Olykor egy-egy ókori klasszikust olvasva olyan mondattal találja magát szembe az ember, amely nem csupán igazságtartalmával, de a későbbi korok történelmi eseményeivel mutatott párhuzamosságával is megdöbbenti. Egyik ilyen kérdő mondatra a sokak által ismert platóni barlanghasonlatban találtam rá (Platón: Az állam. Összes művei II. köt. VII. könyv 514a – 518b).

Mint ismeretes, Szókratész – aki Glaukónnal, Platón egyik bátyjával beszélget – a világot egy börtönlakáshoz hasonlítja, ahol az emberek oly módon vannak lekötözve, hogy még a fejüket sem tudják elfordítani, ezért egymást nem láthatják, s hátuk mögött, fölülről, egy tűz éppen csak beszűrődő fénye világít. Mindaz, amit szemükkel érzékelhetnek, csupán sötét sziluettek, ember- és állatszobrok, melyeket nem látható emberek hordoznak föl s alá egy titokzatos úton, amely mellett bábszínház paravánjához hasonlított építmény húzódik.
E lakók ebben a félhomályban élnek, s helyzetükből adódóan determinálva értelmezik az általuk inkább csak vélt, mint látott világot. Szókratész azonban tovább tornáztatja képzeletünket és azt mondja: „Képzeld el most, milyen volna a…” És előbb a bilincsektől való megszabadulásról és az értelmetlenségből való kigyógyulásukról beszél, majd arról, hogy van egy ember, akit följuttatnak a még csak nem is sejtett világba, és végre az árnyak után rácsodálkozhat a valódi világosságra. Igaz – mert a szemnek hozzá kell szokni a fényhez –, először csupán a megszokott árnyakat látja, majd a vízben tükröződő emberek képét, aztán magukat a dolgokat, végül magát a napot is. A filozófus ugyanakkor evvel nem zárja le a feltételezést, még egy csavart tesz a kigondolt történetbe, és azt mondja, most képzeljük el azt, hogy ez az ember visszamegy a barlangvilágba, aki leérkezve a sötétség miatt átmenetileg nem lát. S ezek után azt kérdezi Szókratész, vajon a börtönlakásban maradottak nem mondják-e – látva a visszatérő időleges vakságát –, hogy „…nem érdemes még csak megpróbálni sem a felmenetelt”. Ám az igazán megdöbbentő mégsem ez, hanem az ebből következő kérdés: „S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?” (517a) Már a kérdés puszta föltevésére is micsoda végzetes drámai szín rajzolódik ki előttünk!

Ám mielőtt bárki azt gondolná, hogy a barlanghasonlatnak ezzel vége, annak szeretném jelezni, hogy van folytatás, az összegzés ezután következik. Az, hogy én itt megállok, azért van, mert a kérdés, amely valójában állítás, igaz, és ugyanakkor van benne valami profetikus. A kérdésre Szókratész nem ad választ, már csak azért sem, mert klasszikus költői kérdésről, továbbá dialógusról van szó. Glaukón viszont azonnal és tömören válaszol: „Feltétlenül.” Feltétlenül megölnék – erősíthetjük meg mi is.

És itt jön a fölrázó fölismerés. Van ebben valami meghatározhatatlan indirekt jövőbelátás. S ha a tudománytörténetre gondolunk – bár Szókratészre is eshetne a választás, de hogy a korok közötti távolság még nagyobb legyen –, Giordano Bruno élete eklatáns példa. Ő volt az, aki először beszélt a végtelen világegyetemről, a galaxisok sokaságáról, aki ezzel szembeszállt a ptolemaioszi földközpontú világképpel. Szellemi értelemben megpróbálta a bilincseket leoldani, s az embereket fölvezetni ama ígéretes úton, hogy úgy és azt lássák, amit ő. Ami helyes. Ami a valóság. Aztán a vége ismert. 1600. február 17. Igen, Rómában az inkvizíció máglyáján végezte.

Vajon kell-e beszédesebb példa? No, persze ezzel nem azt állítom, hogy évezredekkel előrelátva Szókratész megjövendölte volna Giordano Bruno halálát – személyére vonatkoztatva semmiképpen, bár a személyiségét tekintve már nem tagadhatjuk –, de azt igen, hogy amit az emberekről föltételezett, mi több, állított, az beteljesedett. Ami virtuálisan megtörtént a kérdés megfogalmazásakor és elhangzásakor, az a távoli jövőben megismétlődött, de immár a valóságban. És itt van az eseménybeli párhuzamosság. A feltételezett és a valós esemény között ugyan időben eltolódás van – nem csekély, akár kétezer év! –, csakhogy itt nem az idői egybeesés a lényeg, hanem a jelenség, a jelenség megismétlődése, vagy ami még rémisztőbb, koroktól és helyszínektől független megismétlődhetősége.

Amikor ezen elmélkedem, hirtelen visszalépve az időben, Jézus Krisztus személye és élete jut eszembe. Ki is volt Ő? Ő volt az, akiről már Ézsaiás próféta megjövendölte, hogy „A nép, amely sötétségben jár, / nagy világosságot lát, / a homály földjén lakókra / világosság ragyog.” (9,1). Máté evangélista, hogy egyértelművé tegye a prófécia beteljesedését, és annak helyes alkalmazását és érvényességét, Jézusra vonatkoztatva ezt így ismétli meg: „A nép, amely sötétségben él, nagy világosságot lát, és akik a halál árnyékának földjén élnek, azoknak világosság támad.” (4,16) János evangélista tömörített változatában pedig így olvashatjuk: „Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.” (1,9) Majd ezzel folytatja, a tragikus végkifejletet (bár leplezett módon) is előrevetítve: „A világban volt…, de a világ nem ismerte meg őt: a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt.” (1,10) Íme, a barlanglakás-ember és a világosságról tanúságot tévő Emberfia próféciát beteljesítő viszonya! „Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétkei miatt éri a büntetés?!” (Ézs 53,8)

A párhuzam lehetőségével élve azt mondhatjuk, hogy ő az a bizonyos ember, aki leereszkedik a barlangvilágba, hogy bizonyságot tegyen a fölöttük lévő világosságról. Ezért mondhatta: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, az nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) És mi erre a barlanglakók válasza? Mielőtt az illetékes hatóság kimondaná az ítéletet, már halálra ítélik. Kézre kerítik, meghurcolják, feszítsd meg-et üvöltöznek, megkínozzák és megölik. Igen, ez történt Jézussal. Brutálisan, szadizmusukat kiélve, bűnűket gúnyolódással tetézve keresztre feszítették.

Döbbenetes. Az, amit a barlanglakók nem is látnak, inkább csak sejtenek, egy idő után olyannyira beléjük írja magát, hogy az lesz meghatározója látásuknak, mégpedig anélkül, hogy a valóság keresése, mint igény és alternatíva ténylegesen fölmerülne. Ez a célzatosan és manipulatív módon megrendezett homályos bábelőadás bűvöletében élő ember, aki ráadásul mindenre képes, csakhogy az őt lebilincselő produkciót zavartalanul nézhesse. Ez az ő szemlélődése. Pontosabban annak hiánya, mi több, egyben e hiány tudatosulásának teljes hiánya is. A látás a látotthoz deformálódik, azonosul a láttató látásával, értékítéletével, ezért számára az jelenti a kijelentést, a világosságról szóló hírnök pedig a megszemélyesített spekulatív ősellenséget. Minden tette, és minden szava számukra istenkáromlással egyenlő. A saját, a sötétségben kreált bálványistenük elleni támadással. Hiába jelenik meg a világ világossága, hiába testesíti meg a fényt, meg- és elvakulttá válnak, s mindez csupán fölingerli őket, önigazolási kényszert, dühöt és gyilkos kegyetlenséget vált ki belőlük, és nem bírják, nem tudják nem megölni.

De vajon nem ezt tapasztaljuk-e – ha nem is ennyire nyíltan és ilyen mértékben – olykor szűkebb életterünkben is? Jogos tehát ma is föltenni a kérdést: „S ha valaki aztán megpróbálná a többieket feloldozni s felvezetni, s ezt valamiképpen kézre keríthetnék és megölhetnék, nem ölnék-e meg?” Érezzük a kérdés profetikus jellegét és tragikumát, sőt, aktualitását?
És ezek után mondja még valaki, hogy nincs szükség Megváltóra.