„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Az utolsó érintés
Annak, aki a keresztény művészet nyomába ered, hosszú utazásra kell felkészülnie időben és tájban, hiszen legalább két markánsan eltérő éghajlati övön is át kell haladnia. A szakrális művészet Európában ugyanis a középkor és a vele sok szempontból ellentétes újkor ege alatt is virágzott. A két talajon a legszembetűnőbb különbség, hogy míg a középkorban a kereszténységnek volt művészete, az újkorban a művészetnek volt hol a tárgya, hol a témája a kereszténység.
A középkorban ugyanis természetesnek vesszük még a szakralitást. Ott a laikus élet volt a sokszor üdítő kivétel, ahogy ezt A rózsa neve című filmben látjuk. Mivel maga az éghajlat volt keresztény, azok sem tudtak volna mások lenni, akik alatta éltek. Kereszténynek lenni nem választás, hanem adottság kérdése volt. Ebből következik, hogy ekkor a korszakhoz tartoztak a művészek, és nem a művészekhez a korszakok. A klasszikus keresztény művészetben a kor szülte a művet, sokszor az alkotók személyét teljes ismeretlenségben hagyva.
A reneszánsszal induló és a felvilágosodással lezáródó idők után lassan, de megváltozott a világnézeti klíma, amikor is a kereszténység opcióvá szelídült, és a bibliai hithez már az egyéni hozzájárulás nemes árán lehetett csak hozzájutni. Kereszténynek lenni döntés kérdése lett, indokolni pedig azért kellett, mert a kiszínesedő szekuláris világ egyre-másra kínálta a maga útjait. A két eltérő korszak lényegi különbségén az sem változtat, hogy a klientúrakereszténység a mai napig fennáll. Ma már tudjuk: Krisztusi értelemben annak is meg kell térni újra, aki kereszténynek születik.
Az újkorban készült keresztény tartalmú művek éppen ezért már az uralkodó korszellem ellenére jöttek, illetve jönnek létre, és egy-egy művész hiteléből születnek. Nem reprezentálnak, hanem bizonyságot tesznek. A művész nem támaszkodik a konzerváló és intézményes keresztény egyházra, hanem személyessé tett hitének ad katarzisteremtő szerepet. Ilyen Chesterton a 20. század elején, aki regényeiben és tanulmányaiban mondja fel ortodox meggyőződéséből következő vádiratait saját nemzedékének kultúraformálói ellen, akiket eretnekeknek nevez.
De ismerjük-e a pontot, amelyen az értékek átértékelődtek, ahol a két földnyelv elvált egymástól? A két világ különbségének vizsgálatánál számomra ugyanis izgalmasabb kérdés, hogy miért és hol változtak meg a dolgok. Kultúrtörténeti közhely a felvilágosodásban látni ezt a határt, ahol végleg elköszön egymástól az egyházi és a világi élet. Pedig a felvilágosodás csak kimondja a szakadás tényét, és levonja a következtetéseket. A sorsforduló előbb történt: nem a kereszténység mélypontján, hanem annak zenitjén. Két világot ugyanis nem csak szurdokok, hanem hegycsúcsok is elválaszthatnak egymástól. A hegynek a lába a kezdete, és a csúcsa a vége. Nemcsak a természetes hegyeknek szeret az emberi expedíciós kedv a végére járni, hanem a kultúrtörténeti hegyeknek is. Szeretjük a történelmi változásokat ugyanis pontszerűen megjelölni, és cezúrát kiáltani itt-ott, ha fontos ember, mű vagy esemény tűnik fel a színen. És bár valóban vannak magas csúcsok, amelyeket akár egyetlen ember munkássága karcol a történelem terepasztalára, ezek mindig kisebb, de hasonló irányba növő dombok és hegyek felgyűrődései, hogy bebizonyosodjon róluk: ahol egy zsenit látunk, ott valójában egy közösség legavatottabb szószólójával van dolgunk.
Ha van képiesült pillanat, amit közhelyjellege sem tett tönkre, és ami elbírja a megszokottól eltérő értelmezéseket, az Michelangelo Ádámja. A freskóba nem csak a reneszánsz rúgott még egy nagyot, hanem a kereszténynek mondott művészet is. Ellátni erről a magaslatról egészen a máig. De itt nem az első Ádám és nem is az utolsó (Krisztus) teremtését látjuk. Ezt az Ádámot a reneszánsz teremtette, és nem a születés, hanem a búcsú óráját énekeli meg a falfestmény. A reneszánsszá lett ember búcsúzik a középkor Istenétől. Az elválás, és nem a találkozás órája ez! A freskóvá kövült pillanatkép persze közelséget mutat, de a történelemből tudjuk, hogy a reneszánsz nem az első, hanem az „utolsó érintésről” (Sudár Péter) szól! Az Isten ujjlenyomata ott van még az emberen, körbelengi még Lelke illata, de Ádám épp ebben a percben mámorosodik meg saját illatától is. Teljesen kidolgozott formában veszi birtokba nagykorúságának eszközeit. A reneszánsz Ádámja nemcsak a pogányságot, hanem a kereszténységet is meghaladta. Függetlenségének nem az a mutatója, hogy megtagadja őket, hanem, hogy a saját tervei szerint használja, s ezzel megteremti maga számára azt az Istent, aki az emberiség szolgálatába szegődik. S közben – ez a kép igazi drámája – sosem volt olyan messze az igazi Istentől, mint a Michelangelo-képen, hiszen minél közelebb vagyunk ahhoz, akit a végén elhagyunk, annál nagyobb a hitszegésünk. Michelangelo zsenialitása mélyén bujkáló melankóliája nem más, mint ez a megérzett, de el nem siratott búcsú.
A szabadságát kivívó embert mindig doppingolja az önhatalmúság, de nem véletlen, hogy pont a Michelangelo kortársaiként élő reformátorok látták meg ebben a búcsúban a lehetőség helyett a végzetes veszélyt. Azt tanították ugyanis, hogy az Éden és a középkor kereteit elutasítva az ember a maga választotta úton sem kerülheti el a falakat, így saját korlátai és kudarcai taníthatják meg újra és újra, hogy nincsen igazi humánum Krisztus nélkül.