„Átkeltünk ugyan a Vörös-tengeren, de magunkkal hoztuk Egyiptomot. Meg kell szabadulnunk attól, amik voltunk, hogy azzá lehessünk, amivé Isten akar formálni bennünket."
Francine Rivers
Az MRE elmúlt tíz évének írásos értékelései
IV.
Most néhány értékelő megjegyzést szeretnék mind a négy dolgozathoz fűzni, a bevezetőben felsorolt elvek alapján.
1)
A küldetés gondolata mind a négy dolgozatban összekapcsolódik a misszió fogalmának elvi és gyakorlati kibontásával. Mindegyik arra tesz kísérletet, hogy az értékelés szempontjául a bibliai értelemben vett missziót tegye meg, melyet azonosságba von a küldetéssel, és azt vizsgálja, hogy hol bontakozott ki misszió, hol született missziói koncepció, hol jutott előnyhöz a missziói felfogás, vagy éppen hol és miért szenvedett vereséget. Hol nyertünk az elmúlt tíz évben maradandó belátásokat értékeket, és hol mulasztottunk el valamit, amit esetleg az elkövetkezendő években vagy évtizedekben kell majd nagy erőkkel pótolni? Azt is elmondhatom, hogy megalapozásában és hivatkozásrendszerében - és ez a forráselvhez tartozik - mind a négy értékelés biblikus. Mindegyik óv attól, hogy az egyházat valami másból, mint az evangélium meghallásából, megértéséből szemlélve határozzuk meg. Ez azért fontos, mert a nyugati keresztyénség válságának egyik kísérőjelensége éppen az, hogy szinte észrevétlen valami másból határozza meg az egyházat, mint az evangélium megértéséből, és ez a más, ami rajtunk kívül van, sokszor közelebbi, szimpatikusabb, kedvesebb, mint maga az egyház. Gondoljunk erre is, amikor ezeket az értékeléseket olvassuk.
2)
Szeretném az értékelésekből kiemelni azt, hogy nem kívánalmakat fogalmaznak meg. Feladatokat lehet úgy is megfogalmazni, hogy ábrándokat kergetünk. Nekem, például, van egy ábrándom: legyen az egész világ református. Természetesen. Ezt aztán lehet hangoztatni, meg lehet próbálni ehhez szabni a feladatokat, ám, azt hiszem, a feladatok egészséges megjelölése, a cselekvési program leírása csak akkor lehetséges, ha előbb a tényekkel szembesültünk.
Más és más címen mindegyik értékelés sürgeti ezt. Kósa László tézisszerűen a morális problémák megoldásától kezdve az átgondolt közoktatásig sürgeti ezeknek a feladatoknak a koncepciózus megfogalmazását. Isépy Gábor tanulmányában részletekbe menően, szinte tételszerűen, sőt személyi minősítésektől sem tartózkodóan hallunk ezekről a feladatokról. Ám bármilyen cselekvési programot próbálunk megfogalmazni, bármilyen módon is próbálunk a tényekkel szembenézni, a minőség-elvet mindenképpen érvényesítenünk kell. Ehhez a minőségi elvhez rendelem nagyon röviden a maradék két elvet: a kritikai elvet és a szolidaritás elvét.
3)
Mindazáltal a kritikai elvnek meg kell jelenítenie a megkülönböztetésnek a képességét is, nem elég a puszta bírálat. A kritikai elv adja a jó és a rossz megkülönböztetésének a képességét. A jó tények elismerésének, és a rossz tényekkel való szembenézésnek a képességét.
Szeretnék mindenkit óvni attól, hogy tíz év eltelte után bántottságból, sértettségből, félreértettségből, mellőzöttségtudatból vezérelve azt mondja, hogy nem történt semmi az elmúlt tíz évben. Ez nem igaz! Nagyon sok minden történt és ezeket el kell ismerni, és csak ez adhat alapot arra, hogy elmondhassuk azt is, ami nem történt meg, vagy rosszul történt. A kritikai elv erre is kiterjed. Ugyanakkor a kritikai elv azért is fontos, mert - és ez a THÉMA egyik nagy kérdése hosszú idő óta - azt is meg kell vizsgálnunk, hogy miképpen valósítható meg a konszenzus mind a misszió kérdésében, mind a helyzet értékelése kérdésében, mind a cselekvési program kialakítása kérdésében. A konszenzus nem azt jelenti, hogy valaki kitalál valamit, és mi csatlakozunk egyetértő helyesléssel. A konszenzus azt jelenti, hogy a kritikai elv értelmében közösen, minden szempontot megfontolva, minden lehetséges utat, legalábbis elviekben bejárva közös meggyőződés születik, amely természetesen jelentheti azt is, hogy abban valakinek a meggyőződése dominánsabb, erőteljesebb, hatékonyabb. Lehet, hogy a konszenzus esetében is úgy érzi valaki, hogy én 80%-ot kértem a konszenzusból, de csak 20 %-ot kaptam, meg vagyok verve. De az semmiképpen nem járható út, hogy egy személy mondja azt, hogy ő mindent tud. Aki ma a Református Egyházban azt mondja, hogy mindent tud, hogy hogyan és mit kell tenni, arról én csak azt tudom mondani: semmit sem tud. Semmit sem tud, mégpedig azért nem tud semmit, mert nem ismeri a Református Egyházban élők, szolgálók szempontjait, problémáit, kérdéseit és esetleges javaslatait. A kritikai elvnek erre is ki kell terjednie. Egyszerűen fogalmazva: jó lenne, ha az önkritikai elv is valamiképpen érvényre jutna.
4)
Láthatóan mindegyik dolgozat szerzője szolidaritást vállal a Magyarországi Református Egyház közösségével. Nem kívülállók bírálatai ezek, nem gúnyolódók bírálatai, nem olyanoké, akik felettébb örülnek anyaszentegyházunk esetleges romlásának, vagy rossz, esetleg rendezetlen állapotának, hanem éppen az Egyház iránti elkötelezettségből adódóan érezték szükségét annak, hogy kritikai hangot szólaltassanak meg.
Kiegészítésül még egy aspektust említek a szolidaritási elvet taglalva. Sokan azt mondják, főleg mikor közelednek a választások, hogy senki sem fölösleges az egyházban és mindenkire számítunk. Talán az elmúlt tíz esztendő egyik legszomorúbb fejleménye, hogy úgy tűnik, hogy jelenlegi egyházi vezetésünk - és ezen ne csak a Dunamelléket tessék érteni! - a kritikai hangot megszólaltatókat, a Krisztus királyi tisztéből fakadó egyetemes papság elvét érvényesíteni akarókat, a konszenzuskeresők egy részét fölöslegesnek tudja tekinteni.
Az elmúlt tíz esztendő lélektani szempontból talán egyik legszomorúbb hozadéka, hogy tovább folytatódik a mögöttünk hagyott negyven esztendő, hiszen abban a negyven esztendőben is az egyet nem értőt, a másféle hangot megszólaltatót, a kritikai belátást megszólaltatót tekintették fölöslegesnek és bántak vele fölöslegesként is. Úgy tűnik, ez a tendencia folytatódik. Bár, adjunk hálát Istennek, immár teljességgel más körülmények között. Nem kell félni Államvédelmi Hatóságtól, retorziótól, deportálástól. Viszont akkor éljük meg teljesen a változást, ha belátjuk - s ezt most a kritikai hangot megszólalóknak mondom -, a megbíráltak közül sem felesleges senki. Aki igényt tart arra, hogy számítsanak rá, annak meg kell hallgatnia a másikat.