– Most én! Most én ugrok bele! – kiáltotta a Kicsi a levélkupac szélénél toporogva.

Csak ketten voltak a szobában. Ugyanazok a vonások, ugyanaz az alkat, ugyanaz a makacsság. Az idősebb nagyon nehezen tudott már felállni. Az évek óta hordozott mindennapos fájdalom mély ráncokat rajzolt a homlokára. De a szemei még élénken csillogtak. Illetve, mostanában újra élénken csillogtak. A fiatalabb nem akarta tudni, hogy ez mit jelent. Nem akart tudomást venni semmiről, ami logikus, egyértelmű, észszerű és várható. Nem érdekelte, hogy ez az élet rendje, hogy erre fel kell készülni, és ettől nem szabad félni. Most nem.

Most csak ült a kanapén felhúzott lábakkal, a cserépkályha melegétől kipirult arccal és hallgatta őt. Már nem bánta, hogy ennyi évtizedet kellett várnia, hogy meghitt beszélgetéseik legyenek. Már nem volt benne harag, düh, önsajnálat és vád. Már csak valami kellemes melegséget, csendességet érzett ott bent. Nem sietett. Elfeledett mindent. Ebben a kis faluszéli házban egy pár órára megállt az idő.

Régen unta volna a sokadszor hallott történeteket. Nem akarta volna tudni az ismeretlen ismerősök életének következő, fordulatokban gazdag epizódját. De most mindenre kíváncsi volt. A templom, az orvos, Ilonka néni és az unokái. A bátyja, a bánat, a könnyek, a féltés. A gyerekek, a nevetés, az öröm, a találkozás. A régmúlt, a halottaik, a hiány, a fájdalom. Mindez ott volt velük. Mindez körbevette őket. Jólesően hajoltak, bújtak össze ők ketten és lapozgatták a szívükben életük fényképalbumát.

Észre sem vették, hogy mikor jöttek be a fiúk, mikor telepedtek le ők is közéjük, és tették a forrón gőzölgő teát az asztalra.

Sosem érzett még ilyen különleges, édes-bús, könnyes, múltba révedő, örök életet remélő békességet.