Fiatalon házasodtak, így egymás által is váltak azzá, akik lettek – állítják a házasság hete idei arcai. Pálúr János orgonaművész, a fasori templom orgonistája és Pálúr Kornélia angoltanár, a fasori Julianna Iskola igazgatóhelyettese idén ünneplik 30. házassági évfordulójukat. A vasárnap kezdődő házasság hete nagykövetei még egyetemistaként ismerkedtek meg egy missziós szervezet nyári táborában, ahol Kornélia tolmácsol angol nyelvből. „Lenyűgözött a kiállása és az intelligenciája” – idézi fel férje, akiben akkor maradandó érdeklődés ébredt a fiatal nő iránt. Ezután hosszú ideig tartó, lassú ismerkedés kezdődött közöttük, leginkább az egyetemi diákmisszió összejöveteleinek szüneteiben. Közös érdeklődésük és élethelyzetük elegendő alapnak bizonyult a kapcsolatukhoz, csakúgy, mint keresztyén hitük, családjukból hozott értékrendjük, kölcsönös vonzalmuk és korai elhatározásuk, hogy szeretnének házassági szövetséget kötni és családot alapítani választottjukkal.

Túl az Óperencián
A bizalmat egymásban, szerelmükben és önmagukban az az egy év formálta ki, amelyet Kornélia Amerikában töltött tanulmányai miatt. Épp hogy kimondták egymásnak az előzetes igent, amikor búcsút kellett inteniük egymásnak. Nyolcezer kilométer és két-három hét választotta el őket egymástól – hiszen ennyi időbe telt, mire egyikük levele átszelte az óceánt, és még ugyanennyibe, mire a válasz megérkezett. Ez az időszak mégis megerősítette a kapcsolatukat és elkötelezte őket egymás iránt – emlékeznek vissza. „Láttuk, mennyi mindenben hasonlítunk és mennyire hasonló elképzeléseink vannak az életről. Egyformán voltunk arról is meggyőződve, hogy istenfélő életre szeretnénk szövetkezni, valamire, ami nem az ismeretlenben végződik” – idézi fel János.

Mindezzel együtt kapcsolatuk bontakozásakor is éltek át hullámvölgyet: Kornélia határozottabb férfit képzelt el magának, János viszont nem vette észre, hogy előzékenysége könnyen döntésképtelenségnek tűnhet. Kornélia nem fordult el tőle végleg, amint kétségei ébredtek, a befektetett bizalom pedig meghozta gyümölcsét. „Amikor először láttam Jánost föllépni, és azt, hogy abban a helyzetben mennyire önmaga, mennyire tudja, mit akar, akkor dőlt el bennem, hogy tudnék vele élni.”

Ezután értették meg azt is, hogy segítőtársakként szegődnek egymás mellé. „Kornélia tükör volt számomra, értékelte a gondolataimat, de amikor meg kellett nyilvánulni bármilyen helyzetben, könnyen bele is bonyolódtam a mondandómba. Szelíden ösztönzött arra, hogy egyszerűbben fogalmazzak, ami azért is volt fontos, mert egyre több olyan helyzet adódott, amikor mások elé is ki kellett állnunk” – idézi fel a férfi. „Most már nem is én állok ki, hanem János” – teszi hozzá felesége.

A társ Isten ajándéka
Azt, hogy milyen befektetés hogyan térül meg a házasságban, évtizedek távlatából felnőtt gyermekeikkel is meg tudták osztani.
„A fiunk tavaly házasodott, a lányunk két hónapja eljegyzett menyasszony. Amikor mi voltunk fiatalok, és lépegettünk előre az ismerkedésben, mindig feltettem magamnak azt a kérdést, hogy azzal ismerkedem-e, akit Isten nekem szánt. Az élet igazolta, hogy igen, és nekik is el tudtuk mondani, hogy érdemes ezt a harcot a maga helyén megharcolni, mert később óriási lelki tőke lesz tudni, hogy miért döntöttünk a másik mellett. Mi Isten vezetése alapján képzeltük el az egyéni és a közös életünket is, de idővel felmerül a kérdés, hogy kibújok-e ez alól az elv alól, és megoldom valahogy máshogy, vagy hagyom, hogy kiderüljön, az élet legfontosabb területein működik-e ez a vezetés. Nem arról van szó, hogy Isten megmondja, ki lesz a feleségem, és akkor azt, ha tetszik, ha nem, el kell fogadnom – biztosíthatok mindenkit, nekünk nagyon romantikus volt a találkozásunk, az ismerkedésünk és a házasságkötésünk is. De arról bizonyságot tudunk tenni, hogy Isten kirendelte a társunkat, és ez nem mese, hanem az általunk megélt valóság.”

Meleg családi fészek
Gyermekeiknek mindig igyekeztek szerető családi otthont teremteni – vallják meg. Sokáig háromgyermekes család voltak, legkisebb, negyedik lányuk ráadás ajándékként érkezett. Kornélia sok éven át otthon volt a gyerekekkel, János pedig rengeteget beszélgetett velük, sőt, a koncertutakra is felváltva magukkal vitte őket, ha tehette. „Amit nyújtani tudtunk a gyermekeinknek, az a biztonság és az elérhetőség. Nem fordulhatott elő, hogy ha valamilyen problémájuk van, ne tudjanak kihez fordulni. Látták azt is, ha volt konfliktus közöttünk, de talán kimondhatom, nem fordult meg egyikük fejében sem, hogy mi elválhatnánk, mert tudták, hogy megbocsátunk egymásnak, kitartunk egymás mellett” – magyarázza Kornélia.

A meleg családi fészek képét és tapasztalatát mindketten otthonról hozták, de inspirálta őket az is, amiben különböztek származási családjaik. „Nekem óriási levegőváltozást jelentettek a Kornélia családjából jövő hagyományok. A mi családunkban meghatározó intés volt, hogy a legapróbbtól a legnagyobb dolgokig mindent alaposan meg kell gondolni. Kornélia családjából friss fuvallatként érkezett, hogy lehet egyszerűen örülni a dolgoknak, őszintén, de könnyedebben venni az életet, és ez nekem nagyon sokat jelentett” – mondja János, aki református családban nevelkedett. A baptista hátterű Kornélia hasonlóképpen látja: „A mi családunk bensőséges volt, de abban, hogy fizikailag is otthon tudtam lenni a gyerekekkel, hatott rám az, ahogy Jánosék fölnőttek. Nem úgy indultam a házasságba, hogy sokáig otthon leszek anyukaként, és csak a negyvenes éveimtől dolgozom teljes munkaidőben a hivatásomban. De amikor belekerültem ebbe a szituációba, az enyémmé vált, és jól éreztem magam benne.” – „Szülőként mi magunk most kerülünk olyan helyzetekbe, amelyeket gyerekként a másik oldalról láttunk. Most esik le, milyen nehéz helyzet elé állíthatta a szüleinket egy-egy költözés, otthonteremtés vagy csupán az egzisztenciális kérdések megharcolása” – teszi hozzá János.

A családi élet is művészet
De hogyan fókuszáljon a karrierjére is és a családjára is a családfő, ha művész? Kornélia elárulja: férje már a gyerekek szülésénél is ott volt, és a kisbabák gondozásában is számíthatott a segítségére. „A szakmám nem volt elszigetelt jelenség a családban. A koncertútjaim sok helyre eljuttattak, ilyenkor vittem magammal legalább egy embert a családból. Ezek során az érdekes expedíciók során is éltük az életünket, ennek a magaslata volt az, amikor egy éven keresztül két gyerekkel Párizs belvárosában éltünk a feleségemmel. Akkor a szakma, a mindennapi élet, az, hogy egy család vagyunk – hívő család – fedésbe kerültek egymással.”

„Úgy mentünk ki a francia fővárosba, hogy János azt mondta, a világ legjobb orgonatanáránál szeretne tanulni, a párizsi Notre Dame orgonistájánál, de ha együtt nem mehetünk, akkor ő sem fog külön tölteni tőlünk egy évet. Mivel minden feltétel teljesült, belevágtunk. A férjem művészete különleges nekem is. Nagyon örülök, hogy sikeres benne, ugyanakkor volt olyan időszak, például miután egy nagy párizsi versenyt megnyert, hogy egészen intenzív koncertélet következett a számára. Amikor napokra vagy akár egy hétre elment otthonról, mindig arra emlékeztettem magam, hogy hiszen együtt akartuk, hogy ez így legyen. Ilyenkor úgy tudtam vinni a terheket, hogy ez közös ügyünk. Igen, ő ott, de lélekben én is ott vagyok vele.”

Kornélia elárulta, amikor saját szakmája is elkezdett hiányozni neki a gyermeknevelés mellett, Isten mindig adott neki olyan lehetőségeket, amelyeket épp hozzá tudták illeszteni az akkori életükhöz. „Hosszú évekig tanítottam felnőtteket különböző cégeknél, reggel és délután, két-két órában, így a nap többi része a gyerekeké volt meg az enyém. Ez adott nekem szakmai örömöket, ki tudtam lépni az otthoni létből is kicsit. Nemrégiben pedig olyan pályára állított Isten, amire nem számítottam. Igazgatóhelyettes vagyok, így kettőnk közül János van most többet otthon, a járvány miatt is.”

Kik vagyunk mi egymásnak?
A megnövekedett napi teendőkkel megnő a veszély, hogy házaspárként csupán ügyintézőkké válnak egymás számára, akik a vacsoraasztalnál ülve is tárgyalásokat folytatnak – ismeri el János. Kornélia szerint ezen az segít felülemelkedni, ha újra és újra tisztázzák magukban, kik ők a házasságban. „Szülők vagyunk, akik a gyerekeikről gondoskodnak, vagy a szüleink gyerekei? Ez is mind igaz, mégis vissza kell térnünk oda, hogy mi elsősorban házaspár vagyunk, akik együtt élnek, akik szeretnénk együtt időt tölteni. Arra mindig tudtunk időt szakítani, hogy elmenjünk vacsorázni, ebben, hála Istennek, kaptunk is segítséget a nagyszülőktől, és a gyerekek a mai napig is elfogadják, ha nekünk valamilyen külön programunk van.” Sok házasság végső akkordja szerinte az, amikor a feleség anyaszerepben ragadva azt várja el a férjétől, hogy az jó apa és családfenntartó legyen. „De abba, hogy hol az intimitás, hogy az már régen megszűnt, hogy ők ketten nem kapcsolódnak egymáshoz, nincsenek közös összemosolygások, nincs közös vízió, közös emlékfelidézés, nem gondolnak bele – ez azonban előbb-utóbb az egyik fél számára kevés lesz.”

Isten szerelmes levele
Pálúr János és Kornélia házasságuk első évétől fogva érzik a fontosságát annak, hogy tanuljanak másoktól. Huszonöt éve vettek részt először családos heteken, éveken át hallgatták Pálhegyi Ferenc előadásait, csatlakoztak a barátaik által vezetett házaskörhöz, míg végül ők is vezetői lettek egy házaskörnek a fasori református gyülekezet tagjaiként. „Mindannyian arra vágytunk, hogy jobban értsük, hogyan tudjuk a Bibliában foglaltakat a házasságban és a családi életünkben megvalósítani. Óriási ajándék, hogy más házaspárokkal találkozhattunk és kölcsönösen tanulhattunk egymástól” – összegzi János.

Az Igének mindketten egyformán adnak tekintélyt az életükben – ismerik el. Ezt a gyermekeik is látják, akikkel a családfő kezdeményezésére pici koruk óta mindennap olvasnak a Szentírásból, és ők ketten is szakítanak erre időt házaspárként. „Ez János szívbeli döntése volt, amit ha én nem értem rá, ő akkor is végigvitt, és jó beszélgetések alakultak ki ebből a gyerekekkel is.” A családfő ezt így magyarázza: „Akkor értettem meg, hogy nem elég mechanikusan olvasni a Szentírást, amikor a kapcsolatunk kezdetén kézhez kaptam Kornélia Amerikából érkezett leveleit. Leültem a nappaliban, és szinte szertartásosan bontottam fel a borítékot. A leveleit többször is elolvastam – egy ilyen pillanatban értettem meg, hogy ugyanezért érdemes a bibliai szöveget is többször elolvasni. Nem elég tudni a történetet, hanem azt is meg kell figyelni, milyen szándék van a szó mögött, mire gondolhatott, amikor a szerző ezt leírta. Hogy miért érdekel mindez? Mert szeretem őt, és mert ő is szeret engem.”

Az ígéret
Isten ígéretei a jövő biztosítékai – erősíti meg Kornélia is. „Nem minden változás van a mi kezünkben, még a tekintetben sem, hogy a másiknak miben kellene változnia. Mindannyiunknak gyógyulnunk kell valamiből, és ez időbe telik. A terheket addig is azzal a reménységgel vihetjük tovább, hogy a dolgok változni fognak akár a közös ügyeinkben, akár a férjem pályáját illetően, akár a gyerekeink jövőjét tekintve.” János így folytatja: „Mi úgy éljük az életünket, hogy tudjuk, Isten eljuttat bennünket a célba. Ám ahogy telnek az évek, a kételkedés elkezdi kirágni a gondolatainkat, hogy vajon tényleg így lesz, vagy mindez csak tévhit volt a részünkről. A hibáim egy részét akkor követtem el, amikor ott motoszkált bennem, hogy vajon lesz-e ebből valami anélkül is, hogy én most bedobnám magam vagy a nagy felelősségtudatommal közreműködnék. Jó hír, hogy Isten ennek ellenére is megtart bennünket, megteszi az ő részét, nekünk pedig csak abban kell támogatnunk egymást, hogy ezt mindketten el merjük hinni.” Kornélia szerint házaspárként nagy hangsúlyt kell fektetniük arra, hogy Istentől imádságban elkérjék a jövő áldásait. „A házasságunkban folyton meg kell erősítenünk a kettőnk egységét. Ha egységben tudunk imádságban hordozni valamit, és azon a téren döntéseket hozni, akkor azon lesz áldás, mert ezt Isten ígérte meg.”

Képek: Viviennaomi Photography