A református vidék
A kevesebb, mint ötszáz lelket számláló Kémesre érkezve hamar megtaláljuk a református templomot. Az ég felé nyújtózkodó csillag a torony tetején már messziről utat mutat. A templom előtt találkozunk Löfflerné Tarr Ágnessel, aki a gyülekezet presbitere, nyugdíjas tanárnő. Ahogy belépünk a templomba, a fakazettás karzat alatt találjuk magunkat. Ahogy az ősi motívumokat csodálom, Ágnes az Ormánságról kezd mesélni. „Az ormánsági falvak honfoglalás kori települések. Kémesről az első adatok Szent László korából valók, majd III. Béla idejéből is vannak adatok. Az 1300-as évekből egy pápai tizedjegyzékből tudni lehet, hogy Kémes már akkor is templomos hely volt.”

Beszélgetés közben felmerül a kérdés: mi is az az Ormánság? „Az Ormánság nem egy földrajzi – habár földrajzilag jól körülhatárolható –, hanem egy néprajzi fogalom. Sokan próbálták már meghatározni ezt, talán legjobban Lukácsi Imrének sikerült, aki a diósviszlói gyülekezet lelkésze volt az 1900-as évek elején. Ő írta le, hogy csak olyan község tartozhat ehhez a tájhoz, melynek nyelve magyar, vallása református, a női viselete pedig a kebél vagy bikla.” Mint mondja, erről egy mondás is született: „Az Ormánság addig tart, ameddig a bikla ér.” Biklának a szoknyát hívják az Ormánságban.

Amikor a népviseletről kérdezem Ágnest, egy festményre mutat, amin már korábban is megakadt a szemem, hiszen nem megszokott, hogy egy kép lóg a templomfalon.

„Ezt Papp László, a gyülekezet egykori lelkésze festette. Látszik rajta, hogy milyenek voltak az ormánsági házak, vagyis a talpas házak, melyeket szalmával vagy gyékénnyel fedtek, és a népviseletet is megörökítette a festményen. Jellemző volt a fehér szín. A fiatalok fehér csipke felsőszoknyát hordtak, amit tilángnak hívtak, az angol tüll szóból. Az idősebbeknek vászonból készült a szoknyájuk, melyet maguk szőttek.” Ágnes arról is beszél, hogy az ormánsági asszonyok nagyon jól tudtak szőni, fonni. Minden háznál megvoltak ehhez az eszközök. „A kötény és a főkötő színe szigorúan korhatárjelző volt. Szép élénk, piros virágos – így mondták, hogy kázsmér, azaz finom kasmír anyag volt a kötényük a fiatal lányoknak és a fiatalasszonyoknak. Az első gyermek születéséig volt a legdíszesebb a viseletük. Harmincöt év fölött kezdett egyszerűsödni: kék virágok jelentek meg, illetve kék vagy zöldes színű volt ekkor már a kötény, úgy negyvenöt éves korig. Ötven év fölött már csak fehérben jártak az asszonyok. Nálunk a gyász színe is a fehér volt.”

Tehervállalás a templomért
A templomban lassan sétálva arról kérdezem „idegenvezetőnket”, hogyan alakult a reformátusság sorsa az Ormánságban, és itt, Kémesen? „A mohácsi vészről azt gondolták az emberek, hogy Isten büntetése volt, és ez valószínűleg segítette a reformáció terjedését. Itt, Baranyában, Laskón volt egy jelentős egyházi központ, innen indultak el a reformátorok, többek közt Sztárai Mihály. Az ormánsági gyülekezetek nagy részét ő alapította, a kémesit is. Siklósi Mihály is közreműködött ebben a szolgálatba, de róla kevesebbet tudunk. Sztárai Mihály nagyhatású prédikátor volt, ő maga írta le, hogy pár év alatt százhúsz gyülekezetet alapított” – mesél az ormánsági reformátusság kialakulásáról Ágnes. „Mi évszázadokon keresztül megtartottuk a református hitünket az üldözések ellenére is. Akkor viszonylag rövid idő alatt nagyon sokan protestánsok lettek az országban, amire jött az ellenválasz. Ekkor sokan visszatértek a katolikus hitre, de itt, az Ormánságban mindvégig kitartottak.”

A beszélgetés közben jól kirajzolódik az ormánsági emberek kitartása és hitbéli elszánása. „Az ormánsági reformátusok első templomai nem épülhettek kőből az üldözések miatt. Jellemzően favázuk volt, amit vesszővel fontak körbe, majd betapasztották a falakat. A legtöbbről csak a leírás maradt meg, hogy még ezek az egyszerű templomok is milyen szép díszesek voltak. 1781-ben II. József türelmi rendelete adott lehetőséget arra, hogy kőtemplomokat építsenek.”

Ágnes több könyvet is hozott, melyek a templomról, Kémesről és az Ormánságról szólnak. Mint mondja, Zentai Tünde rengeteget kutatott a témában. „Ő hímes templomoknak nevezi ezeket, mert nem egyszínű festésről beszélünk, hanem itt minták is vannak.

Ezeknek a hímes templomoknak a története egész Európában visszanyúlik a gótika és a reneszánsz korába. Az ormánsági templomok nagy része a neoreneszász vagy a késői reneszánsz korból valók.” 1795-ben Kémesen volt egy nagy tűz, melyben a templom is megrongálódott. Akkor határozták el, hogy ők is építenek kőtemplomot. „Volt itt egy vár, amiből ma már semmi nem látszik, csak az emléke van meg. Nagyon keveset tudunk róla. Az én nagymamám mesélte, neki pedig az ő nagyapja mesélte, hogy gyerekkorában mindig a vár falairól szánkóztak. Akkor még megvoltak a régi romos falak. A templom építéséhez készülve kitermelték onnan a követ, amikor azonban elkészültek, a földesúr lefoglalta azokat. A kémesieket ez sem rettentette vissza a templom építésétől, hanem megvették az építőanyagot. Mindenki rengeteg munkát, pénzt fektetett bele, és sok kölcsönt vettek fel, hogy megépülhessen az új templom. Hatalmas terheket vállaltak és nagyon nagy elszánással építették az egész Ormánságban a templomokat.”

A kémesi kőtemplom alapjait 1798-ban rakták le. Már majdnem teljesen elkészült, amikor egy nagy viharban leomlott a torony. „Ekkor kőművest váltottak, mert látták, hogy templomot, bizony, nem építhet akárki. Végül 1809-re elkészült a templom, és azóta is áll. A karzat és a berendezés 1826-ra nyerte el végső állapotát” – mutat rá az egyik festett kazettára Ágnes, mely őrzi a dátumot. A kutatások eredménye szerint Gyarmati János, vajszlói asztalos festette ezeket.

Egy másik kazetta pedig az 1891-es felújításról tesz bizonyságot. „Ezután jött az a gondolat, hogy a református templomok egyszínűek, egyszerűek, és lefestették barnára a kazettákat, de csak azokat, amelyek a mellvéden láthatóak, a karzat alatt találhatókat nem. Láthatjuk is, hogy az alsó kazetták eltérő stílusúak. Ezeket valaki, valamikor átfesthette, felújíthatta, akinek a keze nem volt annyira gyakorlott, ez látszik a bizonytalan vonásokon. Nem tudjuk pontosan, honnan származnak ezek a kazetták, de Zentai Tünde néprajzkutató szerint lehetséges, hogy ezek az elbontott, régi templomból maradtak meg.”  

A kazetták feltárása
Ágnes azt mondja, egészen a 2000-es évek elejéig ez a barna festés fedte a kazettákat. „2015–2016-ban egy kormányzati program segítségével elkezdődött a feltárásuk, és akkor életemben először végre én is láthattam, hogy milyenek is valójában ezek a festett kazetták.” Ágnes elérzékenyülve mesél arról, hogy többen vannak, akik nagyon szerették volna látni mindezt, de sajnos már nem adatott meg nekik. „Ekkor az én nagymamám és édesanyám már nem éltek. Amikor megláttam a festéseket, könnybe lábadt a szemem, és rájuk gondoltam: úgy szeretném, ha láthatnák, ahogy a festett kazetták újra megtöltik színnel a templomot.”

A kazettákhoz hasonlóan az egyik pad előlapja is szépen munkált, díszesen festett. „Volt pénz a felújításra, de nem elegendő, mert csak az egyik pad elejét restaurálták. Pedig egész biztos, hogy ez is olyan” – mutat egy másik pad előlapjára, amely egyszínű barna, de ahol megkopott a festék, ott tisztán kivehető, hogy olyan minta bújhat meg alatta, mint a restaurált padon.

„A felújítás alatt időnként bejöttem megnézni, hogy dolgoznak, beszélgettem is néha a restaurátorokkal. Az átadás idején épp erre jártam, és láttam, hogy nagyon sok ember van bent. Akkor hallottam, hogy a szószék mögött a falon látható szöveg feltárása egy restaurátori bravúr volt. Senki nem tudta, hogy van ott egyáltalán valami” – emlékszik vissza Ágnes, akiről a beszélgetés alatt szinte sugárzik a szülőföldje iránti elköteleződés. A lehető legtöbb érdekes információt szeretné velünk megosztani, nemcsak a kémesi templomról, hanem az egész Ormánságról.

„Zentai Tünde egyik könyvében azt írta, hogy a szép drávaiványi műemlék templom Európában is a legteljesebb érintetlen falusi rokokó templom. És ki tudja ezt Magyarországon?” – teszi fel a kérdést, mely utána ott lebeg közöttünk.  

Az ősök öröksége
Amikor a kémesi gyülekezet jelenéről kérdezem, csendesen mondja, hogy tizenöt-húsz főt számlál a gyülekezet. „Nekem mindig volt valamilyen kapcsolatom az egyházzal, bár az elmúlt rendszerben egy tanár nem annyit járt templomba, amennyit akart. Amióta viszont nyugdíjas vagyok, sokat tevékenykedek a templomban, a gyülekezetben. Én úgy tekintek erre a templomra, hogy egyrészt az őseim öröksége, ezt viszem tovább. Nagyon szívesen beszélek róla, hogy mások is megismerjék. Még nagyobb kitekintésben pedig azt mondom, hogy a nagyon gazdag, nagyon szép ormánsági református örökségnek a szimbólumai ezek a templomok, és nagyon félek attól az időtől, amikor egyszer már nem lesz más, csak ezek a templomok. Amikor egyszer majd úgy tekintünk rájuk, mint a gízai piramiskora: eltűnt már régen az a nép, aki ezeket a csodálatos építményeket megalkotta.”

A beszélgetésünk végéhez közeledve kiderül Ágnesről, hogy egész tanári pályafutása alatt a kémesi általános iskolában tanított. Még főiskolás korában volt egy meghatározó élménye, amikor találkozott Kallós Zoltánnal. „Emlékszem, amikor elmondtam neki, hogy az Ormánságból érkeztem, elgondolkozott, hátradőlt a széken és azt mondta: ne menjen el onnan, maradjon ott.” Ágnes megfogadta a híres néprajzkutató szavait: egész életében a szülőföldje kultúrájának, hitének megőrzéséért dolgozott. Mint mondja, az ormánsági kultúra utolsó morzsáit szeretné átadni másoknak. És valóban, egész lényéből sugárzik ősei ereje: a hit, a kitartás és az odaszánás.   
 

Képek: Ruprech Judit, Füle Tamás