Lehet-e egy ripityára tört, majd összeragasztott bögre a kegyelem jele? Igen. Erről tett bizonyságot „A reformáció arcai” programsorozat második kerekasztal-beszélgetése során Kodácsy Tamás református lelkész, az Ökogyülekezeti Mozgalom alapítója és felesége, Kodácsy-Simon Eszter evangélikus teológus és tanár. Az eseménynek otthont adó budapesti Premier KultCaféban Hafenscher Károly miniszteri biztos és Gundel Takács Gábor, a reformáció évének nagykövete kérdezte őket.

Teljesen hétköznapi házaspár, és mégsem. Szeretetben és istenhitben nevelik három gyermeküket. Otthonosan mozognak két tudomány területén is. Eszter eredeti végzettsége matematika–fizika tanár, Tamás programozó matematikus, Isten azonban emellett valami mást is gondolt felőlük. Ma már mindketten a hittudományok doktorai, saját felekezetük aktív szolgálói. Eszter az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezetője, Tamás református lelkész Dunakeszin. Van-e kapcsolódási pont a reáltudományok és a hit között? Hogyan nevelkednek vegyes házasságban a gyermekek, vannak-e ütközések a hitbeli eltérések miatt, s ha igen, hogyan oldják fel azokat? – egyebek között erről meséltek a hallgatóságnak.

Nem félünk vitatkozni
Egy család nagyon emberi élete bontakozott ki előttünk, miközben olyan fontos kérdésekről esett szó, mint a lombikbébiprogram, az evangélikus és a református úrvacsora közötti különbség vagy a lelkiismeret szabadsága. A hallgatóság köréből valaki arra volt kíváncsi, hogyan tudja Tamás összeegyeztetni természettudományos munkáját a lelkipásztori hivatással, mire ő John Polkinghorne, egy anglikán fizikus-teológus megnyilatkozását idézte. „Nem vagyok hétfőn, kedden és szerdán kizárólag fizikus, a többi napokon pedig teológus, hanem egyszerre vagyok mindkettő.” A lelkészkedés mellett Tamás is szoftvert fejleszt, egyszerre él két közegben, de ezzel ugyanazt a világot igyekszik megismerni.

Felesége, Eszter arról mesélt, hogy esküvőjük előtt elment Szűcs Ferenc professzor előadására, amelyen éppen a házasság volt a téma. Kíváncsi volt, nagyon figyelt, hogy milyen útravalót kaphat. Az előadónak, aki már negyven éve élt együtt feleségével, az volt a legfőbb üzenete: egyedül Isten kegyelmének köszönhető a házassága. Elképedt, hogy ő mindenféle erőfeszítést akart tenni, ehhez képest hibavaló erőlködni, ha minden kegyelem. „Hálásak vagyunk azért, hogy mi is megtapasztaljuk, s ezt az üzenetet szeretnénk a reformáció ünnepi évében átadni. Merjünk a kegyelmes Istenre hagyatkozni! Isten szeret bennünket, annak ellenére, amilyenek vagyunk” – jegyezte meg. Tamás viccesen hozzátette, azért az együttműködésben és a feladatok megosztásában sokat segít a közös Google-naptár is. A hitbeli eltérések nemhogy távolítanák őket egymástól, ellenkezőleg, alkalmat adnak arra, hogy a másiktól tanuljanak, s tanulnak is. Tamás elmesélt egy esetet, amikor először szeretett volna evangélikus templomban úrvacsorát venni. Az eltérések megijesztették, s csöndben kiállt a sorból. Otthon fellapozta Kálvin Institutióját, majd újra elővette az 1973-as Leuenbergi Konkordiát, amely feloldotta az evangélikusok és a reformátusok közötti reformáció korabeli ellentéteket a keresztségről, az úrvacsoráról és az evangéliumról. Nyugtalanította, hogy a „véges be tudja-e zárni a végtelent.” Rájött, rossz a kérdés. Helyesen úgy kell feltenni: A végtelen be tudja-e fogadni a végest? Megértette, nem ő akarja megragadni a végtelent, s ez felszabadítóan hatott rá. Hangsúlyozta: helyesen kell értelmezni a lelkiségünket érintő fogalmakat. Majd arról beszélt: izgalmasnak találják a  másik teológiájának a megismerését, ezért sokat beszélgetnek.

A megértés kulcsa
Nem hagyják abba a beszélgetést akkor sem, ha ütközőponthoz érkeztek – árulták el –, hanem közösen gondolják végig a kérdést. „Ez az attitűd fontos eleme a protestáns gondolkodásnak” – hangsúlyozta Kodácsy-Simon Eszter. Kölcsönösen kijavítják, átnézik egymás tudományos írásait. Szavaikból ki is derül: valóban nem az a család, amelyik az asztal alá söpri az eltérő véleményeket. S ebben a nyílt, őszinte közegben formálódnak és csiszolódnak folyamatosan.

Eszter arról mesélt, amikor Írországban tartózkodott éppen egy tudományos konferencián, és már nagyon hiányzott neki a férje. Hazaindulás előtt meglátott egy bögrét, amelyre az volt írva: „Ne feledd, mindenki úgy tudja, hogy mi egy normális, kedves család vagyunk.” Megvette. Tamás örült is neki itthon. Másnap reggel abból ivott, majd harmadnap is. A következő napon azonban valamin összekülönböztek, s elkeseredésében Eszter összetörte a bögrét.
Leült az asztalához dolgozni, de nem sokkal később Tamás ott állt előtte az összeragasztott bögrével. „Ilyen a házasság, összetörjük és összeragasztjuk, de az, hogy él, s szeretet uralkodik benne, egyedül Isten kegyelmének köszönhető” – erősítették meg. A megértés kulcsa számukra az, hogy beszélgessenek egymással, ismerjék meg a másik álláspontját. Mindketten fontosnak tartják ugyanis a lelkiismeret szabadságát. Szerintük ez a reformáció egyik nagy üzenete.

Mint ismeretes, amikor Luther Márton elé kitették az írásait a wormsi birodalmi gyűlésen, s azt követelték tőle, hogy vonja vissza őket, egynapi gondolkodási idő után megadta a választ: nem teheti, mert a lelkiismerete nem engedi. Végiggondolta, amit leírt, és nem lát okot tételei és nézetei megmásítására. Szó szerint a következőket mondta: „Amíg a Szentírással vagy világos észokokkal meg nem győznek engem, lelkiismeretemben kötve vagyok a Szentíráshoz. Visszavonni nem tudok, de nem is akarok semmit, mert sem nem barátságos, sem nem tanácsos dolog a lelkiismeret ellen cselekedni…” Tamás úgy fogalmazott, Luthernek elege lett abból, hogy „hülyének nézik az embereket, s a bűnbocsánatot üzletté tették”. Ez az a protestáns bátorság, amelyből ma is meríthetünk. „A megalkuvás nélküli kérdezés, ha valami, ez igazán protestáns” – mutatott rá a református teológus. Mint mondta, a kérdezés létünk alapját képezi. „De van-e bátorságunk megalkuvás nélkül kérdezni?”

Jézus a dinók előtt vagy a dinók után született?
Gyermekeik – hat, kilenc és tíz évesek – kérdeznek is bátran. Ők pedig igyekeznek hitük és legjobb tudásuk szerint válaszolni. Eszter mesélte, hogy amikor egyik fiuk négyéves volt, s már hallott a teremtéstörténetről és Jézus Krisztus születéséről, erősen foglalkoztatta, időrendben hol helyezze el a dinoszauruszok létezését. „Ha Jézus Isten Fia, de Mária gyereke, akkor Jézus a dinók előtt vagy a dinók után született?”– tette fel a kérdést, amelyre nem volt egyszerű válaszolni. Fejtegetésbe kezdett a níceai hitvallás alapján, miszerint Jézus „az idő kezdete előtt született”, ám nem tudta, hogy mennyire lesz világos. Kisfia azonban megnyugtatta: „Anya, azt hiszem, értem, mit akarsz elmagyarázni.” Gyermekeik folyamatosan tanítják őket, gyakran a vasárnapi prédikációhoz is ők adják a motivációt. Elismerték, gyermekeik gondolkodását legfeljebb kísérni tudják. „Jó látni azonban, hogyan alakul a hitük” – mondták. Gundel Takács Gábor felvetette, a szülőknek azzal a problémával is meg kell birkózniuk, hogy a gyerekek a Facebookon élik az életüket. Eszter úgy reagált, hiába is tiltanák el őket a modern technikai eszközöktől, az a tiltott gyümölcs vágya miatt nem vezetne eredményre. Jézus ezt a világot váltotta meg, a teremtett világban élésre kell megtanítani őket. Ők is ezt igyekeznek megmutatni nekik. Otthon van kertjük, s a lányuk és a fiaik láthatják, hogyan érik a paradicsom, hogyan passzírozzák át és teszik el télire. S minden mást is megfigyelhetnek közvetlen közelről maguk körül a természetben. „Azt tanítjuk nekik, hogy nem a Facebook a valóság, hanem az, amelyben élünk. Van saját történetünk, amit nem a média alkot, hanem mi magunk.”

Van saját örökségük
Múltkoriban régi családi fotókat nézegettek, s az apai és az anyai dédapáról is van egy igen hasonló kép. Mindketten huszárok voltak, s egy lovon ülve örökítették meg őket. A gyerekek hosszan nézegették. „A rengeteg zaj elnyomja az otthon tanultakat. Éppen ezért segíteni kell ezt a generációt, hogy megismerjék Istent és önmagunkat. Hogy meglássák, nem az interneten éljük az életünket, hanem a családban.” Mindkettejük meggyőződése egyébként az, hogy a gyerekek kérdései mindig sokkal jobbak, mint az ő válaszaik. Azonban a kérdezésre is meg kell tanítani őket, mert az az istenkeresés fontos része. Például sokszor megkapják azt a kérdést, hogy a Bibliának hisznek vagy a természettudománynak. Kiélezett a kérdés, aminek a feltevője azt gondolja, hogy a két terület egymással ellentétes, holott sok a kapcsolódási pont. „Nem kész válaszokkal állunk elő, hanem az Ige által átjárt lelkiismeretünkkel kérdezünk mi is és gondoljuk végig tovább a dolgokat”– világította meg Eszter, hogy tényleg szüntelenül tanulnak ők is a gyermeknevelés során.

A Biblia felébreszti az embert
A Kodácsy házaspárt külön is kérdezte a Parókia Portál arról, hogyan fogadták azt, hogy a Reformáció 500 arcai.

Eszter: Nem tudom, kinek az ötlete volt, nagyon meglepődtünk. Miután végiggondoltuk és megbeszéltük a felkérőkkel is, hogy milyen szempontok alapján választottak bennünket, megköszöntük, s elvállaltuk.
Tamás: Illetve, kétszer visszamondtuk. Azt gondoltuk, alkalmatlanok vagyunk erre a feladatra, mert van ebben egy kis celebség, amit nem szívesen vállalunk. Viszont mind a ketten teológusok vagyunk, s azt gondoltuk, ha a reformáció ünnepléséhez hozzátehetünk valamit, akkor azt szívesen tesszük.

– Mi az az üzenet, amit mindenképpen közvetíteni szeretnének?
Eszter: Leginkább a reformáció értékeire szeretnénk a figyelmet ráirányítani. Ebben a néhány évben, amely a kerek évfordulóra való felkészülés időszaka volt, mi is kicsit jobban elmélyedtünk a saját szakterületünkön, s megnéztük, milyen értékeket adott a reformáció például a hitoktatásnak, az igehirdetésnek vagy a gyülekezet gondozásának.

– És melyeket találták hangsúlyosnak?
Eszter: Például a lelkiismereti szabadságot. Luther korszakalkotó módon a lelkiismeret szabadságára hivatkozva állította azt, amit állított. Ez akkor, 1517-1520 táján nagyon új gondolat volt, amit, szerintem, azóta is újként kell megélnünk. Minden évben, az év minden napján. Folyamatosan tanulnunk kell, hogy ne veszítsük el a lelkiismeretünk szabadságát. Egyáltalán azt, hogy meghalljuk a hangját, és valóban aszerint cselekedjünk!

Tamás: Nekem nagyon fontos a reformáció bátorsága. Az a bátorság, hogy tudjunk kérdezni. Tudjunk dolgokat kimondani. Tudjunk kérdéseket megvizsgálni és mindannak ellenére, hogy nagyon sokszor kilátástalan és reménytelen a helyzetünk, meglegyen bennünk a hit bátorsága is. Ami remény, hogy Isten kegyelméből élhetünk, lehet jövőnk és tudunk előretekinteni. Luther a 16. században a reformáció nyomán nagyon fontos dologra mutatott rá újra, ez pedig a kegyelem. Ma is izgalmas kérdés a kegyelemre való ráhagyatkozás. Amit nem 1517. október 31-én állított, hanem a Római levél olvasása közben ismert fel. Október 31-én lényegében abból lett elege, hogy hülyének nézték. A 95 tétel ezt jelenti, és ez nagyon fontos, mert amit nagyon sokszor kapunk és mondanak nekünk, arról meg kell vizsgálni, hogy köze van-e igazán az élethez.

– Ha olyan embernek, aki mit sem tud Istenről és a Bibliáról, azt tanácsolnám, hagyatkozz a kegyelemre, kinevetne, hiszen ez a világ az énről, az önmegvalósításról szól. Bátran döntenek le mindent az emberek, ami ennek az útjában áll. Kérdés, mit tekintünk bátorságnak. Nyitott erre a világ?
Tamás: Ha úgy nézzük, mint erényt, amit egy ember a sajátjának tud, mert ő bátor, akkor tényleg nem erről van szó. A reformáció bátorsága nem erény. Olyan létigenlés, hogy tudatában vagyok annak, hogy bármit csinálok, korántsem garantált az eredmény, ezért ráhagyatkozom a kegyelemre. Amikor a világba kimegyünk, nem módszertanokat kell kivinnünk, és az egyház üzenetében sem kommunikációs trükköket vagy módszereket kell alkalmazni, hanem azt az élő valóságot, hogy mindannak ellenére, amit látunk, Isten szeret bennünket. Isten kegyelmes, és ez nagyon fontos üzenet.
Eszter: A kegyelmet nem lehet magyarázat nélkül elmondani. Ha csak kimennék az utcára és azt hirdetném, hagyatkozz Istenre, valószínűleg kinevetnének. Nem erről szól a gondolat, hanem arról, hogy a saját közegünkben, a munkahelyünkön, a gyülekezetben, a hittanórán megtanítsuk és megéreztessük, mit is jelent valójában a kegyelem. Luther azt mondja, hogy a gyermekek azok, akik igazán meg tudják élni a kegyelmet, mert nem akarják saját kezükbe venni életük irányítását, hanem egész egyszerűen ráhagyatkoznak Istenre. Fontos lenne tehát a dolgaink elengedése és annak elfogadása, hogy az életem fő kérdései nem azon múlnak, hogyan teljesítek, hanem azon, hogy Isten szeret. Ennek van, szerintem, köze a kegyelemhez. Bár kétségkívül nehéz megfogalmazni.

– Ön az ökogyülekezeti mozgalom alapítója. Mit jelent pontosan az ökoteológia?
Tamás: Az ökotelógia olyan kontextuális teológiai irányzat, amelyben teológiai állításainkat, gondolatainkat annak fényében fogalmazzuk meg, hogy tudatában vagyunk az ökológiai krízisnek. S ha már a kegyelemről beszélgetünk, idekapcsolódik, hogy bolygónk állapota kapcsán sem nagyon tudunk másra hagyatkozni, mint az isteni kegyelemre.

– Mi a teendője a keresztény embernek a klímaváltozás kapcsán? Nyilván védenie kell a Földet, de a Bibliában benne van, hogy elpusztul, tűzben ég el.
Eszter: Kérdés, hogy valami Isten terve-e vagy a miénk. Nem azt kaptuk feladatul, hogy gyorsítsuk fel a pusztulás folyamatát, hanem hogy őrizzük a földet – bármi legyen is Isten terve azzal.
Tamás: Ne legyünk gyújtogatók! Isten ezt a világot jónak teremtette, nem rossznak! A Biblia első lapján azt a feladatot kaptuk, hogy műveljük és őrizzük, nem szabad esztelenül kizsákmányolnunk. Ez nehéz feladat és elfelejtettük. Talán már Luther idejében is elfelejtették. De a reformátorok rámutattak: ebben a világban élünk, most van feladatunk, most kell tennünk!

– A reformáció alaposan belenyúlt a világi életbe is, máig ható óriási változásokat generált. Ma nem igazán érezni, hogy a protestánsok elemi erővel hatnának a közgondolkozásra, a társadalomra. Mi hiányzik?
Eszter: Fontos a bátorság, amit Tamás már említett, de szerintem legalább ennyire lényeges a tudás és az akarat is. A kérdezés bátorsága mellett alapvető szempont, hogy tudunk-e kérdezni és egyáltalán akarunk-e még kérdezni, vagy belekényelmesedünk abba a világba, amit magunk körül teremtünk, vagy amit mások elénk raknak.
Tamás: Nagyon sokszor virtuális világban élünk, amit magunk alkotunk a fogalmainkkal, a bitjeinkkel, a gondolatainkkal. Ez az egyházon belül is sokszor megjelenik, Emil Brunner szerint folyamatos kísértésünk az, hogy a teremtett világon túl más világot képzeljünk magunknak, ahogy a gnózis is tette Szerintem a reformáció pont arra kell, hogy rávilágítson: az a világ, amit megváltott Jézus, ugyanaz, mint amit az Atya teremtett. Nem kell nekünk más világot alkotni, hanem abban a világban kell élnünk – kegyelemből –, amit Isten teremtett.

– Ahhoz, hogy Istennek tetszően éljünk, igent kell mondani Jézus Krisztusra. Az, hogy erről folyamatosan beszélünk a reformáció 500. jubileumi éve kapcsán, megmozdíthat valamit a szívekben? Hogyan lehet felébreszteni az embereket?
Eszter: Azt gondolom, nagyon is jelen van az emberekben az erre való nyitottság. Az evangélikus hitoktatásban az életkérdéseken keresztül tanítjuk a hittant, ami azt jelenti, hogy az összes életkérdésemet össze tudom kötni a Bibliával.

– Tehát igen gyakorlati módon?
Eszter: Így van. Nem úgy, hogy kész válaszokat adunk Nagyon izgalmassá válik a Biblia akkor, ha az üzenetét keresem. Éppen ezért fontos a Biblia üzenetét megtalálni.
Tamás: El kell kezdeni olvasni a Bibliát. Nem kell senkit ébresztgetni! A Biblia felébreszti az embert.

Szeretnék gyereket
Az esten szóba került a lombikbébiprogram is, ami az utóbbi hónapokban éles társadalmi vitát generált. Van-e joga a meddő házaspároknak Isten rendjébe beavatkozni? Magyarországon mintegy 150 ezer párt érint ez a probléma, minden ötödik-hatodik gyermektelen házastársi vagy élettársi kapcsolatban jelen van.  De hol kezdődik az élet? Egyértelmű, hogy a fogantatással.  Tamás a maga álláspontjának kifejtését azzal kezdte, hogy a gyermekáldás vágya égető, elemi, természetes érzés, amelyre a Biblia az üdvtörténet fonalában többször is reflektál. Nemrég olvasta, hogy négyévnyi meddőségi kezelés után egy nő, aki gyermeket szült, azt mondta: „A meddőségbe senki nem hal bele. Csak szeretnéd, hogy belehalj!”

Mindketten hangsúlyozták, nem kérdőjelezik meg a lombikbébiprogramot, de azzal csak felelősen szabadna élni. Eszter szerint az Isten rendjébe való beavatkozás éppúgy felvetődhet egy agyműtétnél vagy egy vérátömlesztésnél is. Mindennel úgy kell élnünk, hogy az áldássá váljon. Ezért amikor valaki a lombikbébiprogramba belevág, akkor alaposan és tudatosan végig kell gondolnia a hozzá kapcsolódó etikai kérdéseket. Istentől adatottan, felelősen szabadna élni ezzel a módszerrel, mint ahogy minden mással is. Nem helyes tehát pusztán technikai problémának beállítani, mert egyáltalán nem az, sokkal inkább kulturális és lelki kérdés is.

Tamás személyes reflexióként felvetette, ezen a téren is segítség lehetne az elengedés, az isteni kegyelemre hagyatkozás. Talán már az is eredménnyel járna, ha nem rögtön kerülne sor a beavatkozásra, hanem abból a pénzből, amit erre költ az állam, lehetővé tennék a párok számára, hogy elutazzanak egy nyugodt helyre, pihenjenek és engedjék el az akarás görcsét. Tamás és Eszter is egyetértett abban, a kiindulópont az, hogy felelősen éljünk, ugyanakkor a meddőségre nyilvánvalóan nem lehet az a válasz: „hiába akartok gyereket, nektek az isteni gondviselés ezt szánta, fogadjátok el”. Az érintetteknek felelősen, belül kell ezt a küzdelmet megvívniuk! És ennek a lelkiismereti tusának a végén sokan eljutnak oda, hogy elfogadják, nekik ez adatott és így boldogok. Míg mások minden áldozatot meghoznak annak az érdekében, hogy gyermekük szülessen, és ez is helyeselhető. Fontos, hogy ne kívülről mondják meg nekik, mi a jó – s főleg ne kívülről ítéljenek meg a programban részt vevő embereket –, hanem mindenki az Istennek felelő lelkiismerete kohójában érlelje meg a saját válaszát. Egyébként ez a belső tusakodás, a lelkiismerethez való ragaszkodás és a kegyelemre hagyatkozás, mint attitűd, a reformáció nagy ajándéka, amely ma is a mienk lehet.

Cseke Hajnalka
Fotó: Füle Tamás