Közös elcsendesedéssel és Kálvin munkakezdés előtti imádságával kezdődött 2023. november 23-án a budapesti Ráday Ház dísztermében a Lelki éhség 8.0 konferencia. A rendezvényen elhangzott előadások református kegyességi gyakorlataink közül ezúttal az imádkozást helyezték a fókuszba, míg a kerekasztal-beszélgetés távolabbról indulva közelített a spiritualitáshoz. A Parókia portál több cikkben dolgozza fel az elhangzottakat.



Megnyitó beszédében Siba Balázs tanszékvezető egyetemi tanár (KRE-HTK Valláspedagógiai és Pasztorálpszichológiai Tanszék) röviden felvázolta a Spiritualitás és misszió az egyházban elnevezésű egyetemi továbbképzés és szakmai műhely elmúlt hét évét, kiemelve az együttgondolkodás fontosságát. Ez utóbbinak szeretnének fórumot biztosítani a Lelki éhség konferenciasorozattal is – emelte ki a szervezők a nevében.



Az imádság természetrajza
Az imádságnak nagyon sokféle megközelítése van, ezért nehéz meghatározni, mit is értünk rajta – hangzott el Szabóné dr. László Lilla református lelkész és egyetemi adjunktus előadásában. A református teológia a bibliai minták, a hitvallások és a régi teológusi hagyományok felől közelíti meg. A vallásfenomenológia egyetemes emberi jelenségként értelmezi, a pszichológia olykor csak személyes megküzdési módként tekint rá, míg kortárs kultúránk számára az ima az önmegvalósítás spirituális dimenziója. De a keresztyénségen belül is igen sokféle imaértelmezéssel találkozhatunk. Az előadó éppen ezért egyféle megközelítést emelt ki, és az imádságról mint kapcsolatról beszélt.



Ennek a kapcsolat felőli megközelítésnek az első lépése, hogy

az imádság Isten keresésének a helye. Az ember ugyanis felfelé nyitott hiánylény.

Szeretnénk kezdeni valamit a bennünk lévő Isten alakú űrrel, imádságunk azonban sokszor rólunk szól, önfelmutatássá válik, és csak a saját átélésünkre figyelünk. Isten egészen másként hív meg arra, hogy Őt keressük, ennek kulcsa pedig a belső szoba és a bűnbánat.

A belső szoba nem az imádkozás helye, hanem annak elismerése, hogy Isten más.

„A bűnbánat rámutat arra, hogy nem uralhatom Istent, nem lehet a kezemben az istenkapcsolatom. Ő ajándékozza magát nekem. Isten a belső szoba rejtekében van, ahová hazatérhetünk Hozzá. Meg kell találnunk azt a találkozási pontot, ahol adni akarja magát” – fogalmazott Szabóné László Lilla.



A második lépés az időzés Isten jelenlétében. Sok mindenben megélhetjük Isten jelenlétét, és bár a keresztyénség sokszor csak a Szentírásra redukálja ezt, de a kijelentés ennél sokkal több, mert Isten jelenléte inkarnációs jelenlét – hívta fel a figyelmet az előadó. „A Szentírás vezet Krisztushoz, de a Vele való közösségben fontos a sákramentumokkal való élés és a Szentháromság szeretetközösségébe való belépés is.”



Harmadik lépésként imádságunk a gyümölcstermő élet forrásává válhat. „Amikor hazatalálunk az imádságban, azzá lehetünk, akivé Isten teremtett minket. A vele való bensőséges kapcsolat a személyes része ennek, de az imádság túlárad rajtunk, elindít minket Krisztus útján. Egészen másként tekintünk így Istenre.

Az imádság az a hely, ahol a minket megkereső Isten formál minket.

Ezáltal lesz a gyümölcstermés forrása.”



Világosságból a sötétségbe
Balogh Tamás gödöllői református lelkipásztor a belső szoba után tágas térre invitálta a résztvevőket. Előadása ötperces csendes imába merüléssel kezdődött.

„Én vagyok a világ világossága” – olvashatjuk a kijelentést János evangéliuma 8. fejezetének 12. versében. „Az Úr mondta, hogy homályban kíván lakni” – áll A királyok első könyve 8. fejezetének 12. versében. Ha ezt a két igeszakaszt egymás mellé tesszük, ráébredhetünk arra, hogy a Bibliában a homály, a sötétség nem mindig valami rosszat jelöl, hanem lehet egy teljesen más jelentésrétege is – derült ki Balogh Tamás előadásából.



Személyes kegyességének útjáról szólva a lelkész elmondta: úgy lett keresztyénné, hogy semmit sem tudott róla, imádkozni is meg kellett tanítani őt. Megtanulta, hogy az imában helyet kell adni a hálaadásnak, a bűnbánatnak és a közbenjárás kérésének. „Életem nagy világossága volt, hogy imádkozhattam a saját szavaimmal. Ebből éltem évtizedekig, és a mai napig nem hagytam el ezt a formát, amelynek köszönhetően úgy beszélhetek Istennel, mint egy személlyel. Ennek mindig van helye.” Elmondása szerint ilyenkor

Isten világosságot teremt, mi pedig megnevezhetjük a dolgokat.

A gödöllői gyülekezetben például kialakult annak gyakorlata, hogy minden vasárnap valaki más imádkozik, ennek során pedig mindig inspiráló hatású, mennyire sokféleképpen imádkozhat az ember.



Azonban ennek a szóközpontú formának vannak korlátai is: mindig van bennük valamilyen információcsere, ezáltal ügyközpontúvá válhatnak imádságaink. „Nehéz szavakkal negyedóránál tovább imádkozni, mert leszűkíti az istenkapcsolat terét, ráadásul az emberi agy befogadóképessége is véges” – mondta minderről az előadó.



Egy másik forma a névvel való imádkozás, amikor Isten nevének ismételgetésével fohászkodunk. Az ószövetségi időkben a Szent Tetragammatont, a YHWH nevet ismételgették, de az Újszövetségben is találunk arra példát, hogy Jézus nevét hívják segítségül, az ókeresztyén korszakban pedig az egyiptomi sivatagi atyák zsoltárokkal vagy Jézus nevével imádkoztak. Ennek a módszernek Balogh Tamás szerint az az előnye, hogy egy fókusza van, így, ha kizökken belőle az ember, akkor könnyen visszatalál hozzá.



Végül eljuthatunk a kép és szó nélküli imádságokig: nem meghatározható, nem megragadható módon, de mégis valóságosan jelen lenni Isten jelenlétében. Ez a forma a tulajdonképpeni homály. „Ebben a homályban azt tapasztaljuk meg, hogy a tágas térbe térve

egyszerűen csak jelen vagyunk – nemcsak Isten számára, hanem vele együtt.”

„Szüntelenül előttem vannak falaid”
A konferencia szünetében többeket is megkérdeztünk arról, hogy az imádságnak milyen formáival találkoztak egyházon belüli szolgálataik során, és milyen nehézségeket és áldásokat tapasztaltak ennek köszönhetően, akár saját imaéletükben, akár azokéban, akik között szolgálnak.

„Az imádság által olyan dolgokat is el tudunk hordozni, amelyek jóval túlmutatnak rajtunk, embereken” – vallja Váczi Gábor, a Református Szeretetszolgálat Filemon-szolgálatának vezetője, a Református Presbiteri Szövetség korábbi titkára, aki családjával közösen is szokott imádkozni. Megtérése óta nagyon sok alkalommal megtapasztalta, hogy Isten átsegítette olyan helyzeteken, amelyekkel saját erejével nem bírt, és az imádság útján békességet adott számára abban is, amit háborúságként élt meg.



„Életem minden területének és tevékenységének szerves része az imádság, így több helyzetben is megtapasztaltam, mit jelent az, hogy »szüntelenül előttem vannak falaid« (Ézsaiás könyve 49. fejezet, 16. vers). Ezek a falak védelmet és biztonságot jelentenek számomra, emellett erőt is meríthetek belőlük. Isten megtanított arra, hogy bízzak benne, hogy bátran és bizalommal merjek hozzászólni. Ő mindig válaszol az imádságainkra, akkor is, ha nem mindig úgy és nem mindig akkor, ahogy és amikor mi ezt elgondoljuk.”

Megadni az alapokat
Katona Viktor református lelkipásztor jelenleg a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió intézményi lelkésze. Szolgálata során sokszor tapasztalja, hogy a kallódó fiatalok számára az imádság teljesen ismeretlen terület, sokuknál a gyerekkori előzmények is hiányoznak, ezért Viktorra hárul annak feladata, hogy megadja nekik az alapokat.

„Volt, aki megkeresett, hogy tanácsot kérjen tőlem, hogyan is imádkozzon. Beszélgettünk erről és segítettem neki megfogalmazni mindazt, amit mondani szeretett volna. Együtt írtunk meg egy imádságot, amit minden este el tud mondani azóta is” – mesélte. „Ez az élmény nemcsak őt bátorította fel arra, hogy rendszeres imaélete legyen, de engem is arra, hogy közös munkatársi imádságot fogalmazzunk meg magunknak. Feltettem egy-egy kérdést a kollégáimnak, és válaszaik alapján írtuk meg együtt az imát, amelyet hétről hétre elmondunk. Hitvallásszerű lett, hogy így orientáljon bennünket Isten felé.”



A zsoltárokat is szokta imádságra ajánlani – fejtegette. Ha egy-egy beszélgetésben szóba kerül az imádság, előfordul, hogy közösen keresnek megfelelő zsoltárt hozzá. De próbálkozott már a megszokott formákból kiszakadó, szabadabb jellegű, szemlélődő imádsággal is, amely erősebb érzelmi bevonódást nyújthat a keresőknek. „Amikor gyülekezetlátogatáson voltunk a fiatalokkal, egyikük azt mondta, hogy imádkozott, mielőtt beszélnie kellett, és úgy érezte, hogy így sokkal gördülékenyebb volt a megszólalása. Ezek nagyon örömteli pillanatok.”

Isten felől közelítő kapcsolat
Fodorné dr. Ablonczy Margit református lelkész, egyetemi adjunktus, pedagógus, kontextuális lelkigondozó és családterapeuta arról mesélt nekünk, hogy a családpasztoráció folyamatában milyen szerepet kap az imádság, és milyen tapasztalatokat szerzett erről a Kecskeméti Református Egyházközségben. „Keresztelő előtt egyebek mellett az Istennel való kapcsolatról is beszélgetek a családokkal, és ezen belül arról, hogy ez mit jelent, mitől igaz, és hogyan lehet Istent megszólítani” – mondta. „Az imádság végül is Isten megszólítása, a keresztelés pedig felhatalmaz arra, hogy azt az Istent, aki engem hív, utána én is megszólítsam. Az Isten felől közelítő kapcsolatot, amelybe ők beléphetnek, az imádságon keresztül mutatom meg számukra.”



Arról is beszélget a családokkal, hogy miért is szoktunk étkezés előtt, reggel és este imádkozni. Végigolvassa velük a Miatyánkot, és kiválasztatja belőle velük azt a mondatot, ami az ő életükben éppen a legaktuálisabb. „Konkrét formákat adok a kezükbe, nagyon világos és egyértelmű mondatokat, hogy ha el akarják kezdeni az imádságot, akkor legyen mit esti imaként elmondani. Beszélek a sóhajimádságokról, mint például a »jaj, Istenem« vagy a »hála Istennek«, és azt mondom róluk, hogy ezek is lehetnek értékek, Isten hallja ezeket is, és érezzék meg, hogy Isten válaszol rájuk. Lehet, hogy a gyakorlatban nem szavakat fognak hallani, hanem az életük fog változni. Átbeszéljük azt is, hogy mikor van jelentősége az összekulcsolt kéznek, és mikor nincs.”

Fodorné Ablonczy Margit szerint a kegyességnek vannak olyan alapformái, amelyek ma is megérintik az emberek lelkét, és ezek nagyon szépen meg tudják szólítani azokat is, akik kívülről és mégis valamilyen egyházi kötődéssel jönnek hozzá. „A régi gyülekezeti családok esetében, akikkel húsz éve foglalkozom, egészen más szerepet tölt be a közös imádság. Ott hordozásról van szó, az örömök és a terhek megosztásáról. Ez az imádságos életnek azonban már egészen más szintje, más áldásokkal.”

Barna Bálint
Képek: Vargosz