Isten gitárosa – így nevezték hazájában Lucien Aimé Duval jezsuita papot, aki az ötvenes években kezdett el evangelizációs célból a saját maga által írt sanzonjaival fellépni. Élete során több mint háromezer koncertet adott negyvennégy országban, összesen tizennégy lemeze jelent meg, felvételeiből 1961-ig több mint egymillió példányt adtak el. Amerikában is fellépett, és ő volt az első pap, aki a vasfüggöny mögött énekelt. Konrad Adenauer német kancellár egyszer egy gitárral ajándékozta meg köszönetként azért az örömért, amit adott.

„Luciennek hívnak, és alkoholista vagyok” – mutatkozott be ő maga, miután szembesült azzal, hogy lassan és észrevétlenül az ital rabjává vált. 1969 februárjában már öngyilkosságot kísérelt meg, majd felépülése után alkohol-elvonókúrára jelentkezett. Még abban az évben rövid időre visszaesett, ezután rendszeresen járt az Anonim Alkoholisták gyűléseire. Küzdenie kellett azért, hogy szenvedélyét betegségként ismerjék el. Életének utolsó tizennégy évében már tiszta volt, és ő maga is segíteni igyekezett sorstársain.

Egy hosszú autóút alkalmával magnóra mondta élettörténetét, e hangfelvételek alapján készült őszinte írását nem sokkal halála előtt adták ki. A könyv először a nyolcvanas években jelent meg magyarul Miért oly hosszú az éj? címmel, 2020 elején azonban a Jezsuita Kiadó és a Harmat Kiadó jóvoltából új fordítás készült A gyermek, aki a Holddal játszott címmel. „Egy jezsuita pap szabadulása az alkoholtól” – hirdeti az alcím, de a mű nemcsak Lucienről szól, hanem társadalmunk és az alkoholizmus kétarcú viszonyáról is.

Miért?
Miért lett Lucienből alkoholista? – sokunknak ez a kérdés ugrik be elsőre a könyvet olvasva, hiszen a jezsuita pap életét megismerve látszólag semmilyen „oka” nem lehetett rá, hogy az italhoz nyúljon. Gyerekkora harmonikusnak tűnt, sanzonénekes karrierje során sikereket sikerre halmozott, így értetlenül állhatunk az alkoholizmusa előtt. Volt, aki a fellépések okozta stressznek és a feszült életvitelnek tudta be a jelenséget, de Lucien maga tagadta, hogy ez lett volna a fő ok. De akkor micsoda? – adódik a kérdés.

Saját bevallása szerint a bor segítette őt a dalszerzésben, ihletet adott és letörte a gátakat. Emellett szükségét érezte az italnak ahhoz is, hogy el tudja viselni a világ igazságtalanságait és mások fájdalmait. Érzékeny ember volt, aki mélyen együttérzett embertársaival, és akit szüntelen világmegváltási vágy hajtott. Később, gyógyulása során viszont ráébredt: az, hogy meg akarja változtatni a világot, csupán elterelő hadművelet, hogy önmagát ne kelljen megváltoztatnia. Ezt a hozzáállást idővel más alkoholistákon is észrevette.

Lucien szerint „ennél a betegségnél nem könnyű megmondani, ki a hibás. Egy csomó embernek megvan benne a felelőssége, amely így végül közös, társadalmi felelősséggé válik.” Hozzáteszi: mások mellett felelősség terheli magát a beteget is, aki a könnyebb utat választja, hogy csillapítsa rossz közérzetét. Nagyon fontos ebben a helyzetben az önreflexió, különben elegendő egy jelentéktelen apróság a visszaeséshez. Nemcsak a szomorúság, de a túláradó öröm is veszélyt jelenthet ebből a szempontból – figyelmeztetett.

Az emberi gonoszság és jóság megtapasztalása kapcsán úgy érezte, hogy két világ feszül benne egymásnak, és ennek az összeférhetetlenségnek az elviseléséhez szüksége van az alkoholra. Emiatt azonban senkit sem akart hibáztatni. A túl intenzív érzések és a túl nagy ellentétek bizonytalansággal töltötték el, így függősége legfőbb okaként talán a biztonságérzet hiánya jelölhető meg. Az észszerű okok keresése azonban nem feltétlen visz közelebb minket az alkoholizmus megértéséhez. A tágabb kontextus annál inkább.

Az alkoholisták viselkedésénél ugyanis sokkal megdöbbentőbb, amikor az érzéketlen, álszent társadalommal szembesülünk a könyv olvasásakor. A legtöbb ember hallgatott az alkoholizmusról, félrenézett, esetleg rosszallóan viszonyult az ital rabjaihoz, akiknek a függőségét nem betegségnek, hanem jellemgyengeségnek tartotta. Még Lucien jezsuita rendtársai sem voltak különbek e téren a társadalom többi részénél. Az alkoholistákat magukra hagyták, megbélyegezték, kivetették maguk közül. Nem adtak nekik valódi esélyt.

Merre?
Lucien szerint ahhoz, hogy kimásszon valaki ebből az állapotból, először vágynia kell rá, de ez sok alkoholistánál csak akkor kezdődik, amikor már elérte a mélypontot, ahonnét már nincs tovább lefelé. A vágy azért kulcsfontosságú, mert enélkül falra hányt borsó mások részéről minden kényszerítés és jótanács, de Isten sokakat felhasználhat eszközként, hogy segítsen e vágyakozás elérésében. „Ma már tudom, hogy Isten nem egyedül működik: testvéreim, embertársaim karját használja” – vallotta meg a jezsuita pap.

Az Anonim Alkoholistákban (rövidítve: AA) végül sorsközösségre talált, és egyúttal új motivációra, hogy ő is a gyógyulás útjára lépjen. „Ki visz át engem a túlsó partra?” – kérdezte, amikor látta, hogy vannak, akiknek már sikerült átkelniük a józanság oldalára. Bár e csoportfoglalkozások nem kifejezetten keresztyén kötődésűek, az úgynevezett 12 lépésből álló terápia harmonizál a keresztyén szellemiséggel, a résztvevők pedig egy Felsőbb Erőhöz fohászkodnak, akit sokszor Istennek neveznek. Ez a spirituális alapja a gyógyulásnak.

„Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin nem tudok változtatni, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy e kettőt meg tudjam különböztetni!” – hangzott el a lelki béke fohásza minden csoportfoglalkozás alkalmával. A jezsuita pap arra a következtetésre jutott, hogy Isten a közösségen át fejti ki titokzatos erejét és a közösség által van jelen. Lucien bizonyos értelemben mélyebben meg tudta élni a jézusi testvériséget az AA közösségekben, mint rendtársaival a Jézus Társasága keretein belül.

Ha együtt maradunk, megmenekülünk, ha szétválunk, külön-külön meghalunk – vonta le a következtetést. Rádöbbent, hogy gyógyulása útja háromféle szereteten múlik: szeretnie kell Istent, embertársait és önmagát is, mert ha bármelyik is hibádzik, felborul az egyensúly. A szégyen láncaitól való szabaduláshoz pedig meg kell tanulnia bocsánatot kérnie mindenkitől, akinek ártott. Ha erre képes lesz, könnyebben bocsát meg azoknak, akik neki ártottak. Ezzel félelmeitől, szorongásaitól is megszabadul, és ez hozza el a valódi szabadságot számára.

„Amiről az ember álmodik, az végül valóra válik. Hiszem, hogy így van” – foglalta össze útját a könyv végén. Élete utolsó éveiben ugyanis úgy érezte, hogy álma, amelyet korábban nem látott megvalósulni, és amely az alkoholizmusba taszította, most valósággá vált az AA közösségben, és ennek köszönheti, hogy nem iszik többé. Azokat az emberi értékeket, amelyekről álmodott, nem az önző és ítélkező társadalomban lelte meg, hanem sorstársai közösségében, Isten ajándékaként. Ez pedig el kell, hogy gondolkodtasson minket is.


Ha Ön is úgy érezné, hogy segítségre szorul, mert nem tud szabadulni az italtól, a következő szervezeteknél találhat segítő közösségre: Magyar Kékkereszt Egyesület; Református Iszákosmentő Misszió; Anonim Alkoholisták magyarországi szervezete

A könyv megvásárolható Budapesten, a Bibliás Könyvesboltban is.


Barna Bálint

Fotók: Harmat Kiadó; Jezsuita Kiadó; Wikipedia