Mindannyian szeretnénk lelkileg töltekezni az ünnepekből, de sokszor nem tudjuk, hogyan érhetnénk ezt el. Olykor még az sem világos számunkra, mit értünk lelki töltekezésen. Különösen a húsvétot megelőző nagyhéten érezzük ennek aktualitását: szinte sürget minket az érzés odabentről, hogy ezúttal át kellene élnünk valamit, ami túlmutat az ünnepekkel járó rutinokon. Receptek helyett érdemes mindezt a protestáns spiritualitás szempontjából megvizsgálni, hiszen a valódi lelki töltekezés nem képzelhető el a kegyesség megélése, a lelki éhség csillapítása nélkül.

Ez utóbbira tett kísérletet a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara által szervezett Lelki éhség 4.0 című online konferencia is, amely a Református Zsinat Missziós Iroda Tanítványként a világban tanfolyamához és a KRE-HTK Spiritualitás és misszió az egyházban továbbképzéséhez is kapcsolódik. A konferencia egyik előadója, Szászné Lázár Eszter Csenge Az ünnep mint lelki betöltekezés címmel tartott előadást, ennek gondolatait tolmácsoljuk az alábbiakban, hogy ezzel is segítsük a nagyheti elmélyedést és a lelki készülődést húsvétra.



Az ünnep helye
Szászné Lázár Eszter Csenge kérdéssel kezdte előadását: hol van a keresztyén spiritualitás helye a hívő ember életében? Ez határozza meg ugyanis az ünnep helyét is. A válaszhoz képzeljük el egy ház képét, amelynek ajtaja a megigazulás kapuja! A keresztyén spiritualitás helye a házban van, ott történik meg velünk, míg a házon kívül a misszió terepe húzódik. A házba magába csak Istennel lehet belépni, mert odabent a megszentelődés tere vár. Amikor először belépünk ide, a ház nagy valószínűséggel még üres. Spiritualitásunk arról szól, hogyan lesz ez a belső tér otthonos számunkra. Ennek értelmében a spiritualitás eszközei, módszerei egyfajta berendezési tárgyakként funkcionálnak e térben: ilyen például a bibliaolvasás, a böjt, az imádkozás, a csend, és ilyen az ünnep is.

Az ünnep a hit megélésének eszköze. Bizonyos esetekben megjelenhet a házon kívül is, hiszen a spiritualitás nemcsak a megszentelődés terében valósulhat meg, de ilyenkor keresztyénként érezzük, hogy nincs jó helyen. Ha ugyanis nincs köze a megszentelődéshez, akkor tévútra, bálványimádáshoz vezet. Ezért fontos, hogy megkülönböztessük a bel- és külteret az ünnep megélése és általában véve a spiritualitásunk kapcsán! De ha a kinti térre missziós terepre tekintünk, a „berendezési tárgyakat”, azaz spiritualitásunk eszközeit felhasználhatjuk kint – nem a megszentelődés terének a pótlására, hanem azért, hogy felébresszük a vágyat a kint lévőkben, hogy Isten segítségével ők is be akarjanak jönni a házba. Ha házunknak nagy ablakai vannak, be is tekinthetnek rajta, és láthatják, hogy jó odabent lenni.

Hívőként ugyan ki-be járhatunk a ház ajtaján, de aki még korábban sohasem lépett be a megigazulás kapuján, az nem tud se missziót végezni, se megszentelődni a spiritualitás megélésében. A hit megéléshez először el kell indulnom ezen az úton, be kell lépnem a megszentelődés terébe. A legtöbb spirituális irodalom feszegeti annak kérdését, hogy mennyire éles a kint és bent határvonala. Ennek kapcsán két tényezőt kell kiemelnünk. Egyrészt Isten az, aki megigazítja az embert, Ő az ajtó is, és mindaz, ami odabent történik, már a vele való kapcsolatunkon múlik. Másrészt az ünneplés vonatkozásában az ember dönti el, hogy kinek szól az ünnepe, hogy kinek különíti el az ennek megélésére szánt időt, tehát ez esetben igenis élessé válik a kint és bent határa.



Az ünnep mint eszköz
Fontos, hogy az ünneplés mint berendezési tárgy, azaz a spiritualitásunk megélésének eszköze a megfelelő helyére kerüljön életünkben. Ez kétféle úton érhető el. Az egyik, ha megpróbáljuk megfogalmazni, pontosan mit is értünk ünneplésen. Ezt azonban igen nehéz lenne definiálni, ezért talán járhatóbb út ennek a kérdésnek a feltevése: minek kell teljesülnie ahhoz, hogy az ünnep valóban a hitmegélésem eszköze legyen? Az ünnepnek három olyan attribútuma van, amely mindezt lehetővé teheti: az ünnep egyrészt szent, azaz elkülönített, másrészt áldozathozatallal jár, harmadrészt megjelenik benne a harmonikus kapcsolat Istennel. A három attribútum csak házon belül értelmezhető, innentől tehát az ünnepet csak a megszentelődés terében értelmezzük.

A szent, elkülönített attribútum kapcsán azt kell magunkban tisztázni, hogy minek vagy kinek szól az ünnep elkülönítése. Az ünnepet csak a hétköznapival vetjük össze, vagy más módon is megszenteljük? Az áldozathozatal kapcsán tudatosítanunk kell magunkban, hogy az minden ünnepünkben jelen van még ma is. Mi csak időt és pénzt áldozunk rá, vagy mást is? Az Istennel való harmonikus kapcsolatunk kapcsán pedig azt kell tisztáznunk magunkkal, hogy a házon belül vagyunk-e, hogy Istennek szánjuk az ünnepet, vagy a házon kívüli bálványoknak. E három attribútum megélése olykor felvillanthat valamit számunkra a paradicsomi állapotokból is. Mindez azzal a fajta örömmel jár, ami meglepő módon még a gyászünnepeinkben is jelen van. Nagypénteket is már húsvét fényében értelmezzük.

A három attribútum megélése mindenképpen Isten békéjét, a shalomot hozza be az ünnepbe. Ez az ünnepek eredetéből is egyenesen következik. Mert miért is ünneplünk? A teremtés hetedik napjának megünnepléséből ered minden más ünnep. Az Ótestamentum könyveiben kétféle magyarázatot is találunk erre. Mózes második könyvének 20. fejezetében a Tízparancsolat szerint a munkát fellélegzés, pihenés, megünneplés zárja. Mózes ötödik könyvének 5. fejezete mindezt kiegészíti még Isten szabadító aktusával, ezáltal jelenik meg az ünnepben a megszabadítottság és megváltottság tudata. Ez a kétféle magyarázat írja ünnepeinkbe Istent, ha abban mindhárom attribútumot megéltük. Nincs olyan ünnep a megszentelődés terén belül, amely ne reflektálna minderre.



Az ünnep kiteljesedése
Isten többféle módon teheti teljessé az ünnepet és az ünneplésünket. Ezeket a következő kategóriákba lehet besorolni: az első a tapasztalat, az egykor és most viszonya; a második a tartalom, avagy az elmondott történet; a harmadik a forma, amely a hogyan kérdését vizsgálja; a negyedik pedig az etikai aspektus, amely a következményekről szól. Az érthetőség kedvéért közelebbről is vizsgáljuk meg ebben a sorrendben mind a négyet!

Az ünnep oka, hogy egyszer valaki megtapasztalta Isten jelenlétét. Ilyen volt a pásztorok tapasztalása Betlehemben, a Jézust köszöntő pálmaágas emberek Jeruzsálemben, vagy az a zsidó, aki átélte, hogy Mózes kettéválasztja a tengert. Ezeknek a tapasztalatoknak a múltbeli gyökere azt a célt jelöli ki, hogy szeretném én is átélni, megtapasztalni.

Szükség van arra, hogy valaki továbbadja a tapasztalatot. Ennek a tapasztalatnak a története közösségi identitást formál, és lehetővé teszi a közösségben lévők számára az újra átélést. Nem véletlen, hogy a történetmesélés és a történetek újramesélése minden civilizációban és kultúrában fontos szerepet töltött be.

Az átadáshoz szükség van formára, keretrendszerre. A formát meghatározza a történet, tehát a tartalom hatással van a keretrendszerre. Emellett a személyiség preferenciái is megjelennek a formák kiválasztásában, ahogyan egy ház berendezése is lehet biedermeier vagy Bauhaus stílusú. A modern ember a huszadik században megrémült attól, hogy kiüresedhet és formálissá válhat a liturgia, a rituálé, ezért elszakadt a formalitásoktól. Ideje újra felfedeznünk magunknak!

Az utolsó aspektus, amely meghatározó, az etikai következmény. A megszentelt térben ünneplés ugyanis változást hoz az ünneplőre, utána nem tudunk ugyanúgy visszatérni a hétköznapokhoz. Megváltozott döntéseket, megváltozott szemléletet, megváltozott életlátást eredményez. Új emberré válok, ha az ünnep betöltötte a célját.


Hozzon a húsvéti ünnepkör lelki betöltekezést mindannyiunknak, éljük meg benne hitünket, és hagyjuk, hogy újjászületve lépjünk ki utána belső házunkból, megmutatva másoknak is az ajtót, amely a megigazuláson át a megszentelődés terébe visz!