Számára, mint egyetlen igazán létező számára, csak lét van. Az Ő szempontjából nincs átmenet nemlétből létbe, mint ahogy a létből sincs átmenet a nemlétbe. Ezek csak reánk nézve igazak. Van tehát születésünk és van halálunk. A nemlétből létezővé leszünk, azután eltávozunk a nemlétbe. Ez a mi behatárolt időkeretünk, és az isteni végtelenség ellentéte. Legalábbis így éljük meg. Isten számára azonban a lét nem egyszerűen időbeli kérdés, már ha egyáltalán lehet vagy kell ebben az összefüggésben időről beszélni. Ő létezik, és vele együtt minden létezik. Nála a lét és a van nem válik szét, nem különül el, egybetartozik. A mi létezésünk az ő tudásában van. Ez létezésünk alapja, amely független minden anyagi formációtól. És ez a tudás állandó. Akkor is létezők voltunk számára, amikor még meg sem formált – „… kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt…” (Ef 1,4a) –, és ez a létezés akkor sem szűnik meg, amikor nem leszünk. Ez az emberi van és az isteni lét dialektikája. Azt mondom, hogy vagyok, de egyszer majd nem leszek. Isten pedig azt mondja, hogy mindig is léteztél és létezni fogsz, mert én tudtam rólad már születésed előtt, most is tudok, és tudni fogok rólad akkor is, amikor nem leszel. Jézus ezt mondta a szadduceusoknak: „Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké.” (Mt 22,32b)

A halál a mi halálunk, de ezzel nem esünk ki Isten tudásából, ezért nem is semmisülünk meg, mert Ő akkor is számon tart bennünket. Ez a tudás azonban több mint puszta emlékező tudás – semmiképp sem hasonlítható az emberi emlékezéshez –, ez a tudás maga a lét, a mi létezésünk, még akkor is, ha e mostani létformában már nem vagyunk. Vagyis a van emberléptékű formához kötött, a lét azonban, így a mi létünk is metafizikai, fizikai kereteken túli. Ma is azért vagyunk, mert Isten tud rólunk. És ez a Benne lévő tudás adja számunkra a létet, az életet. Ahogy az apostol mondja: „…őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,28a) És ez nem valamiféle panteizmus. Mi azért létezünk, mert Ő van. Istenben nem, csak Istennel együtt semmisülhetnénk meg, ám Isten örökkévaló. Ezért még az elkárhozottak is örökké élnek. A Szentírás sehol sem beszél nemlétről, azaz létnélküliségről, csak istennélküliségről, azaz istenelhagyásról és isteni elhagyásról. Isten azonban örökké él, tehát még ők sem semmisülhetnek meg. Mivel Isten maga a lét, következésképpen a nemlét csak a mi fogalmi szintünkön létezik. Ha ugyanis volna nemlét, az csak Istenen kívül létezhetne, még csak nem is tudhatna róla – mert ha tudna róla, akkor a nemlétnek léteznie kellene, s igaz, negatív létezőről, de mint létezőről tudna – ez pedig ellentmondana Isten mindenhatóságának, azt feltételeznénk, hogy van valami, ami Isten látó- és hatókörén kívül van.

Miért több ez puszta elvont spekulációnál? Azért, mert mindez ránk személy szerint is hat. Azért, mert csakis így lehetünk abban biztosak, hogy létünk a halállal nem szűnik meg. Azért, mert Istennél a kezdet és vég több mint egy meghatározott időszakasz, inkább egy kijelölt irány, folyamat, és ilyenképpen egyben a lét örökkévalósága is, vagy ahogy Paul Tillich írja: „A lét a kezdet nélküli kezdet és a vég nélküli vég.” (Rendszeres teológia 160. old.) Mivel azonban Isten e létbe minket is bevont – s hogy ez hogyan történik, maga is titok –, ezért a mi létezésünk sem szűnik, szűnhet meg. Tehát nem rövid időre föllépő epizódszereplők vagyunk ebben a hatalmas drámai folyamatban, amelyet világ- és üdvtörténetnek nevezünk, hanem Isten univerzumi méretű dicsőítésének örökkévaló résztvevői. Isten a halállal nem enged el, mint egy szabadon eső tárgyat, főként nem a nemlétbe taszít – nem is taszíthat, hiszen ezzel aktívvá válva létrehozná, mintegy megteremtené a létező nemlétet –, hanem új létformát ad. Csupán átformál. Értjük ezt? Nem. Nem tudjuk, hogyan, még Pál apostol is csak allegorikus képekben beszél (1Kor 15,35-49). Annyit azonban tudunk, hogy létezünk, s ha létezünk, csak azért létezünk, mert Isten is létezik, és mert létezővé tett. S ha létezővé tett, akkor azok is maradunk, mert benne vagyunk, a lényegéhez tartozunk, Ő pedig örökkévaló. Ez az egyetlen garancia. „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.” (2Kor 5,1)

Mindezt meggondolva, milyen különös, hogy mennyire ragaszkodunk a nemlét, azaz az elmúlás, a megsemmisülés, a semmivé válás fogalmához. Vannak napok, hosszabb-rövidebb időszakok, amikor túlságosan is azonosulunk vele. Szorongás, rettegés és gyötrődés vesz rajtunk erőt, mert nem adatott meg a feltámadáshit bátorsága, amellyel győzelmet vehetnénk mimagunk is, ha nem is a halálon, de a negatív haláltudaton. A negatív haláltudat pedig mi más mint nemléttudat, illetve annak tükröződése? S ha ez így van, mi ez, ha nem az Istentudat hiánya, vagy annak meggyengülése, netán elvesztése?

Kép: Füle Tamás