Mivel egész életemet jelentősen világias környezetben töltöttem és távolról sem egyházi légkör vett körül, különösen éreztem karácsony áldott, titkos erőinek sugárzó melegét, munkatársi kapcsolatainkat is gyógyító gazdagító ajándékát.
"Jön a Karácsony!" sóhajtotta ismételten december táján valaki az Avas Szálló halljában - s a hang lehetett bár színtelen és kopott, lassan terjedni kezdett, hullámokat vert és újabb felismeréseket csalt elő. Először még hinni sem akartuk, hogy már újból jön, hogy így rohan az év, az élet, de a kis pincértanulók szeme-mosolya megerősítette a szavakat, a zenészek is ráhangolódtak, s végül hősi bátorsággal a szolgálatos utcai rendőr és a vállalati funkcionárius is megállapította: "Jön a Karácsony!"
És a Karácsony valóban jött. Egyre bátrabban, egyre érezhetőbben. Voltak mindig nagyon okosak, akik tudni vélték, hogy azért jön, mert a hagyomány még fenntartja, mert az öregek őrzik, mert a gyermekeket vonzza a fény és az ajándék, mert az emberi szív szeretni vágyik, s mert ezt az egész ünnepet jól kigondolták évezredekkel ezelőtt.
De a Karácsonyt nem zavarta és nem állította meg sem a korszakok, sem az emberi szív és gondolat sötétsége, sem tankönyvek, könyvtárak és akadémiák bölcsességei. Nem a háborúk borzalmainak valósága, sem a Télapó és fenyőfák ünnepének meséje. A Karácsony jött, s felfoghatatlan csodájával és erejével maga mögé utasította Augustus császárt, s azóta mind a császárokat és egész titkos, vagy tudományos rendszerüket, államrendeket és birodalmakat, ideológiánkat, sőt rossz prédikációinkat és kihűlt szívünket is.
Az istálló a menny szülőszobája lett és egy gyermek sírására angyali karok adtak választ, mert benne az Ige lett testté.
Ő van hát minden válaszadásunk mögött és "mindeneknek túlján", törékeny-gyengécske, de gyermeki visszhangunk útján olykor a vendéglátás termeibe is betörtek ezek a fénysugarak. Nagy izgalommal készítgettük egymásnak az apró ajándékokat s a közösség egy-egy nehezen elviselhető tagjára külön is gondoltam. "Nekem is? - Ez lehetetlen!" - szakadt fel olykor az őszinte beismerés társunkból. S ez teljesen megfelelt annak, ami az én szívemből is felszállt Isten felé: "énértem is testté lett? Ez lehetetlen!"
A Karácsonv egyszerre kopogtatott egy kicsi istálló szöglete után és kért kozmikus mennyei teret magának. Így teljesen természetes, hagy a családi fészek melegéből, vagy helyett, kicsi koromtól kezdve "kántáló csapattal" Karácsony engem, minket is a terekre és az utcákra vitt. S azután legalább tíz évvel a nagy változások előtt utca-, és cigánygyerekekkel újból elindultunk - majd a szülők is csatlakoztak, s hajnalig róttuk a várost, talán egyetlen kántáló csoportként.
Ez a nép nem akarja gyermektelen családokkal kiirtani magát, a "kórus" gyorsan, jó fülű és hangú nemzedékkel szaporodott, s ma már az egvházkerület mikrobuszán, Karácsony éjszakáján - a megengedett létszámot messze meghaladóan - három nemzedék énekli együtt az ősi éneket is: ."Csodapásztorok, midőn Betlehemben..."
Még kánikula volt, de az apróságok már "gyakoroltak", s ha megláttak, faggatni kezdtek: "Mikor megyünk már kántálni?"
Persze a négy-ötévesek késő éjszakára már eltörődnek, de az öröm és emlék frissen él bennük egész évben s talán majd egész életükben.
Te most mosolyogsz és azt gondolod: "gyermekvilág". Az erős angyalok, az apostolok - Pál és Silás -, énekszerző és éneklő reformátoraink, a zsoltáros gályarabok is "gyermekvilág" voltak? Remélem, a mi felnőttségünk nem abban áll, hogy vakmerően és szentségtelenül is ki merjük ejteni az Ő nevét?!
Mennyi titok és végzés van e mögött is: "és lakozék miközöttünk". Nem csupán látogatóba jött. És bár az övéi nem fogadták be, nem fordult vissza azonnal. Megismerni csak lakva lehet egymást, s Ő azt akarta, hogy megismerjük Őt. "Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, az egyedül igaz Istent, s akit elküldtél, a Jézus Krisztust" - halljuk tőle magától.
Személyében és szolgáin keresztül királyok és helytartók elé állt, beköltözött a börtönökbe, a kórházakba, a betegek-éhezők-ruhátlanok életébe és élethelyzetébe, a kultúrpalotákba, az egyetemekre, a Gulágokra és a deportáltak szerelvényeibe, de az evangélizáció sportcsarnokaiba is. Csendesen kopogtatva kér szállást, de ha elérkezettnek látja az időt egy világbirodalmat is térdre kényszerit, hogy ígéretét beváltsa: az Evangélium a föld véső határáig hirdettetik, mielőtt újra visszajönne. S még mielőtt minden szem meglátja Őt - mint a villámlást kelettől nyugatig - az övéit már itt is megajándékozza az Ő isteni voltának fényeivel: "és mi láttuk az Ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét." Akik itt nem vették észre, azokkal is lesz személyes találkozása.
Ha szemünk és szivünk el is homályosulna, hányszor ráismerhetünk a hirdetett Igében, a kenyér megtörésében, a közösségben s Lelke munkájában, s ahogyan életünket, otthonunkat, családunkat átformálta, s tervébe bevont. Hadd kérdezzem hát meg: még mindig zavarban vagy-e Karácsony este, drága öreg szüleid régi imakönyve vagy újonnan vett Bibliád után nyúlni és a Lukács evangéliuma második részét elolvasva együtt énekelni a családdal: "Krisztus urunknak áldott születésén"?
Egy neves dalköltőtől és muzsikustól, dr. Dobos Attilától - különös körülmények között - kaptam régebben egy baráti kör számára készített hangkazettát. Akkor még nem tudtam, hogy drága Dobos Károly bácsink unokaöccsével ismerkedtem meg. A Karácsonyi dal az édesapára emlékezik. aki .,felolvasta nekünk a Bibliát s mi énekeltünk..." s végül így zárul a dal:

"Ne szégyelld hát, hogy neked is van szíved
Ember vagy te is, én is az vagyok csupán -
Hát énekeljük..."

Ne szégyelled hát, hanem légy boldog, hogy a Karácsony öröme téged és családodat is betöltötte, olvasd föl hát az Igét és énekeljetek, énekeljünk: hiszen "Az Ige testté lett!"

D. Szabó Dániel

Sárospataki Református Lapok, 2002. Karácsonyi szám