Lekció: Kol 3,9-17

Textus:
„...ha valaki Krisztusban van új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.”
2Kor 5,17

Szeretett Testvéreim a Jézus Krisztus által!
Idén az ökumenikus imahét fő témája Krisztus szorongató szeretete, ami megbékélésre indít bennünket. A megbékélésnek több síkja is van az életünkben: békekötést jelent Isten és közöttünk, a saját magunkhoz való viszonyunkban, embertársainkhoz fűződő kapcsolatainkban, és ebbe nyugodtan bele lehet érteni a különböző Krisztus váltságában hívő felekezetek viszonyát is, de a Krisztus szorongató szeretete békéltet meg bennünket a teremtett világgal is. A megbékélés nem egyszerűen fegyverszünetet jelent Isten és közöttünk, nem egyszerűen a harc és a rivalizálás ideiglenes beszüntetését a felekezetek között, nem csupán a teremtett világ kevésbé pusztító kiszipolyozását jelenti, hanem együttműködést.

Ez a megbékült együttműködés nem lehet ideiglenes, hanem közös és új utak együttes keresését jelenti. Próbáljuk meg elképzelni, hogy milyen lenne, ha Isten Jézus Krisztusban megmutatkozó szeretete csak ideiglenes lenne: nem számíthatnánk rá minden pillanatban, nem lenne biztos minden kísértésben, hitünk harcaiban, döntéseinkben és választásainkban, örömünkben és bánatunkban. Ez olyan lenne, mintha csupán egy utazási biztosítást kötnénk egy hétre. A biztosító a megkötött szerződés értelmében attól függően siet a segítségünkre, hogy milyen árszínvonalú biztosítást kötöttünk. Lehet, hogy egy mentős szállítás belefér a büdzsébe, de egy helikopteres mentés már semmiképpen sem és az egész különben is csak egy hétig érvényes.

Krisztus szorongató szeretete nem ilyen ideiglenes együttműködést jelent tehát, hanem az minden pillanatban szorosan és biztosan körülvesz bennünket attól a pillanattól kezdve, hogy megkötjük a békét: azaz ha megtérünk. Ez a szorosság közösséget jelent Istennel: szerves összefonódást és életközösséget. Az ószövetség szimbóluma erre a szoros és állandó együttműködésre a víz mellé ültetett fa képe: ami gyökerével az élet viharai közben is mindig elér az életet biztosító friss vízhez (Zsolt 1). Ezt az új együttműködést így írja le Pál a mai igénkben: „ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme, új jött létre.”

Pál új teremtésnek nevezi ezt az együttműködést: valami új minőség jön létre azáltal, hogy Krisztus vérével megváltott bennünket és folyamatosan hozzáférhetővé teszi hit által az Ő erejét. Jézus megbékéltető váltságát elfogadva, rá támaszkodva, vele közösségben valami új, valami más kezdődik meg az életünkben. De nemcsak az egyéni életünkbe hoz új minőséget Krisztus szorongató szeretete, hanem ahogy korábban is felsoroltuk, különböző szintű kapcsolatainkban: az önmagunkhoz, embertársainkhoz, más felekezetekhez és a teremtett világhoz való viszonyunkban is valami új minőségű együttműködés indulhat meg. Tegnap Bros Gergely atya az evangélium képével élve ezt úgy fejezte ki, hogy aki az eke szarvára teszi a kezét, az nem tekint hátra, mert a régi elmúlt, és íme, új teremtés jött létre. Erről az előretekintésről, erről az új minőségről tanít bennünket Isten Szentlelke a mai igénkben.

Krisztus a megújulás
Az első és legfontosabb ebben az új teremtésben, hogy ennek forrása maga Jézus Krisztus. Mindig is gyönyörködéssel tölt el, amikor a teremtésről taníthatok az iskolában a gyerekeknek, vagy a teremtésvédelem témájában kutathatok vagy olvashatok, hiszen Isten teremtése eredetileg gyönyörű és jó. Gyönyörű a természet, csodálatos a világunk rendje, a csillagok és az univerzum titkai: mintha Isten tenyerének rejtett erezetét próbálnánk letapogatni. Azonban a bűn elrontja Isten csodálatos teremtését. Az emberi bűnről, mohóságról és önzésről tanúskodnak az erdőszéli szemétlerakatok, de ugyanilyen lelki szemétlerakattal van tele sok család is: férfiak és asszonyok, idősek és gyermekek egyaránt. Mi mind a kétféle szemétlerakattal csak korlátozottan tudunk bánni: egyik helyről átvisszük a másikra. Szükség van arra, hogy valaki kezelje és jól kezelje a mi felhalmozott bűneink lerakatát. A Szentírás beszámol arról, hogy ki és hogyan kezeli a mi bűneinket: Jézus az, aki kezdeni tud valamit a mi lerakatainkkal. És hogyan teszi? Ezt nevezi a Biblia új teremtésnek.

Az új teremtésről ugyanolyan fontos tanítani a gyermekeket és kutatásokat végezni vele kapcsolatban, mint ahogyan Isten első teremtéséről tesszük. Sőt: talán még fontosabb. Viszont hol láthatjuk meg Isten új teremtését? Az új teremtés nem más, mint maga Jézus Krisztus, és az új minőség színtere nem más, mint a mi magunk élete, hite és döntései. Az új teremtés már megkezdődött, a harmadik napon, a legszebb hajnalon, amikor Isten elfogadva a Fiú áldozatát előhozta a halottak közül a mi Urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát (Zsid 13,20), Ő az új teremtés első zsengéje (1Kor 15,20). Az Ő testében valósult meg először a holtak feltámadása, a bűnök lerakatának megsemmisítése, a bűn által szétroncsolt fizikai világ és test helyreállítása és újjáteremtése. Az Ő feltámadása záloga a mi lerakataink elhordozásának, testünk feltámadásának az utolsó napon.

Ezért bármiféle megújulás, új kezdet, új együttműködés lehetetlen Jézus Krisztus nélkül. Ha nem Ő a közös alap, akkor nem vonjuk be Isten újat kezdő és újjáteremtő erejét a mi szemétlerakataink elhordásába. Ő lehet kőszikla-alapja az idei ökumenikus imahetünknek is, az itt megfogalmazódó vágyainknak, hogy milyen jó lenne itt, Komáromban különböző felekezetekhez tartozva, mégis együttes erővel munkálkodni és felszántani az Úristen itteni, komáromi emberekben lévő lelki szívét az evangélium ekéjével. Krisztus maga az új teremtés, a megújulás első zsengéje: egyedül Ő köthet össze bennünket a közös és új utak keresésében. „Vigyázó szemünket” ezért közösen Jézusra vessük: Őt dicsérjük, Őt kérdezzük, Őt kérjük, és együtt Őt kövessük a falak lebontásakor is.

Aki benne van: új teremtés az!
Az új teremtés zsengéje pedig már most új minőséget kezd létrehozni mibennünk. Ez a második fontos üzenet: hogy ha mi magunk is víz mellett növő fához hasonlóan vagyunk Krisztusban, ha benne gyökerezünk, akkor mi is új teremtéssé leszünk. Jól kell látnunk, hogy nem a mi magunk erőlködése teremt bennünket újjá, hanem a feltámadott Krisztussal való szerves kapcsolat hoz be új minőséget a mi életünkbe. Egy református énekünk gyönyörűen mondja ezt: „Hisszük, hogy az új ember szíve saját kezed míve.” (377,2) Nem magunkat teremtjük újjá, hanem a mi megváltó Jézus Krisztus Urunk újít meg bennünket.

Fontos ez a gondolat nemcsak az egyéni hitéletben való megbékélésben, hanem a felekezetek közötti együttműködésben is. Nem a mi magunk izzadságszagú erőlködése teheti eredményessé a világ megbékéltetésében vállalt közös szolgálatunkat, Krisztus új teremtésének hirdetését, hanem egyedül Ő. A mi dolgunk az, hogy közösségben legyünk Krisztussal, benne gyökerezzünk. Először is mindannyiunknak ez az egyéni feladata, hogy a magunk felekezetünk rendjében ténylegesen közösségre jussunk Krisztussal.

Ehhez az kell, hogy vele találkozzunk az Úrfelmutatásban, egy zsoltár éneklésében, egy lelkigondozói beszélgetésben, egy ifi-összejövetelen, egy hitvalló bemerítkezésben, egy bibliaórán, Luther énekeinek éneklésében és az úrvacsorai közösségben is. A magunk formái között kell élnünk Krisztus életet adó erejével az igehirdetés, a sákramentumok és a gyülekezeti közösség által. Ha a magunk rítusa szerint közösségben vagyunk Krisztussal, akkor felekezeti határaink ellenére, egymással is tudunk békességben azaz együttműködésben lenni. Akkor Pállal együtt mi is mondhatjuk, hogy „itt már nincsen többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.” (Kol 3,11). Ha mi Őbenne vagyunk, Ő pedig bennünk van, akkor leszünk mi is új teremtéssé. (Jn 15,1-17)

Új teremtés – új ruha
De milyen az új teremtés, amiben már most mi is részesülhetünk? A Szentírás költői képpel válaszol: az új teremtés által olyanok leszünk, mint egy gyönyörűen felöltöztetett menyasszony. Krisztusban lenni, újjá lenni azt jelenti, hogy felöltözzük magunkra az üdvösség ruháját. Ezt a személyre szabott ünnepi ruhát nem mi csináltuk magunknak! Ezt a bűntől mentes hófehér menyegzői ruhát Krisztus engedelmessége és igazsága szerezte meg nekünk. Azáltal leszünk új emberekké, új teremtéssé, hogy már most részenként magunkra öltjük ezt az ünnepi ruhát.

Az újjáteremtett ember Krisztus érdemeibe van beöltöztetve: magára ölti az új embert – akinek első zsengéje maga Krisztus. A Kolossébeliknek írott levélben Pál egy hosszú felsorolást tár elénk, hogy mik is azok „az ünnepi ruhadarabok”, amiket magunkra ölthetünk: „Mint Istennek szent és szeretett választottai, öltsetek magatokra könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent.” (Kol 3,12-14) Könyörületes szív, jóság, alázat, szelídség, türelem, egymás elviselése, megbocsátás… és mindezek fölé pedig szeretetet ölthetünk magunkra.

Nem könnyű ezeket magunkra ölteni: de az üdvösség ruhája nemcsak kifelé, a másik ember iránt hoz megújulást és békességet, hanem belülre is: afelé is, aki viseli azokat. Az újjáteremtés azt jelenti, hogy tudatosan, már most az új teremtés értékrendje szerint élek ebben a világban. Az üdvösség ruhájában lépek ki az utcára, melyen a legfelsőbb réteg a szeretet: mert az minden egyebet egybefog rajtam. Ekkor teljesednek be rajtunk Ezékiel próféta szavai: „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és gondoskodom róla, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” (Ez 36,25-26)

De ahogyan az öltözködés alkalmával sem egyszerre veszünk fel mindent, bizony rólunk is elmondható, hogy fokozatosan tanuljuk meg felvenni és hordani ezeket a ruhadarabokat. Sőt: gyakran megfeledkezünk arról, hogy amíg élünk, nap mind nap szükségünk van arra, hogy megigazítsuk a ruhánkat. Van, amikor a közös útkeresésnek, a megbékélésnek és az együttműködésnek ez az akadálya, hogy valamelyik ruhadarab hiányzik, vagy éppen nem vesszük fel mind fölé a szeretetet. Az imahét lehetőséget ad arra is, hogy ilyen szempontból is tükröt tartsunk egymásnak. Mert meglehet, hogy a másikunk felekezetében az üdvösség ruhájának hol az egyik, hol a másik darabját viselik hűségesebben, és így mi magunknak is van tanulnivalónk.

Befejezésül: Krisztus szorongató szeretete megbékélést, új és gyümölcsöző együttműködést hozhat Istennel, önmagunkkal, egymással és a teremtett világgal való kapcsolatunkban. Az új teremtés, a megújulás forrása maga Krisztus, aki a feltámadtak zsengéje. Benne gyökerezve a mi szívünkben is új minőség jön létre, általa mi is új teremtéssé válunk. Ez a megújulás pedig hasonlatos egy ünnepi ruhához, melynek minden darabját Krisztus készítette elő nekünk. Segítsen bennünket a mi Urunk, hogy ne csak ezen a héten viseljük ezt a ruhát, hanem az év többi napján is, és új emberekként végezhessük közösen a békéltetés szolgálatát városunkban! Mert aki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre!” Ámen.

Koncz Hunor Attila vagyok, a Komáromi Református Egyházközség segédlelkésze, Máté László esperes úr mellett. Immáron a 2. évemet töltöm itt: feladataim fő részét a hitoktatás, a gyermekek közötti szolgálat és az ifjúság szervezése és természetesen a szükség szerinti helyettesítés teszi ki.
A szolgálatban lehetőségem adódik arra, hogy egyre inkább megerősödjem és belelássak minden áldásába és terhébe is. De jó ez az „iga" és könnyű: mert az Úr ad erőt minden követőjének.
A Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem, de teológuséveim alatt 2 évet töltöttem Genfben is, ahol az egyetemi tanulmányok mellett a Genfi Magyar Protestáns Gyülekezet lelkipásztori feladatait láttam el.