Milyen emberek voltak a szüleid?

Talán a legfontosabb, hogy azt tartották szem előtt, hogy mi az, ami az örökkévalóság szempontjából számít – most már ez a sík jellemző rájuk is a leginkább. Közelebb jött hozzám ez a dimenzió a haláluk óta, én is elkezdtem ezen keresztül nézni mindent. Persze, ők is esendő emberek voltak, nekik is voltak rossz tulajdonságaik, de értették, hogy a dolgoknak az örökkévalóságban súlyuk van, hiszen nem csak ez a földi élet van. Ezért amit az örökkévalóság szempontjából fontosnak tartottak, hogy a szerint éljenek, azt a tőlük telhető legjobban megélték, most pedig már ők is tökéletesek a mennyben. 

Sokszor említed a tőlük kapott örökséged. Mit tanultál édesapádtól?

Aputól azt tanultam meg, hogy legyek nagyvonalú a másik ember hibáival, bűneivel, mulasztásaival szemben. Ez volt az egyik legfontosabb tanítása az életemben, hiszen láttam, hogyan álltak helyre kapcsolatai e miatt a hozzáállása miatt. Tudott hinni abban, hogy az emberek változhatnak. Épp ezért soha nem engedte, hogy másokról negatívan beszéljünk az ő jelenlétében. Lehet, hogy az is úgy van – mondta –, de most akkor a pozitívumokat is vegyük sorra! Igaza volt, mert a dolgok viszonylag ritkán fekete-fehérek. Szerette úgy látni az embereket, mint akik úton vannak. Emiatt tudott nagyvonalú is lenni, megbocsátani, értette nagyon a kegyelmet és tudta is gyakorolni mások felé. Inkább heves természetű ember volt, de nem tartott haragot, és könnyen kért bocsánatot. Zárkózott volt, de mi közel voltunk egymáshoz. Abból fakadóan is, hogy hasonló a személyiségünk, ugyanaz a szakmánk, és mert a Bibliát az utóbbi években én is egyre növekvő vehemenciával kezdtem el tanulmányozni, mint ahogy ez őrá is jellemző volt – persze apámnak akadémiai szintű tudása volt a Bibliáról, azért így is nagyokat tudtunk róla beszélgetni, és ezt mindketten élveztük.

Milyen ember volt az édesanyád?

Az öcsém úgy fogalmazott a közös búcsúztatón, hogy anyában csak szeretet volt. Mindig erre a mondatra gondolok, amikor rá gondolok – ez írja le őt a legjobban. Őt tényleg őszintén érdekelték az emberek, könnyen kötött barátságokat. Ő is mindenkiben a jót látta, ez közös volt bennük az apuval. Anyával is kifejezetten jó kapcsolatom volt, bár a betegsége sok mindent elvett tőlünk. Anya évek óta küzdött egy izomsorvadásos betegséggel, aminek következtében egyre jobban leépült fizikailag, beszélni is alig tudott már, de a tudata ép volt. Míg egészséges volt, nagyon jó, barátnős volt a viszonyunk. Az anyunak biztos, hogy sok mindent elmondtam volna, ha az állapota engedte volna a mostani felnőtt éveimben is. Vele kapcsolatban mindig gyászoltam bizonyos dolgokat. Például, hogy más velem egykorú nők olyan jó dolgokat tudnak csinálni az anyjukkal, én meg nem. Nem tudok elutazni vele Rómába, de még a közeli rétre sem tudok kimenni vele, sőt, még kávézni sem tudok vele egy nagyot otthon sem. Egy ideje egyfajta fordított szerepben ápoltam őt: hasonló helyzetekben voltam vele, mint egy anya a gyermekével, és ez a kapcsolatunkba a végén újfajta mélységet hozott. Ahogy megtanultam bizonyos dolgokat, és ahogy ezeket megköszönte, azok nagyon mély, intim pillanatok voltak. De ahogy felé tudtam fordulni, az sem volt tökéletes. Sokszor eszembe jut még a mai napig is, hogy annyival jobban kellett volna csinálnom. Bár szerintem ő biztos most is azt mondaná, hogy az jó volt így. Tőle tanulom még mindig, hogy mit jelent az embereket feltétel nélkül szeretni.

Szinte egyszerre veszítetted el a szüleid. Idén tavasszal betegedtek meg, édesanyád napra pontosan egy hónappal édesapád után hunyt el.

A szüleim egyszerre lettek betegek. Először az anyunál diagnosztizálták hivatalosan a fertőzöttséget, de sejtettük, hogy apu is covidos, mert rosszul érezte magát. Őt otthon ápolták, az anyut meg azonnal bevitték a kórházba. Mindenki azt mondta, hogy őt felejtsük el az alapállapota miatt, biztos, hogy számára itt a vége. A kórházba kerülése utáni harmadik nap felhívtak, hogy menjek be elbúcsúzni. Úton a kórházig én csak sírtam: sírtam egyedül, sírtam másokkal, és imádkoztam, tulajdonképpen már napok óta csak sírtam Én már gyászoltam őt, mikor még életben volt.

Mit mondtál neki?

Már ekkor is tudtam – református lelkész nagyapám szavaival élve –, hogy nem ez a földi élet az abszolút dolog, hanem Krisztussal betelni, ezért készen álltam rá, hogy elengedjem az Anyukámat, ha most van itt az ideje annak, hogy hazamenjen, mert jobb lesz neki az Úrral. De akkor is az lett volna a legéletellenesebb dolog, ha lebeszéltem volna az életről. Úgy voltam vele, hogy ennek az idejét majd az Isten tudja. Úgyhogy bármit is gondoltam arról, hogy ő meddig élhet, mindig azt az életet szolgáltam, amit én ismerek életnek. Ezért amikor bementem hozzá, először akkor is arra próbáltam buzdítani, hogy működjön együtt az orvosokkal. Ő viszont nagyon elutasító volt. Úgyhogy vettem egy nagy levegőt, leültem, és elmondtam neki, hogy jó, Anya, ha te úgy döntesz, hogy itt a vége, mert nem bírod tovább ezt az életet, és haza akarsz menni Istenhez, akkor azt megértem, elfogadom, mindannyian el fogjuk fogadni, megértjük. Akkor viszont szeretném, ha tudnád, hogy milyen örökséget hagysz ránk – és elmondtam neki, hogy ő mit adott az életünkbe. Nemcsak az enyémbe, hanem a testvéreimébe, az apáméba. Hogy hogyan fogok rá gondolni, hogyan fogok az unokáinak mesélni róla. Biztosítottam az elengedésemről. Zokogtam, és ő is sírt. De ez végezte el azt, hogy ő aztán mégis elkezdett nyitni. A testbeszéde is megváltozott, és akkor kért először inni az ápolótól. Három napig nem fogadott el tőlük semmit, ezért ez csodaszámba ment. És mivel elkezdett az orvosokkal együttműködni, az állapota is javulni kezdett.

Mi történt ez idő alatt édesapáddal?

Mire anyu jobban lett, Apu bekerült a kórházba életveszélyes állapotban. Négy napig volt altatásban. Nagyon sokan imádkoztak érte, és volt valamiféle nyugalom bennem, hogy ő ebből visszajön. Föl is ébresztették, és valóban egyre erősebb lett. Tíz napon keresztül majdnem mindennap be tudtam hozzá járni, ez nagyon jó volt. De hirtelen újra romlani kezdett az állapota – egy nap arra mentem be, hogy újra elaltatták. Az orvos elmondta, mi minden omlott össze a szervezetében, csak a gépek tartják életben, és mivel ez a helyzet, a legrosszabbra is föl kell készülni. Ezt a mai napig nem értem. Értem, hogy kell valamit mondaniuk, de nem lehet fölkészülni a legrosszabbra. Még az anyámnál sem lehetett fölkészülni erre, akinél orvosilag borítékolható volt, hogy nem fog 85 éves koráig élni, az apunál meg pláne nem lehetett két nap alatt felkészülni erre. Jó, gondoltam, akkor hazamegyek, még többet imádkozunk, Isten csodát kell, hogy tegyen. Ilyen nincs, nem lehet.

Édesapád mégsem épült fel. Ez nem ingatta meg a hited?

Rettenetesen fájdalmas az egész, hogy mindkettejüket egyszerre veszítettük el. Mégis, ha beszélek róla, mindig elmondom, hogy Isten most így döntött, számunkra kevés ez az idő, amit együtt tölthettünk a szüleimmel, de ennyi adatott. Viszont ahogy mindez történt, a sok apró, de számunkra jelentős részletben látom Isten kedvességét. Hiszen Ő azt is megtehette volna, hogy egyszerűen csak hazahívja őket, és ugyanúgy tudnám, hogy nekik nagyon jó most már. De lehet, hogy több mindent kéne földolgoznom Istennel kapcsolatban is. Így viszont tudom, hogy Ő jó Atya, hiszen az atyai szívét mutatta meg abban, ahogyan hazavitte a szüleimet. Az eredmény ugyanaz lett volna, de miattunk, akik itt maradtunk, volt fontos azt hiszem, hogy velük és velünk is kedves volt az Atya. Amióta a szüleink nincsenek velünk, azóta pedig mi tapasztaljuk Isten atyai szívét sok mindenben.

Hogyan tapasztaltad meg a részletekben Isten gondoskodását?

Ha az Apu egy hónappal korábban kerül be a kórházba, amikor még napi 250-en haltak meg koronavírus-fertőzésben, és nem akkor, amikor már „csak” 41-en, akkor nem láthattam volna többet őt valószínűleg. Így viszont minden nap bemehettem a Covid-intenzív osztályra. Az elején még voltak mellette ketten, de aztán már ő volt csak egyedül a járvány harmadik hullámának leszálló ágában. Mindennap ott lehettem nála két órát. Megszakadt a szívem, ahogy olvastam emberekről, hogy nem tudtak elbúcsúzni a hozzátartozójuktól. Én viszont az apuval még imádkozni is tudtam. Az utolsó alkalommal, amikor úgy voltam bent, hogy eszméleténél volt, kiment a nővér egy percre, pedig sosem ment ki egyébként. Aznap el tudtam neki mesélni azt is, hogy az anyunak pontosan miket mondtam el. És akkor abban az apu nagyon mélyen megnyugodott, nekem pedig olyan jó volt látni ezt! Nehéz volt az anyu állapota neki is, számukra az ő betegsége közös teher volt, apu ápolta őt éjjel-nappal.

El is tudtál búcsúzni édesapádtól?

Apámtól minden kórházi látogatás végén úgy köszöntem el, hogy szia, Apu, szeretlek. Amikor úgy hívtak be minket a húgommal, hogy már újra altatásban volt, akkor is elmondhattam ezt, sőt, akkor mondtam el neki, hogy őt szeretem a világon a legjobban. Ezt egészen addig még magam előtt sem fogalmaztam meg. Azóta ez életem legszebb emléke. És bár apa altatásban volt, odahajtotta a fejét, és nyúlt a kezem után, amikor én elvettem az enyémet. Érzékelte, hogy ott vagyok. Ez nekem nagyon jelentős élmény. Ahogy az is, hogy utolsó szavam mindkét szülőmhöz az volt, hogy szeretlek. Ez nagyon különleges. Tudom, hogy sokaknak nem adatott meg.

Édesanyáddal mi történt, miután átmenetileg jobban lett?

Azt hiszem, életünk legnehezebb dolga volt a húgommal elmondani neki, hogy az Apu meghalt. Ő ezt két hétig nem is tudta, mert akkor még ő is kórházban volt, műteni kellett. Miután megtudta, hogy apu meghalt, két hétig tudta ezt az információt magában hordozni, és aztán ő is ment az apu után. Orvosilag egy fertőzés okozta a halálát, amit a kórházban kapott el – ezt hagyjuk is ennyiben.

A húgommal, Lillával kicsit arra számítottunk, hogy legalább azért egy pár hónapot kapunk vele, de benne volt a pakliban az is, hogy akár ennyire rövid időn belül ő is elmehet. Ezzel kapcsolatban volt bennünk valamiféle realitás, valamilyen elfogadásszerű. Ha az Apu elment, akkor talán az Anyunak is az volna a legjobb, ha az Apu után mehetne, mert neki nagyon rossz lesz nélküle. Egyértelművé vált, hogy mi otthon nem tudjuk ápolni, be kellett volna tenni egy otthonba, amit elkezdtem neki keresni. Abban a másfél hétben, amíg otthon volt, sokat beszélgettem vele. Ott már adott volt a tér, így tőle is el tudtam búcsúzni. De még így is óriási sokk volt a halála.

Az, hogy mindkét szülőtöket egyszerre vesztettétek el, a gyászon túl másfajta felnőttséget eredményez. Mi változott benned?

A testvéreimmel jól megértjük egymást, a húgommal különösen is meg tudunk osztani egymással mindent, és arról is beszéltünk, hogy végső soron mind egyedül megyünk végig ezen. A gyászban nagyon erős a magány. Ugyanakkor ezek után az emberi kapcsolatok nagyobb fontossággal bírnak számomra, de közben már nem fektetek fölösleges energiát abba, hogy jobban szeressenek vagy jobban megértsenek. Tudom, hogy aki akar, meg tud érteni, hogy szerethető vagyok, és én is tudok szeretni. Tudom, hogy bizonyos dolgok nem minősítenek engem, még akkor sem, ha rám hangzik el egy minősítés. Ezeket nagyon könnyen rakom már helyre fejben. Könnyebben lépek túl helyzeteken, néha bántásokon is. Ez pozitív hozadék. Az alaptermészetemből fakadóan én magam is könnyen vagyok heves, de egy adott helyzetben már sokkal inkább végiggondolom, hogy ha erős határt is húzok meg, a reakcióm milyen hatással van arra a kapcsolatra.

Ami a mindennapi életet illeti, hirtelen kellett elintézni dolgokat, főleg eleinte. Korábban hajlamos voltam a halogatásra, most nem volt választás. Magammal szemben viszont megengedőbb lettem. Elfogadtam, hogy most lassabban fognak helyreállni azok a dolgok, amik a napirendem alkotják, például a rend a lakásban, és minden más, ami működni szokott és most nem működik.

Mi segít a gyászfeldolgozásban?

Azok az emberek, akik keresnek. Nem olyan nagyon sok dologra van szüksége egy gyászolónak, mert senki sem tud igazán mélyen segíteni. Nem tud helyette semmit megcsinálni a gyászmunkában, de az sokat jelent, hogy ott van mellette. Fölhívja, elmegy hozzá, hagyja, hogy dühöngjön, ha az kell, vagy sírjon, ha az kell. Nem akarja őt megtanítani dolgokra. Ez hosszú ideig tartó folyamat. Apu öt hónapja halt meg, az anyu meg négy, és még mindig szükségem van az emberi támaszra. Ezért nagyon jólesik, ha valaki érdeklődik, az viszont tud bántani, ha valaki, akitől számítanék rá, nem áll mellettem. Nekem segített az is, hogy egy időre elmentem külföldre barátokhoz, és jövőre is készülök még menni hosszabb-rövidebb időkre. Az is fontos és jó változás volt, hogy kaptam egy új állásajánlatot egy missziós szervezetnél, amit elfogadtam. Mindenfajta közegváltás nagyon jót tesz most.

Mi változott az életről alkotott felfogásodban?

Van egyfajta könnyűségérzésem a földi élettel kapcsolatban. Hogy végtére is akármi történhet velem, tudom, hogy az Isten jó, Ő hűséges Atya, mellettem van, mindent tud és a kezében tart. És valószínűleg még meg is fog történni egy csomó olyan dolog, ami nehéz, de semmi nem változtat azon, hogy Isten jó. Ebben mozgok, szinte ebbe öltözöm. Ez által az is közelebb jött hozzám, hogy itt, a földön, mi az, ami az örökkévalóság szempontjából számít.

Minden ember másképp jön ki az élete kríziseiből, és ahogy utaltál rá, akár Istent is okolhatja értük. Nyilván nem ez az az időszak, amikor neked a legtöbbet kell adnod másoknak, de tapasztaltad már azt, hogy amin keresztülmentél, valamit adott az embereknek körülötted?

Nekem az írás az egyik önkifejezési formám. Sokszor kiírom magamból, ami van, és ebből amiről úgy gondolom, hogy nem öncélú vagy megosztható, azt ki szoktam tenni a Facebook-falamra. Tényleg minden alkalommal kapok visszajelzést, rám ír valaki, hogy az miért jelentett neki sokat, és hogy mennyire köszöni. Most legutóbb egy olyan lány írt nekem, aki hirtelen maga is gyászolni kezdett, ráadásul nagyon súlyos krízisben találta magát. Olyan ismerősöm is reagált, akihez nagyon közel jött a saját halálának a lehetősége, mert diagnosztizálták egy súlyos betegséggel. Mondta, hogy akkoriban annyira szeretett volna engem fölhívni, mert azt gondolta, hogy senki más nem érthetné meg. Végül nem hívott fel, mert nekem is friss volt a gyászom, de jó volt neki olvasni ezeket. Én ennek örülök, mert miközben fáj a szüleim elvesztése, nem fogom véka alá rejteni, hogy Isten jó. Nem vagyok különleges ember attól, hogy így gyászolok. Épp nemrégiben volt erről egy írásom, hogy azért tudok így lenni, mert az öröm nem egyenlő a boldogsággal. A boldogság abból fakad, hogy egy csomó jó dolog történik velem, az öröm viszont inkább állapot, talán hozzáállás. Vannak jobb és rosszabb napok, de megvan ez a fajta örömöm, mert a forrása Isten, egy személy, és a vele való kapcsolatba egész életemben fektettem. Ennek például most vannak gyümölcsei bennem. És úgy tűnik, hogy másoknak ebből közvetve is jut.

Korábban írtál a Parókia portálra egy cikket arról, hogy milyen fontos neked az igeolvasás. Már akkor kitartóan tanulmányoztad az Igét, amikor még nem tudtad, mi történhet az életedben. Ezek szerint ez is jó befektetés volt.

Ugyanúgy, ahogy az imádság is, hiszen számomra az ima és az Ige organikusan egybekapcsolódnak. Úgy tudom az Istent egyre jobban megismerni, szeretni mint személyt és hinni benne, ha ismerem az Ő Igéjét. Nem tudok érzések alapján menni csak. Az érzések is nagyon fontosak, de fontos, hogy megismerjem azt a személyt, akivel kapcsolatban vagyok, mert ekkor tudom megszeretni és követni Őt. Isten az Igéből ismerhető meg.

Intellekutálisan is lenyűgöző, hogy mennyire összefüggenek a Biblia könyvei. Több ezer év alatt írták, több különböző történelmi helyszínen más-más emberek, mégis egyetlen személy körül csoportosulnak, aki Jézus Krisztus. De nem feltétlen kell akadémiai szinten ismerni az Igét, mint ahogy például apám ismerte, de fontos, hogy legyen bennünk éhség, hogy tudjunk elmélkedni rajta, megrágni, amit olvasunk. Ennek van megtartó ereje. A legnehezebb napokban, persze, nem mindig olvastam az Igét, de újra elkezdtem a temetés után. Másképp szólnak hozzám a jól ismert szövegrészek, mióta átmentem ezen és érzem az Isten gondoskodását. Sokkal bensőségesebb lett a kapcsolatom az Igével.

Mit olvasol most?

Most csak a zsoltárokat tudom olvasni. Korábban bibliatanulmányozó csoportot vezettem, de néhány nappal ezelőttig a zsoltárokat sem tudtam tanulmányozni, csak olvasni. Egyszerűen hagytam, hogy hassanak rám. Amikor végére értem a zsoltároknak, nem álltam készen egy másik bibliai könyvre. Most jólesik olyan bibliai szöveget olvasni, amibe belefér a panasz, az elkeseredés. Megnyugtató, hogy Dávid is így imádkozott, és ez teljesen rendben van. Mégis ugyanúgy árad ezekből a szövegekből Isten dicsősége, mert abban a zsoltárban, amelyben kifejezi, hogy mennyire meg van fáradva vagy mennyire bűnös, tudja dicsőíteni az Istent.

Isten dicsősége hogyan kapcsolódik a gyászhoz?

Az lett felismerésem nemrégiben, hogy Istent elsősorban az motiválja, hogy az Ő nevének dicsőséget szerezzen. Nem az a legfontosabb, hogy az én életemben minden a legnagyobb rendben legyen, és hogy engem ne érjen sérülés. Mert én is gondolkodtam azon, hogy akkor most miért haltak meg a szüleim. Nekem az volt az elképzelésem, hogy nyilvánvalóan az szolgálja Isten dicsőségét, az emeli fel a nevét, ha csodálatos módon meggyógyul mindkét szülőm, mert annyian imádkoznak értük. De Isten annyira másképp gondolkodik, mint mi. Jézus is mennyi csodát tett, mégsem hitt benne mindenki! Isten most így látta jónak, hogy hazahívja a szüleimet, és valószínűleg ez szolgálja jobban az Ő dicsőségét.

De mégis hogyan?

Ha a szüleim meggyógyultak volna, az nem kis bizonyság lett volna Istenről, de talán így hasonlóbbá lettem sok mindenkihez, aki már elveszített valakit, akit nagyon szeretett. Nekem élő reménységem van, ezért egy nehéz helyzetben Istenre tudok úgy mutatni, hogy megértem közben a másik embert. Isten jóságáról is talán hitelesen tudok beszélni emiatt. És, persze, a szüleimnek is jobb a mennyben. Az ő örökségüket pedig mi visszük tovább.