„Nem adhat senki nagyobb ajándékot a másik embernek, mint önmagát. Ahogyan Jézus is ezt tette, nemcsak halálával, hanem már életében is. Együtt evett az emberekkel, együtt sírt a gyászolókkal, megérintette azokat, akiket évek óta senki, szenvedett tanítványai értetlensége miatt, asztalokat borogatott a templomban és nevükön szólította azokat, akik el is felejtették, hogy van nevük."
ismeretlen
Észak-Irakban találkoztunk egy magyar fotóriporterrel, aki muszlim barátaival Jézusról beszélget; keresztényekkel, akik az értük is kockázatot vállaló muzulmán katonák családjain segítettek, és meglepetésünkre az is kiderült: nekünk, magyaroknak könnyebben nyílhatnak ajtók a kurdok lakta vidéken.
– Berci, te rasszista vagy!
– Miért?
– Rasszista vagy, és gyűlölöd a muszlimokat.
– Nem igaz. Én mindenkit gyűlölök. Téged is.
– De te keresztény vagy, és Jézus a szeretet… Hogy gyűlölheted akkor az embereket?
– Látod, ezért van nekem is szükségem Jézusra!
Kölcsönös ugratásnak indult, végül komoly beszélgetés lett az arab férfi és a magyar fotóriporter szokásos csipkelődéséből. Az észak-iraki Kurdisztánban találkoztak, jó barátok, tisztelik egymást, és ez mindkettőjük számára egyformán fontos.
Fehér Bertalan eredetileg három hónapot akart a háborús övezetben maradni, ahol a kurd haderő, a pesmergák oldalán részt vett az Iszlám Állam elleni harcokban. Ehhez képest már három éve itt él.
Azt mondja, azért jött, hogy hiteles képet adjon az összecsapásokról, ám időközben körvonalazódott számára egy fontosabb misszió: muszlim barátainak beszél arról a reménységről, amit ő Jézus Krisztusban talált meg.
„Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.
Ennek a barátomnak akkor ezt az Igét mutattam meg, és el is gondolkodott rajta. Ehhez, persze, kellett a köztünk lévő bizalmas kapcsolat. És általában az, hogy mielőtt válaszokat adnék, ő kérdezzen. Azt pedig egy muszlim csak akkor fog, ha látja az életed.”
Bercivel a kurd fővárosban, Erbílben beszélgetünk egy szállodában. Mióta itt él, többnyire kevésbé kényelmes körülmények között lett volna csak alkalmunk találkozni. Élt katonák között, aludt a sivatagban, vidéki szállásán előfordult, hogy hívatlan vendéggel, egy skorpióval osztozott. Így már érthető, a helyieknek miért nyílt alkalmuk belelátni az életébe.
„Amikor azon gondolkodtam, hogy beváltsam-e az utolsó száz dolláromat, mert különben nem tudom kifizetni a lakbért, abból megértették, hogy nem vagyok mindennel ellátva, mert úgy ők is elboldogulnának, Isten nélkül is. De mivel ugyanazok a problémáink, kíváncsiak, miből merítek lelki erőt egy-egy nehéz élethelyzetben.”
Történelmi gyökerek és élő hit
A sok megpróbáltatáson keresztülment, függetlenségi harcot vívó kurdok vallási identitásánál is erősebb nemzeti identitásuk. Bercinek azért van lehetősége megosztani hitét, mert a kurdok toleránsak a keresztényekkel és más vallási vagy etnikai kisebbségekkel. Mint mondja, Európában az élő hitű gyülekezeteknek gyakran nem túl mélyek a történelmi gyökerei, míg a népegyházra hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint amelynek erős a kulturális beágyazottsága, de hitbeli megújulásra szorul.
„Itt, Kurdisztánban mindkettő egyszerre lehet érvényben, ami talán furcsa nekünk. A történelmi kereszténység kulturális identitása még inkább magától értetődő, mint nálunk, hiszen az itt élők több ezer éves vallási gyökerekkel rendelkeznek, ugyanakkor az üldöztetések ellenére is kitartottak identitásuk mellett, amiből feltételezhetjük, hogy élő hitű keresztények. Ha valaki idejön misszióba akármilyen háttérből, a velük való találkozás pozitív megerősítést jelenthet neki is és a helyieknek is, és egyben kiegészülést is” – vélekedik.
A megtérés többgenerációs folyamat
„Itt az örmények és az asszírok számítanak igazi kereszténynek, mert ők nem az iszlámról tértek át, sőt, őseik már az iszlám megjelenése előtt keresztények voltak. Az újonnan megtért keresztények száma talán százas nagyságrendű lehet.”
Berci szerint a megtérés a főleg mérsékelt muszlimok lakta Kurdisztánban több generáción át tartó folyamat.
„Hogy milyen mély az első megtérők hite, nem tudom megítélni, de a folyamat fontos. Gyanítom, hogy a mostani huszonévesek, akik hallhatják az evangéliumot, jórészt még nem fognak megtérni, de már bennük is lesz nyitottság, és később nem fogják megtiltani a gyerekeiknek, hogy keresztény hitre térjenek.”
Ott jártunkkor láttunk is példát erre. Egy muszlim fiú keresztény ismerősei hatására megtért, szülei pedig a legnagyobb szeretetükről és támogatásukról biztosítják nemcsak gyermeküket, hanem fiuk keresztény barátait is. Berci szerint a keresztények hitelessége elengedhetetlen ahhoz, hogy a következő generációs megtérőket már elfogadja a családjuk. A muszlim családok összetartása ugyanis nagyon erős, ezért a megtérés nemcsak világnézeti változást jelent egy családtag szemében, hanem azt is, hogy hozzátartozójuk szakított a családi és nemzetiségi tradíciókkal. Ám ha a keresztények sem csupán világnézeti kérdésként kezelik saját hitüket, akkor a muszlim szülők látva elkötelezettségüket a nemzetük és sorsuk iránt, sokkal megengedőbbnek bizonyulhatnak áttérő gyermekeik iránt. Ezt az úttörő funkciót akarva-akaratlanul betöltik a Kurdisztánban élő, főként külföldi hitvalló keresztények.
Ugyanúgy akart imádkozni
Már ebből is látszik, a misszió csak akkor valósulhat meg, ha mindkét fél kölcsönösen tiszteletben tartja a másik kultúráját. Az evangélium átadására esély sincs úgy, ha valaki azt képzeli, szokásait vagy stílusát ráerőltetheti a helyi muszlimokra – állítja Berci. Szerinte keresztényként előbb tisztába kell kerülnünk azzal, hogy a vallási és kulturális különbségektől eltekintve a muszlim kurdok ugyanolyan emberek, mint mi. „Ráadásul, sok közös is van bennünk, hiszen ők is és mi is hiszünk Istenben. Egyszerűen Jézusról és a megváltásról kell kiigazítani az információikat.”
„Ha az örömhírt szeretnénk megosztani velük, elengedhetetlen, hogy valódi közösséget éljünk meg velük, de ennek nem az az útja, hogy meghirdetünk egy gyülekezeti alkalmat, hanem az, ha köztük élünk és közösséget vállalunk velük” – teszi hozzá.
A társas érintkezésben megnyilvánuló szeretet ugyancsak üzenetértékű. Berci egy keresztény csoportról beszél, akik két hétig építőmunkát végeztek egy kurd közösségben. A helyiek tudták, hogy keresztények, de ők csak az elvégzendő feladattal foglalkoztak, a munkához való hozzáállásuk beszélt helyettük. „Egész idő alatt nem volt közös dicsőítés és hasonlók. Az utolsó napon viszont megkérték a helyieket, hogy hadd imádkozhassanak velük. Ez a korábban említett barátom is ott volt. Ezután elment a vallási vezetőjéhez, és felelősségre vonta, hogy ők miért nem imádkoznak ugyanígy. Képes volt vállalni a konfliktust az imámmal, mert az ő szívében is megjelent ez az igény. Bár maradt hithű muszlim, a hitelesség megmozgatott benne valamit. Ezek az apró dolgok megváltoztathatnak véleményeket.”
Ismét van remény
Sok kicsi pedig sokra megy. Nem sokkal később Erbílből Koyába autózunk, hogy megismerkedjünk a Hope for Iraq (Reményt Iraknak) szervezet önkénteseivel, akik a Zagrosz-hegység északnyugati lábánál élő kurdok mindennapjait szeretnék jobbá tenni. Nekik is a közösségépítés a céljuk azzal a hamarosan megnyíló kulturális központtal, amelyet egy amerikai nő álmodott meg még évekkel ezelőtt. Az épületben és udvarán kávézó, tantermek, irodák és játszótér is helyet kapott. Koyában, a mintegy ötvenezer lelket számláló településen egészen eddig nem volt olyan közösségi tér, amely nemcsak férfiak, hanem nők és egész családok találkozóhelye is lehetne.
„A helyi lakóközösség és a környékbeli településeken élők számára azért is lesz fontos ez a hely, mert a háztartásbeli nők számára máshol nincs lehetőség, hogy tanuljanak, művelődjenek, kulturális programokon vegyenek részt” – számol be Heather Mercer, a központ megálmodója. Lelkesen vezet körbe az utolsó simítások előtt álló épületben, amely a szomszédos egyetem bevonásával nemsokára tanfolyamoknak, angol nyelviskolának, vezetőképzésnek, konferenciáknak is helyet ad. És, persze, kulturált szabadidős tevékenységeknek. Hetente több alkalommal mozifilmeket vetítenek, a színpadon pedig élőzene szól majd. Egyetlen dolognak nem adnak helyet – teszi hozzá nevetve –: esküvőknek. „Akkor összetörne a berendezés.”
Programjaikra elsősorban muszlim kurdokat várnak, de bárkit szívesen látnak korra, nemre, vallási háttérre való tekintet nélkül. A hely vélhetően vonzani fogja a szomszédos egyetem keresztény és muszlim hallgatóit, és azokat az átutazókat is, akik Erbílbe vagy Szulejmánijába menet elfogyaszthatnak itt egy minőségi kávét vagy néhány finom falatot. Mindez része a Hope for Iraq szervezet küldetésének, amely több mint 12 éve van jelen a térségben. Az utóbbi években az Iszlám Állam elől a környékre menekülő családokat támogattak étellel, ruhával, tisztasági csomagokkal. Gondoskodtak a terrorszervezet ellen harcoló pesmergák étkeztetéséről, orvosi ellátást biztosítottak számukra, a harcban elesett férfiak özvegyeit, árváit segítették. Heather azt mondja, ez a támogatás sokat jelent nekik, hiszen ők is a szívüket és az életüket adták a hazájukért. Ám a megpróbáltatások miatt főleg a fiatalok reményvesztettekké váltak. Nem tudják, mit hoz a jövő. „Isten segítségével szeretnénk változást hozni a közösség életébe. Azt akarjuk megmutatni nekik, hogy van remény: Isten mellettük áll.”
Figyelemreméltó az is, ahogy az álomból valóság lett: hogy ne húzódjanak el a munkálatok, Amerikából szállították ide az épületelemeket. Az összköltségeket fedező mintegy kétmillió dollár jórészt kisebb, civil adományokból gyűlt össze. De nemcsak pénzt, hanem sok időt és energiát is rászántak arra, hogy valódi, alulról jövő változás induljon el a helyiek bevonásával. Heather kezdeményezése nemcsak a helyi vezetők, de a lakosság támogatását is élvezi, ott jártunkkor találkoztunk a helyszínen segédkező muszlim önkéntesekkel is. Jól ismerik a tíz éve közöttük élő amerikai nőt, aki időközben elsajátította a szoránit, a helyi kurd nyelvváltozatot is, tudják, hogy értük fáradozik, szeretik és elfogadják.
Törékeny életek
Szomorú és váratlan esemény mutatta meg számunkra, mennyire. Éppen Heathertől búcsúzkodtunk, amikor az egyik helyi önkéntes odafutott hozzánk azzal, hogy a közeli menekülttábort bombatalálat érte. Ebben a pillanatban a közelünkben is robbanás hallatszott. Miután biztonságunkról gondoskodott, Heather azonnal telefonálásba kezdett, hogy többet megtudjon a sérültekről és arról, hogyan segíthet. Percekkel később már a közeli kórháznál voltunk. A helyszínt biztosító katonák őt beengedték, hogy a sebesültek mellett lehessen. Eljuttatta hozzájuk azokat a saját készítésű takarókat is, amelyeket a Lepramisszióban önkéntes szolgálatot vállaló nénik adományaként vittünk Koyába. Amikor átadtuk őket Heathernek, még nem gondoltuk, hogy hamarosan jó szolgálatot tesznek. Bárcsak ne lett volna rájuk ekkora szükség!
Később megtudtuk, a közeli politikai menekülttáborra lőtt rakétákat a Hashd al-Shaabi (Mozgósított Népi Egységek) nevű Irán által támogatott fegyveres csoport. A célpont az Iráni Kurdisztán Demokratikus Pártja bázisa volt, amely éppen az iraki testvérpárttal közös politikai gyűlését tartotta. A támaszpont közvetlen közelében található egy politikai menekülttábor is, amely háromszáz, Iránból Irakba menekült kurd családnak biztosított átmeneti szállást. A nőket és a gyerekeket a támadás után azonnal kimenekítették.
Míg Heather odabent vigasztalta a sérülteket, mi a kórház udvarán vártunk a gyászoló vagy a sebesültekért aggódó hozzátartozókkal. Sokan életük legnehezebb perceit élhették meg, míg az orvosok családtagjaik életéért küzdöttek. Egy idős asszony a férjét siratta, egy fiatal nő a nagybátyját. A légicsapásban néhány perc leforgása alatt családok törtek meg. Semmilyen előjele nem volt a támadásnak, Koya biztonságos helynek számított. Az azonban minden eddiginél fájdalmasabban bebizonyosodott: az ott élők joggal érzik, a nagyhatalmi villongások közepette nem számít, hogy annak az árát ők, az ártatlan civilek fizetik meg. A légicsapásban negyvenen sérültek meg, köztük katonák, politikusok, nők és gyerekek is, tizenöten pedig életüket vesztették.
Az egymásnak feszülő érdekek ütközőpontjában mindez katonai válasz nélkül maradt. A törékeny emberéletek így csak törékeny emberek segítségére számíthattak. A helyiek mindent megtettek, ami tőlük telt: a környék szolgálaton kívüli orvosai azonnal a helyszínre siettek, a kórház udvarán összegyűlő helybeliek pedig, ha kellett, vért adtak. Az életveszélyes sérülteket mentőautókkal szállították be, de személygépkocsikkal is gyors egymásutánban hozták be azokat, akiket a repeszek találtak el. Váltottunk néhány szót egy arab pszichiáternővel, aki a kórház szolgálaton kívüli alkalmazottjaként szintén a helyszínre sietett, hátha segíthet. Amikor megkérdeztem Heather egyik muszlim barátját, őt miért engedték be a kórház épületébe, azt mondta, már annyian ismerik és annyira megbíznak benne, hogy elfogadják és igénylik is azt a lelki támaszt, amit a keresztény nő nyújthat nekik.
Oktatással segíthetünk
Akár a muszlim kurdokról, akár az üldözött keresztényekről van szó, mindkét észak-iraki csoportnak sokat jelent, hogy a világnak egyáltalán tudomása van róluk, és hogy számíthatnak akár csak civil segítségre is. Ahogy arról előző cikkemben is beszámoltam, a kurdok hálásak azért az erkölcsi és anyagi támogatásért, amit Magyarország nyújtott nekik az elmúlt években. A Hungary Helps program Észak-Irakban iskolaépítéssel, gyógyszerekkel, katonai kiképzéssel, orvosi ellátással és egy keresztény település újjáépítésével segítette a helyieket. Ennek azért is van nagy jelentősége, mert még azokon is, akik a régió megújulásán fáradoznak, erőt vesz a reménytelenség. Sok keresztény elhagyta az országot, de ha ők is így tennének, akkor mit várjanak azoktól, akiket ők maguk is maradásra szeretnének bírni? Hogyan mehetnének szembe mindazzal, amiért egész idáig fáradoztak? Pedig a gyerekeik jövőjéről van szó, akik néhány év múlva iskolások lesznek. Ha nem kapnak kellő támogatást, erőfeszítéseik nem lesznek elegendők ahhoz, hogy minőségi oktatásban részesüljenek, vagy hogy teljes jogú állampolgárként éljenek őseik földjén.
Mielőtt hazaindulunk, ismét Fehér Bertalannal beszélgetünk, ezúttal a segítségnyújtás lehetőségeiről. Berci maga is úgy véli: Kurdisztánt nem mással, mint oktatással, képzéssel kellene segíteni. „A helyi viszonyokat és kultúrát figyelembe véve és tiszteletben tartva lehetőséget teremthetünk arra, hogy a kurdok saját maguk nézzenek rá kívülről dolgaikra, és a megfelelő eszközök elsajátításával ők maguk változtassanak. Nagy lehetőségeik vannak például a mezőgazdaságban, csak meg kell tanulniuk kiaknázni azokat.”
Az újjászületés napja
Nekünk, magyaroknak pedig könnyebben nyílhatnak ajtók a kurd régióban a misszió bármelyik ágát tekintve. Berci azt mondja, a magyar, a segítség és a keresztény szavak összefonódásának lehetünk tanúi. Ezt magunk is megtapasztaltuk, amikor a magyar fotóriporter segítségével politikusokkal, katonákkal, pedagógusokkal és helyi lelkészekkel is találkozhattunk. Bárkihez fordultunk, mindenhol készségesen fogadtak bennünket. Még a civil lakosok is megörültek, amikor érdeklődésükre elárultuk, honnan érkeztünk. Azt is sokan tudják, hogy a kurd és a magyar zászló is piros-fehér-zöld sávokból áll, azzal a különbséggel, hogy a kurd zászló közepén egy huszonegy ágú nap áll, utalva a kurd függetlenség napjára, amelyet március 21-én ünnepelnek. Sokan úgy vélik, a tavalyi népszavazás után, amikor a kurdok egységesen kinyilvánították szándékukat egy független állam létrehozására, a világ épp úgy magára hagyta őket, mint minket 1956-ban.
Ám ugyanez a huszonegy ágú nap az újjászületés jazidi szimbóluma is. Keresztényként talán mi is betölthetünk egyfajta úttörőszerepet a kurdok életében, amelyben kiaknázhatjuk, hogy magyarok vagyunk. Talán könnyebben nyílna esély arra, hogy részt vállaljunk egy nemzet újjászületésében, amely sokak számára örök életre szól. Ám éppen ott látszik igazán, hogy még e nemes küldetés sem lehet pusztán elérendő cél, csakis a lemondás és a személyes kapcsolatok gyümölcse. Ehhez pedig, ahogy a koyai kulturális központ példája is mutatja, évek kellenek és mindennapos munka.
És még valami, vagy inkább valaki, aki küld. Míg sokan reménytelennek látják a jövőt, és elhagyni kényszerülnek egykori otthonukat, mások saját otthonuk kényelmét elhagyva odautaznak. Áldozatot hoznak, hiszen tudják, erre van szükség ahhoz, hogy egy sokat szenvedett néphez eljusson az egész nemzetek sorsát megváltoztató örömhír. Ezzel annak lábnyomába lépnek, aki személyesen mutatta be szeretetét mindazoknak, akikért életét adta. Ebből a lemondásból pedig ma is élet fakad.
Képek: Füle Tamás
A Hope for Iraq szervezet Kurdisztánban végzett munkájáról és az önkéntesség lehetőségeiről itt tudhat meg többet. Fehér Bertalannal a kurdistanmission@gmail.com e-mail címen veheti fel a kapcsolatot.
Kapcsolódó cikkeink:
Folytatódik a közel-keleti keresztények ellehetetlenítése. Hősies küzdelemről, fegyveres és szellemi hadviselésről hallottunk Észak-Irakban. Az ott élő keresztények erőt merítenek abból, hogy őseik már az iszlám vallás megjelenése előtt gyakorolták hitüket. De vajon nekik lehet-e reményük ma ugyanerre?
Ki veszi fel a keresztet?
Részt vett az Iszlám Állam elleni harcokban, igaz, az ő fegyvere az a fényképezőgép, amelynek objektívjén keresztül három kontinens lakosságához jutottak el szavak nélküli tudósításai a háború poklából. Az igazi harcot azonban a lelkekért vívja, mert időközben rájött: a muszlim emberekért került a Közel-Keletre keresztyénként. Fehér Bertalan fotóssal beszélgettünk.
A kegyelem hírnöke
Biztonságra, lakhatásra és megélhetésre van szüksége azoknak az üldözött keresztényeknek, akik a háború és a szélsőséges iszlamista terror elől menekülnek a Közel-Keleten és Afrikában. Hazánkban a világon először helyettes államtitkárság jött létre azért, hogy a szenvedők hangja legyen szerte a világon, nekik pedig kézzelfogható segítséget nyújtson.
A szenvedők hangja
