Tavaly, mikor ennek a filmnek a plakátjával találkoztam a moziban, azonnal elámultam: Borbély Alexandrát még sohasem láttam ennyire áttetszőnek, makulátlannak, megnyugodottnak, pedig nagy színházrajongó lévén, már egyetemi hallgató kora óta figyelem a munkásságát. Amit ebben a filmben tőle láttam, az egészen lenyűgözött, egyszerűen nem értettem, hogyan alakult át az a kifejezetten nőies, harsány, belevaló, életvidám fiatal lány, akit a színpadon addig mindig láttam, egy ilyen, már-már életszerűtlen, leheletfinom, légies figurává, mint Mária karaktere. Aztán ő elmondta több interjúban is, hogy amikor Enyedi Ildikó, a rendező felhívta a figyelmét arra, hogy minden rezdülése, tekintete, gesztusa túlságosan nőies, ezért a szerep nem fog működni, akkor Szandra felszívta magát, bement a mosdóba, és a tükörben nekiállt legyalulni a tekintetéből a nőt. Ő, aki aztán tényleg minden mozzanatában ízig-vérig nő. A filmben szerintem ez kiválóan látszik is, hiszen érzelmek szinte soha nem nyilvánulnak meg belőle, amikor viszont valami mégis megérinti vagy hat rá, akkor inkább a kislány, semmint a nő bújik elő. Ezért is tartom külön említésre méltónak Jordán Tamás gyermekpszichológus figuráját, ahogyan a filmben Mária felnőtt jelenében is még részt vesz. Rettenetesen gyöngéd kapcsolódás, nagyon finom alakítás az övé.

Morcsányi Géza karaktere talán kicsit megosztóbb, mert nem képzett színészről van szó, hanem igen kiváló dramaturgról. Nekem ő azért működött mégis a filmben, mert olyan, mint egy tökéletes, bármelyik agglegény, s mint ilyen, valahogy szerethetővé vált ebben az esetlenségben, kiszolgáltatottságban, hogy váratlanul történni kezdett vele valami, amire nem volt épp berendezkedve. Elhittem, amit csinált, sőt, azt hiszem, vele olyan lehet beszélgetni, mint a filmben. Olyan szépen magázódik a szerepben is, mint az életben, és nem tagadom, bennem valami belülről felsikoltott gyönyörűségében, amikor a két főszereplő még azok után is megtartotta a magázódást, hogy lefeküdtek egymással. Pedig, hát a szinkronizált amerikai filmekből nagyon megtanultuk, hogy a szexjelenet előtt magázódunk, utána viszont már nincsen mese, tegezzük egymást. Örültem, hogy a korábbi szép, lassan felépített kapcsolati dinamikát nem egyszerűsítették le ennyire profánul. Így, ezzel az egyszerű rendezői döntéssel nekem a film végén is kissé elemelkedett maradt a történet a földi valóságtól, azzal együtt is, hogy a valóság és az álom összeérésével a végén úgy tűnt, hogy már csak az egyik dimenzióban folytatódik közöttük a megfejthetetlen titok.

A film fő motívumai – az álom és a valóság, a szarvasallegória és a vágóhíd naturalisztikussága, a lebénult kar és az elakadt lélek – mind olyan kontrasztot nyújtanak, egyszersmind kiemelve egymást, amelynek révén a történet képes ugyanabban az előre megtisztított mederben folydogálni. Ebben a filmben az életről szól minden! Életben maradásról, küzdésről, meghalásról, újrakezdésről. És, persze, féltékenységről, elfojtott vágyakról, ítélkezésről, kisstílűségről. Küzdenek a szarvasok a téli fagyban az élelemért, miközben a mesélőnek elhisszük, hogy ők lelkileg is egymásra vannak utalva. Küzd Mária saját lelki megrekedéseivel, igyekszik ezeket leképezni a valóságban, megtalálni a feloldást a problémákra. Ez a nő annyira bátor, annyira tiszteletreméltó, ahogyan mindezt teszi! Végig megőrzi a tisztaságát, romolhatatlanságát s egyszerűségét is, a fájdalmas vége szakadásra adott reakciója ezért hiteles. Valóban nem a „drámázás” tűnik logikusnak, hanem a meghalás. Küzd Endre a gondolattal, hogy feladja biztonságosra berendezett agglegénységét, hogy újra érzelmileg kapcsolódjon valakihez, akit már megszeretett, hogy ismét kockáztasson. A szarvasmarhák pedig mindeközben brutálisan feláldozódnak a normális életmenetünk megtartásának oltárán, azaz hogy tényleg finom a kolbász, meg a bélszín – ahogy látjuk ezt, miként a finom humor felvillan a kis magyar valóságra kitekintve Mácsaiék rendőri vizsgálódása során.

A film nekem azért fontos, mert csöndesen és lassan beszél, sőt, nem is igazán beszél, mint inkább megmutat, érzékeltet olyan dolgokat, amik úgy egyébként a nem funkcionális, hanem a minőségi életben maradáshoz kellenek. Rácz Mária minőségellenőr valószínűleg a világ legprecízebb minőségellenőreként is le tudta volna élni az életét patyolattiszta lakásában, megmaradva biztonságos szabályai között. Endre pedig, a középkorú gazdasági igazgató pont olyan, mint ahogy egy igazi középkorú, mai magyar gazdasági igazgatót elképzelünk: funkcionális, nincsenek óriási ambíciói a saját életét tekintve, megszokta már az üzletmenetben adódó játékszabályokat, ezeket a világért nem rúgná fel, az élet így működik. Nyugodt, kiegyensúlyozott élete lehetne mind a kettőnek, mégis adódik egy rajtuk messze túlmutató dolog, aminek talán soha nem lett volna bátorságuk a végére járni, ha ez nincs illusztrálva egy ennyire szokatlan, nem evilági módon, mint hogy ugyanazt álmodják, sőt, hogy az álmaikban összetartoznak. Nekem ez a film azért fontos, mert rámutat, hogy a legmerészebb kockázatvállalás: az ember és ember közti finom kapcsolódásba, intimitásba beleállni, s aztán azt egymásra vigyázva, gyöngéden továbbvinni. Tökéletlen, esetlen, mindennapi karakterek, akik olyanok, mint bárki, csak épp másképp furák, mint mi.

És akkor ott az igazán remek másik Oscar-jelölt, A négyzet. Groteszk, pimasz, idegesítő, nagyon a helyén való. Ez a film roppant okos, nagyon komplex, sokrétű, igen éles, tűpontos társadalomkritika, már-már fricska a mai posztmodern, jóléti skandináv társadalomnak. Sőt, nem csupán róluk, hanem a ma emberéről mond kíméletlen ítéletet. Individualista létezésünk önmagába fordul vissza: minden dolog, amit egymástól elszakadva élünk, csinálunk, csak a magunk világában megmaradva létezik, holott hatással lenni egymásra elkerülhetetlen, mi mégis igyekszünk ezt mindenhogyan megúszni. Claes Bang remekül formálta meg azt az impotens férfikaraktert, aki bár kiemelkedően sikeres, mégsem nevezhető férfiasnak, szerethetőnek, mert minden helyzetben, ami minimális kiállást követelt volna meg tőle, zavaróan nevetségessé tette magát. Bosszantóak voltak az állandó zajok a filmben, a magára hagyott csecsemő, a rámenős amerikai újságírónő erőszakossága, a két kislány egymást tépázása, és nyilván az emblematikus és szörnyen groteszk jelenet a vacsorán, amikor a védtelen nőnek senki a világon nem segít. Ismét mondom: tűpontos helyzetjelentés világunkról. Elborzasztó. Bárcsak a görbe tükör valamit csinálna az emberekkel, miután belenéztek. Ruben Östlund, a rendező, egyébként is mestere annak, hogy kellemetlen témákat toljon az arcunkba, s elgondolkodtasson, hogy hasonló helyzetben mire volnánk alkalmasak.

Itt van tehát két film, mind a kettő beszél kapcsolatokról, emberekről, az élet működéséről. Az egyik globálisan nyom fricskát az arcunkba: tessék, ez vagy, te alakítod a világot ilyenné, érezd magad kellemetlenül, ahogy ezt végignézed. A másik pedig a mindennapi kapcsolódásainkról tud beszélni hitelesen: az embernek ez legitim módon okoz szörnyű nehézséget, mégis ha veszi a bátorságot és vállalkozik rá, akkor történhet valami, ami nem evilági, és jelentőséggel bír a mikrovilágára nézve is. Tökéletesen más a két téma, és teljesen más ízlésre is vall a megformálás. Azt nem is tudom eldönteni, szakmailag melyik a jobb, de azt tudom, hogy melyik áll hozzám közel. A négyzet egy kivételesen minőségi, okos szellemi táplálék, mely igényesen piszkálta meg a gondolataimat, a Testről és lélekről pedig egy olyan lelkemre ható csoda, ami úgy beszél az emberi belső valóságról, hogy azt könnyen megértem, mert valamennyien ilyenek vagyunk. Mint egy érinthetetlen festmény a múzeumban kiállítva, amit csak szemlélni engednek, ám mégis teljesen a maga világába hív és húz engem, s a részévé válok.

Egyébként Borbély Alexandra és Claes Bang épp közösen forgatnak egy filmben, szóval a jövő tartogat nagy izgalmakat még ennek a két kiváló fiatal színésznek. És persze nekünk, nézőknek. Várjuk! És a vasárnapot is, körömrágva, hogy vajon a „három a magyar igazság” szólásmondásunk igaznak bizonyul-e az Oscar-szerepléseinkre. 

Pánczél Csilla

Fotók: Itt, itt és itt