Lekció: I. Korintus 13:1-8a

Textus:
„… mert Isten szeretet.”
I. Ján. 4:8b

Mindegyikünk életében előfordulhat olyan helyzet vagy lelkiállapot, amiről azt gondolnánk, hogy megoldhatatlan, reménytelen. Amiről lemondunk. Amibe már nem akarunk több erőfeszítést fektetni, mert azt érezzük, hogy csak elnyeli az energiánkat, mint valami feneketlen mélység. A jó hír, amit elmondhatok nektek, hogy nincsen olyan mélység, ahova Isten szeretete ne hajolna le, ahonnan ne hozhatna ki győztesen.

A korinthusi levél olvasásakor mindig megerősödik bennem annak a felismerése, hogy Isten szeretete milyen végtelen és mennyire más, mint az emberé.

Korinthus mozgalmas életű görög város volt, a maga társadalmi és vallási szokásaival és sajátos normáival. Nem a tízparancsolat szerint igyekeztek élni az életüket, sokkal inkább az élet élvezete állt a gondolkodásuk középpontjában. Nyitottak voltak az új befogadására, így a Krisztus áldozatáról való beszéd is mélyen érintette őket és jó néhányan elköteleződtek az új tanítás mellett. Isten bőségesen adta nekik a kegyelmi ajándékokat: sokan közülük nyelveken szóltak és prófétáltak. Azonban a habitusukból és feltehetően az addigi szokásaikból adódott egy meglehetősen visszás állapot. A gyülekezet tagjai pártoskodtak: én Apollósé vagyok, én Kéfásé, én Pálé és Krisztusé … Mindemellett ha valami vitás ügyük volt egymással, azt perre vitték a pogány bíráskodás elé ahelyett, hogy egymás között megegyeztek volna. És mindennek a tetejébe: Pálnak egészen durva erkölcstelenség miatt kell rendre utasítania őket, tudniillik, hogy ne háljanak apjuk feleségével. Ó, egészen kiábrándító! – gondolhatnánk. Isten azonban mást gondolt. Isten számára valószínűleg nincs bennünk semmi kiábrándító, mert mindenestül fogva ismert minket már tegnap is.

Amikor például abban kellett helyreigazítani őket, hogy a közös étkezéseikben eltávolodtak az úrvacsorai közösség eredeti lelkületétől – ugyanis míg némelyek éheztek, addig mások bőséges jóllakás után még le is részegedtek –, az amúgy vehemens Pál határozott volt ugyan, de szelíd és mértéktartó is. Nem az ítélet szólalt meg a szavaiban, hanem Istennek lelkeket átformáló szeretete. Tudjátok, hogyan érvelt? Így: „Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre." – Talán nem is gondoltuk volna, hogy hitgyakorlatunk legáhítatosabb szavai egy ilyen problémás helyzetben hangzottak el érvként Pál szájából. Ezek ott Isten szavai voltak. A szeretet szavai.

Miután pedig Krisztus testének tagjaihoz hasonlította őket, hogy a testvéri közösség szükségességét hangsúlyozza, elmondta nekik a szeretethimnuszt:

„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc, vagy pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból” 

A korintusi közösségben, akárcsak egy mai, Isten-kereső közösségben nagy becsülete volt annak, aki a kijelentést megkapta, megértette és a többieknek ilyen módon a vezetője lehetett. De ha mindezt szeretet nélkül élte meg, a közösségtől való elidegenedettséggel, becsvággyal, önhitten, akkor idegenné vált magától a kijelentés forrásától. A kijelentés forrása ugyanis Isten, akiről János azt mondja I. levelének 4. részében, hogy maga a szeretet.

Isten szeretete számára nincs lehetetlen, nincs vesztett ügy, nincs reménytelen mélység, de ha a szeretet hiányzik valahonnan, valamiből, valakiből, az Isten hiányzik onnan.

Amikor úgy érzem, hogy olyan a lelkem, mint egy lyukas szatyor, amiből minden kipotyog, amibe sokkal többet kell tenni, mint amennyit tovább lehet benne vinni; amikor teli szatyorral indulok, és amire odaérek, már alig marad benne valami, szinte csak a fáradtságom érkezik meg, akkor ideje észrevennem, hogy egyedül próbálkozom.

A kríziseink gyökere mind ugyanaz: mi magunk akarunk érvényre jutni – a nagyra nőtt egónkkal, a vélt igazunkkal, a jószándékunkkal, a magasztos terveinkkel, ahelyett, hogy engednénk élni Istent magunkban és általunk.

Volt egyszer egy asszony, aki beleszeretett egy férfibe és azt tervezte, hogy elválik a férjétől. Két lelkésze volt a gyülekezetnek, ahova járt, egy korban hozzá hasonló és egy igen idős. Mivel az asszony meghasonlott önmagában, a lelkészeitől kért tanácsot. Először a fiatalabbtól. Az keményen ráparancsolt, hogy térjen meg ebből a förtelmes bűnből és azonnal szakítsa meg a másik férfival való kapcsolatát, égesse el a tőle kapott leveleket és kérjen bocsánatot az Úrtól és a férjétől. Az asszony mindent megtett, amit a lelkésze mondott, de boldogtalanok maradtak. Ő is és a férje is. Később visszakeveredett korábbi kapcsolatába és megint a válást fontolgatta. Ezúttal az idős lelkésztől kért tanácsot. A tanács mindenkit meglepett: „Leányom, úgyis azt fogod tenni, amit a szíved diktál. Engedd meg Istennek, hogy benne legyen a szívedben!” Néhány hónap múlva az asszony ráébredt a helyzet visszásságára, felismerte, hogy milyen keveset jelent számára az a másik férfi és milyen végtelenül sokat a férje. Valami különös módon a férje szíve is reagált ezekre a változásokra és már nem az volt a kérdés számára, hogy megbocsásson-e, hanem hogy miként tudja újból elnyerni a felesége szerelmét. Amikor a gyülekezet tagjai kérdezgették az asszonyt, hogy mi történt az életükben, az asszony csak ezt mondta: „Engedtem Istennek, hogy benne legyen a szívemben. A többi az Ő titka.”

Az ember szeretete elmúlhat, de Istené nem. De jó nekünk, hogy ilyen alapon állhat az életünk!

Hogy akárhol, akármilyen mélységekben legyünk is, Isten ott áll az atyai ház előtt és az utat kémleli. Mert vár. A szeretet hazavár. Hogy magához ölelhessen, hogy felemelhessen, hogy gyűrűt húzzon reszkető ujjadra, előhozassa neked a legszebb ruhát és asztalhoz üljön veled az ünnepi lakomán.

Ez a szeretet. Az Isten szeretet. Amikor az ember szeretetre éhezik, Istenre éhezik. Akár tud róla, akár nem.

A szeretetre, amely létre hív, amely éltet, amely táplál, amely meggyógyít, amely új életet ad. A világnak és a szívünknek is.

Ahogyan földbe hullik a mag és körülöleli a föld, lebontja a maghéjat és elindítja a magban rejlő életet. Nem lesz többé mag, de lesz élet. – Ha beleengedem magam Isten körülölelő szeretetébe, lebontja azt, amivel körbeveszem magam, amivel védeni igyekszem magam és életre kelt. Ő lesz bennem az élet és én általa élek.

A korinthusiak jócskán eltávolodtak ettől az állapottól. De Isten mégsem tartotta reménytelennek a helyzetüket. Mert az Isten szeretet! Az Ő szeretete előtt nincs reménytelen eset. Az sem az, akit mi annak gondolnánk. Még a magunk reménytelennek tűnő mélységei sem reménytelenek Isten számára.

Sőt! Ha nem is Pál apostolhoz hasonlíthatóan, de még mi is használhatóak lehetünk ebben az egészben. A kulcs csupán az, hogy engedjük élni magunkban Istent, az Ő Szent Lelkét, Aki a szeretet.

Nagy Viktória, Sárkeszi