Hamar észrevesszük, ha látható veszteségeink vannak, de kevésbé látjuk meg azt, amit Isten már régen elkészített számunkra. Az utolsó népszámlálás adatai szerint a magukat reformátusnak vallók száma közel fél millióval csökkent. Már régen keressük az okokat. Az egyik objektív tényező – amit a vírushelyzet csak felerősített, hogy az emberek és a látható egyház találkozási lehetőségei csökkentek. Az utóbbi 30 évben felgyorsult a lakosság elvándorlása, a falvakból városokba költözése. Ezerfős falvakból lett 150-200 fős elfogyó település. Talán a leginkább érezzük ezt a helyzetet Baranyában, amelyet külön is sújtott az „egykézés.” Ha nincs gyermek, akkor fogyatkozás van. Ennek a következménye, hogy már nincs iskola, már nincs orvos, már rosszak az utak és akadozik a közlekedés, sok kistelepülésen már üzlet sincs, mozgó abc biztosítja az ellátást. Már nincs többgenerációs család, már nincs helyben lakó lelkész.

Sokszor csak az elveszettség képét láttuk a szórványokban, ahelyett, hogy a jövő ígéretére néznénk. „És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre; és prófétálnak fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látásokat látnak és véneitek álmokat álmodnak” (Jóel2,28). Az elnéptelenedő gyülekezetnek akkor van vége, amikor nincs már látomása a jövőről. Az Egyház léte a Krisztus hirdetése. A gyülekezetet az Evangélium hirdetése gyűjti egybe, és a kenyér megtörése tartja egyben. Hogy ez megtörténhessen, változásra van szükség.

Barth Károlyt idézve: „Nem kell, hogy az egyházban mindig és szükségszerűen minden a régiben maradjon. Az egyház, vándorló Isten-nép, nomád exodus-gyülekezet. És ha vándorlása során, amely néha sivatagi, elhagyott utakon vezet, hű marad Urához (és Ő ismeri az övéit és hűségüket) megtörténhet, hogy fény támad, és a gyülekezet embereinek új arcuk, új hangjuk, új tartásuk lesz.” Egyházkerületünkben elindult egy átalakítási folyamat, amelynek keretében új gyülekezeti szervezeti forma jöhet létre annak érdekében, hogy az egyház küldetését mind az Ige hirdetésében, mind a tanításban, mind a szeretetszolgálatban be tudja tölteni. Ezek lesznek a gondozó gyülekezetek, ill. központok.

Mindezek fényében üzenetértékű, hogy a 2021. év utolsó református rádiós igehirdetése december 26-án pont Baranyából, Kozármislenyből volt hallható. Bizonyságtévő erővel hangzott az ézsaiási prófécia: „Mondjátok a remegő szívűeknek, legyetek erősek, ne féljetek” (Ézs. 35, 4a), és a ráfelelő evangélium: „Mert született néktek ma a Megtartó, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában” (Lk. 2, 11). Mert ez a legnagyobb öröme a kozármislenyi gyülekezetnek, a baranyai gyülekezeteknek, egész református népünknek.

Itt az új esztendő; ilyenkor szoktunk boldogságot és békességet kívánni egymásnak. 2022 első vasárnapján Bibliaolvasó kalauzunk újszövetségi igeszakaszában (Mt. 5, 1-12.) maga az Úr szólít meg bennünket. Jézus minden hűséges tanítványának boldog életet ígér az ő követésében, a neki való engedelmességben, az ő szolgálatában, és jutalmat ígér a Mennyekben.

Jézus már egykori tanítványai idejében látta, hogy a kísértésekkel, elutasításokkal, kigúnyolásokkal szemben csak békességgel lehet megmaradni, és ez igaz 21. század tanítványaira, mireánk is. Ezért küldte el Atyánk a Békesség Fejedelmét, aki így szólt és így szól ma is: „Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek” (Jn. 14, 27a). Ezekben az időkben nagy mélységeket él át ez a nemzet, mindennapi létünket veszélyezteti a járvány, és nem tudjuk, hogy milyen megpróbáltatások várnak még ránk, és a Föld minden népére. Jézus látja a veszélyeket, ezért szól egykori és mai tanítványainak: fogadjátok szívetekbe az én békességemet. De megint kételkedünk. Én is kaphatok ebből a békességből? Nem vagyok erre méltó. Aggályoskodom, sokat bizonytalankodom, sokszor hitetlenkedem. De kiknek is adta először ezt az Úr? Egy átkozódó Péternek, a dicsőségre törtető testvéreknek, Jakabnak és Jánosnak, a kételkedő Tamásnak, az élete legnehezebb órájában Jézust magára hagyó tanítványoknak. Vagyis: olyanoknak, mint mi vagyunk. Akkor meg miért? Kegyelemből. A csoda pedig az lesz, hogy a keresztyén ember élő példa lesz a világ számára. A káosz, a nélkülözés, a járvány közepette megmarad a kegyelemben, ha kell, mai Jóbként.

Mert a tanítványi élet Isten-arcú élet, ahol az Isten képe, azaz lénye úgy van jelen, hogy a bennünk lakozó Szentlélek magát az embert alakítja át, és benne az Isten képét formálja ki. Reményik Sándor költői szavai szerint: „Egy Istenarc van eltemetve bennem. Néha magamban látom, néha másban.” A titok napvilágra kerül, a csoda életre kel. Krisztus békességében megértjük küldetésünk, észrevesszük, megtiszteljük, és szeretjük egymásban, felebarátainkban az Istent.

Veres Sándor
A szerző a Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka.