„Számomra csak egy ember létezik: Jézus. Jézus létezik, és ő létezik mindazokban, akik benne és általa léteznek. Azért írok, mert jobban, pontosabban ki akarom fejezni az azonosságot Jézussal bennem és másokban. Fütyülök rá, hogy hányan olvassák, vagy hányan nem olvassák a verseimet. Egyetlen célom: egy fokkal közelebb hozni a jóakaratú, érzékeny olvasót ehhez az azonossághoz, a Jézussal való egységhez."
Weöres Sándor
Az imádság böjtje
Jó ideje küszködöm ezzel az asztalokat borítgató, a templomban tisztogató Jézussal. Nehezen fér bele abba az irgalmas, szelíd, gyógyító képbe, ami Róla él bennem. De a történet itt van. Húsvét felé haladunk és Jézust követve közeledik a páska ünnepe. Ő pedig miközben rááll a szenvedés, az értünk hozott áldozat útjára, asztalokat borít fel, vitatkozik, tisztogat.
Ahogy a tekintetem visszafordítom a belső ijedtségemről a Mesterre, keresem azt az igaz indulatot, ami ezeknek a mozdulatoknak az eredője. Isten Fia haragos. Valami nagyon megindító kell hogy legyen ott a templomban. Az Ő számára? Vagy sokkal inkább ránk tekintve? Majd egyszer csak megértek valamit abból az értünk érzett, értünk átélt fájdalomból, ami ekkora felforgatást kíván. Ráérzek arra a mély és belső vágyakozásra és ebből fakadó felindulásra, ami nem akar langyos vagy hamis megoldásokat a legfontosabbra: ember és Isten találkozására.
„Ezt mondta nekik: Meg van írva: „Az én házamat imádság házának nevezik, ti pedig rablók barlangjává teszitek.” (Mt 21,13)
Mert hogyan vagyunk mi az Isten-tisztelettel? Hogyan időzünk – akár egyéni csendességünkben, belső szobánkban, gyülekezeti közösségeinkben, vasárnapi templomlátogatásban – Isten házában, Isten közelében? Rálátunk-e arra, ahogy alkudozunk, kereskedünk, érdemeket keresünk és kínálunk? Nem galambokkal és fürjekkel kufárkodunk, helyette a vallásosságunk és kegyességünk érdemeit bocsátjuk áruba: napi kegyesség, szolgálat, áldozathozatal, önzetlenség. ’Mindez már csak elég Istennek, hogy a dolgok a nekem megfelelő módon haladjanak tovább!’ Mert mi már nem is csak a leendő üdvösséget, hanem már az evilági jót, bőséget, kényelmet, nyugalmat, boldogságot is szeretnénk bebiztosítani kegyességünkkel.
A böjt egyre mélyebb megtisztulásra hív. Hosszú távon hordozott átlátszóságra, transzparens létre Isten és önmagam előtt. Kimozdít a rutinból, a megszokásból, a képmutatásból, a belső alkudozásokból, így lesz a kegyességünk és az imádságaink (vagy inkább letudott és áruba bocsátott szavaink) böjtje is.
Ebben a magamra vállalt tekintetben egyszer csak feltárul az, amivel Jézus a templomban találkozott. Megrendülök. Rálátok, hogy még a keresztyénségem, még a reformátusságom, még a kegyességem is képes olyan kikövezett utakat kínálni, amelyek valahol elválasztanak és távol tartanak az igaz Isten-tisztelettől, a Vele és a valósággal való alázatos, elfogadó találkozástól.
Az imádság böjtje, amikor elnémulok, mert megrendülésemben tudom, hogy az ember mindent a saját boldogulására akar felhasználni. Az imádságot is. Az imádság böjtje, amikor elengedem énközpontú szavaimat és kéréseimet. Ebben az elengedésben pedig megengedem, hogy engem nézzen az Isten és akár asztalokat borítgasson az életemben. Az imádság böjtje, amikor átlátszóvá és egyben átformálhatóvá leszek a csendben, mert tudom, az én Atyám mindent tud és mindent lát, és mindent a javamra tesz.
Szabóné László Lilla
Fotó: Füle Tamás