A Szent Benedek Zarándoklat 13 éve kezdődött, amikor Csizmazia Bulcsú kezdeményezésére tizenketten legyalogoltak Pannonhalmáról Bakonybélen át Tihanyba a Szent Benedek ünnepre, július 11-ére. Idén már 140-en tették meg az utat, már Győrből indulva, mert pár éve bekapcsolták a zarándoklat útvonalába az itt található bencés közösséget is. Hét nap, 150 km.

A zarándokok hajnalban kelnek, napi 20-25 kilométert gyalogolnak, tornatermekben, a bencés központok vendégszobáiban, plébániaépületekben alszanak egyszerű körülmények között (Pannonhalma, Bakonyszentlászló, Bakonybél, Veszprém, Tótvázsony, Tihany). A nap során háromszor imádkozzák a bencések hagyományos válaszolgatós zsoltárimádságait, a zsolozsmát (reggeli laudes, napközi imaóra, esti vesperás). A héten többször van tanítás, kiscsoportos beszélgetés, mise, egyszer pedig keresztút a veszprémfajszi kálváriadombon. Gyaloglás közben mindennap elimádkozzák a rózsafüzér-imádságot, kétszer csendes szakaszt tartanak, lehetőséget adva a szemlélődésre, csendimára. Útközben énekelnek, a kereszteknél megállnak, énekekkel imádkoznak. Betérnek az útjukba eső templomokba. Találkoznak a helyi közösség tagjaival, akik frissítővel várják őket, ők pedig áldást kérnek rájuk. Mindeközben hordozzák az úton szeretteiket, életkérdéseiket és odaszánják a hetüket, hogy Isten munkálkodjon bennük.

A bencés zarándokokkal megtett közös utunk már tavasszal elkezdődött, amikor Bulcsúval, feleségével, Katával és Cirill atyával egy asztal köré ültünk, hogy közösen gondolkodjunk, munkálkodjunk az idei zarándoklat mottóján és a hét igei ívén. Már a fordítások sokszínűsége gazdagító volt. Végül a protestáns fordítás mellett döntöttek a szervezők: „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” (Máté evangéliuma 5. rész, 6. vers)

Igazság. Mi az igazság? Egy felekezetközi felállásban különösen nyugtalanító kérdés. Egy hétig benne mozogva, lélegezve pedig egészen felkavaró lehet. A szervezők vállalták az úton járás, a közös útkeresés, az egymással megtett út feszültségét. A feszültség érezhető volt. Voltak érdeklődő, nyitott, hálás, kapcsolódást kereső zarándokok, voltak nyugtalan, elzárkózó, megkavart, felkavart úton járók. Egy biztos, egyikünk sem ugyanúgy halad már tovább. Én a magam átéléseit oszthatom meg.

Úton
Már eddig is sokat túráztam, gyalogoltam. Zarándokolni közösségben először indultam el.

Úton hosszan, napokig, melegben, fájó lábbal, kézzel, háttal, ízülettel, majd már minden fáj. Időnként éhesen, szomjasan, fáradtan, kimerülten. De tovább. A határaimon túl. Mert a közösség megtart, a fájdalom megszólal, az éhség csillapul, a víz édes, a tornaterem padlója pihentető. A kevés is elég. Az elég is gazdagság, bőség, áldás.

Belső utakat járni. Elindulás. Ráhagyatkozás. Megnyílás. Közösség. Tágasság. Egység. Fájdalom. Sírás. Búcsú. Úton.

Mezítláb. Az út egy részét cipő nélkül tettem meg. A csendszakaszok különösen áldottá lettek így. Úton járunk. Aszfalton, macskakövön, köves úton, homokoson, füvesen. De ezek csak fogalmak mindaddig, amíg nem érintkezünk velük. Ahogyan megannyi fogalomtól elválasztanak a falak, a rétegek, amik köztük és köztünk vannak. Ilyen két meghatározó katolikus fogalom és gyakorlat a Mária-tisztelet és az eucharisztia (szent áldozás). Mindaddig csak elgondolásunk van róluk, míg nem érintkezünk velük, míg nem engedjük közel magunkhoz.

Üdvözlégy, Mária!
Protestánsként a Mária-énekek és a mindennapi rózsafüzér-imádság volt a leginkább felkavaró az Üdvözlégy, Máriával. Hallgatom. Kiteszem magam neki. Engedem, hogy találkozzak vele. Kilométereken, majd napokon keresztül figyelem a bennem jelentkező érzéseket. Értetlenség. Feszültség. Düh. Elzárkózás. Kérdések.

Többekkel beszélgetek, gondolkodom. A rózsafüzér eredetéről, útjáról. Cirill az egyházában lévő Mária-kultusz torzulásairól mesél, és arról, ahogyan a teológián, a tanításban helyén kezelik a Mária-tiszteletet. Bulcsú a saját kérdéseiről vall katolikusként. Megosztja, hogyan nyílt meg számára Mária személye, aki a legteljesebben adott teret Jézusnak, a Megváltónak, hiszen a saját testében hordozta. A befogadás, elfogadás példája. Ahogy számunkra is. Értem, értjük egymást, gazdagodunk, közösen.

Napokig forgatom magamban Mária személyét, az ismert igéket, az anyaságom, az édesanyámat. Egyre vékonyabbak a falak, egyszerre csak megnyílik, harmadik nap már gyógyít. Átmossa a fájdalmaimat, hiányaimat gyermekként és anyaként. Megérint. Engedem. Nem okoskodom. Nem hárítok. Nem ellenkezem. Érintkezem vele. Hagyom, hogy a Lélek használja.

Krisztus teste és vére
A bakonybéli esti alkalmat Ábel atyával közösen celebráljuk. A mise keretén belül kerül sor a prédikációra. Az olvasmány (lekció), és az evangélium (textus) igéjét kérdezi. Hozza a protestáns fordítást, egy bencés diák olvassa fel.

A közös úrvacsora/áldozás kérdése már az úton előjött. Többen megkeresnek, felteszik kérdéseiket.  Megéljük-e, hogyan élnénk meg az intercommuniót (felekezetek közös úrvacsorai közössége)? Kiderül, hogy mindkét egyházban megannyi gyakorlat meghonosodott. Beszélgetünk a meghívásról, a részvételről. Mi mitől függ? Bakonybélben pedig megtörténik, ami sokakban kérdés, vágy vagy éppen kétkedés. Mindenkit várnak a szent áldozáshoz, aki hiszi, hogy a Szentlélek által az ő számára a kenyér és a bor Krisztus teste és vére. Nem a szavakon lovagolunk, hanem a közös hitet és egységet éljük meg egy asztalnál, ahogyan az utolsó vacsorán a tanítványok. Mert hisszük, hogy Krisztus vágya a testvérek egysége (vö. János evangéliuma 17. rész, 11. vers), hogy egy asztalnál is ünnepeljék az Ő váltságművét.

Vannak, akik sírnak. Van, aki történelmi pillanatnak nevezi. Van, aki még mindig szkeptikus vagy értetlen. Szabad. Úton vagyunk. Kérdések előtt. Igazságvágyón.

Ökumené
Tihany. Megérkezés. Szent-Benedek ünnep a templomban, tábortüzes vigalom a Belső tó partján, napfelkelte a Balatonnál.

„Az a jó a zarándoklatban, hogy a végére már nincs katolikus vagy református zarándok, csak fáradt zarándok” – viccelődik már az úton Bulcsú. És tényleg. Nem csak elviseltük egymást egy darabon, hanem úton voltunk, közös úton. Vállaltuk a közösséget, a kérdéseket, az igazságkeresést. Kitettük magunkat a másiknak. A szükségeinkkel és bőségünkkel. A szegénységünkkel és gazdagságunkkal. Így megélhettük, hogy áldottak lettünk és áldássá lettünk. Az igazi közösség és az igazi egység valósága és záloga: közös szomjúság, közös megelégíttetés Krisztusban. Mert mindnyájunk igazi vágya Ő. Számomra ez az ökumené. Az egyetemes szomjúság és Krisztus élő személye, aki egyedül az igazság. Akiben testvérek lehetünk.

Elég-e hogy református vagyok?
Az út során többször eszembe jutott a Parókia hasábjain pár éve megjelent cikk, mely megragadó gazdagsággal foglalja össze reformátusságunk értékeit. Az idegen közeg felerősíti identitásunk. Mindeközben a cikk kezdőszava mocorog bennem: Elég-e, hogy református vagyok? Miért is vagyok itt? Kívülről úgy tűnhet, hogy azért, mert nem elég. Mert kevés. Mintha idegen kútból oltaná szomját, aki más felekezetek lelkiségéből gazdagodik. Pedig nincs idegen kút. Csak a közös szomjúságunk van és Krisztus, aki egyedül képes maradandóan betölteni azt. Akinek a munkáját nem korlátozhatom, nem határozhatom meg, mert nem tan, nem felekezet, nem egyház, nem lelkiségi utak, módszerek eredménye, hanem élő valóság, személy. Szuverén valóság, személy. Akit csak befogadhatok. Mint Mária. Akár szokatlan módon. Szokatlan úton.

Elég-e hogy református vagyok? Elég.
Ha ez egyúttal egy olyan tevékeny és őszinte nyitottságot is jelent, amivel kiteszem magam annak, hogy a mi Urunk más felekezetek kincsein keresztül gazdagít, áld – és ugyanígy kincseimmel, gazdagságommal felekezeti határokon túl is használ.

Zarándokoltam:
Áldást kaptam. Áldást adtam.
Áldott létben áldott lettem.
SDG!

Képek: Szabó György