a vallások világába. Az Újszövetség sehol sem mondja azt, hogy az emberek kiengesztelik Istent, pedig pontosan ez lett volna a természetes, mivel nem Isten vétkezett, hanem az emberek. Az Újszövetség arról beszél, hogy Isten Jézus Krisztusban kiengesztelődött a világgal (vö. Korinthusiakhoz írt második levél 5. rész, 19. vers).

A mi adventi időszakunk a kipróbált igazság megismerhetőségéről szól. Ettől ez még küzdelem marad, ami fárasztó, ami nehéz, de ami ezzel együtt biztos cél felé visz. A hirdetett igazság egy a hirdető személyével: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (János evangéliuma 14. rész, 6. vers)

Molnár Ambrus
református lelkipásztor