Néhány éve az adventi időszakban interneten találtam egy karácsonyi fotópályázatot „békesség” címszóra kiírva. Nagyon érdekes volt a nyertes képeket nézegetni. Számtalan gyönyörű, nagyon nyugodt, „peacy”, „relaxált” tájképet láttam: tengerparton tükörsima víz, pálmafák, fehér homok, gyönyörű naplemente, koktélokat szürcsölgető emberek a bambuszfotelekben, elbűvölő esti fények stb. Szinte kicsordult a nyálam, hogy bár ott lehetnék én is… Elhitette velem a kép, hogy az összes feszültségem egy pillanat alatt semmivé foszlana, ha hasonló helyzetben lehetnék. Emiatt kicsit idegessé is váltam, már majdnem lecsaptam a laptopom tetejét, hogy hagyjanak békén, ennek semmi köze a realitáshoz, nemhogy békességet nem kaptam rajtuk keresztül, de csak még frusztráltabb lettem, amikor megláttam a fődíjas képet (Peace in the Midst of the Storm / Békesség a vihar közepén, Jack E. Dawson képe – szerk.), amely rendkívül eltért az előzőektől. Egy viharos táj volt rajta ábrázolva, szakadt az eső, villámlott, egy nagy vízesés és a mellette levő sziklahasadék látszott. Eleinte nem is értettem, hogyan kapcsolódhat a kép a békesség témájához, de aztán megpillantottam a sziklahasadék egy védett zugában egy aprócska madárfészket, ahol jól láthatóan egy madármama szárnyai alatt tömörült összebújva néhány tollas kis fióka. Hirtelen elolvadt minden korábbi frusztrációm: na, ez az igazi békesség… Ami nem a körülményektől függ. Ehhez kicsit hasonló kép lehetett a betlehemi koszos istálló, az akkori társadalomban lecsúszottnak számító, szintén koszos egyszerű pásztorokkal, ahogy a jászolban fekvő újszülöttet csodálják. Az igazi békesség nem űzi el a sokszor fájó, feszült és koszos realitást. Az igazi békesség mindezek ellenére képes betölteni a szívünket.

Az éretlen személyiségekre jellemző (és ebben valamennyire mindannyian érintve vagyunk, hisz senki sem tökéletesen érett), hogy nehezen tűrik a feszültséget – elmenekülnek előle: ebből alakulnak ki látványosabb és kevésbé észrevehető függőségek (pl. szerfüggőség vagy munka-, kapcsolatfüggés stb.). Személyiségérésünk során egyre inkább elbírjuk a valóság sötétebb árnyalataiból eredő feszültséget is. Egy kisgyerek még képtelen elképzelni, hogy ugyanaz a személy, aki vele kedves és róla gondoskodik, néha nem jön elsőre, ha sír, vagy nem veszi észre az igényeit. A kettő nem férhet össze, ez akkora feszültséget eredményezne benne, hogy inkább lehasítja, és azt képzeli, hogy van egy jó és egy rossz anyja. Ahogy érik a személyiségünk, egyre inkább képesek leszünk integrálni a dolgokat, elbírjuk azt, hogy egy hozzánk közel álló, minket szerető illető is van, hogy fájdalmat okoz nekünk, ill. saját magunkban is képesek vagyunk szembesülni nehezebb érzéseinkkel (pl. harag). Sokan sajnos felnőttként is nehezen viselik el saját feszültségüket, például a haragjukat, ezért támadnak másokat, hogy a bennük keletkezett feszültséget másban levezessék. Tehát az érettség jele a valóság feszültségének elbírása.

A karácsony feszültségét sem bírják sokan: az nem lehet, hogy a mindenható Isten emberré lesz és egy koszos istállóban magatehetetlen csecsemőként megszületik… Az nem lehet, hogy Jézus valóban azért jött, hogy meghaljon értünk. Ehhez szembe kellene néznünk saját bűnösségünkkel, tökéletlenségünkkel, azzal, hogy megváltásra szorulunk. Amíg nem szembesülünk saját magunk fájó valóságával, nem is tudjuk igazán értékelni a megváltás erejét. Ezért sokszor inkább elbagatellizáljuk az egészet, „kisjézusról”, jézuskáról beszélünk és angyalkákról, vagy egyszerűen eltávolítjuk magunktól Jézus születésének és halálának valóságát, valódi értelmét. Szép történetként kezeljük, néha engedjük, hogy megérintsen, de nem engedjük bele magunkat, nem bírjuk el. Inkább önmegváltó megoldásokat keresünk, különféle terápiákat, amelyek ideig-óráig segítenek, azonban valódi megváltást nem hoznak.

A mi tökéletlen, bűnös valóságunk feszültsége akkora volt, hogy az ártatlan Jézus halálát követelte. Ő azonban volt olyan hatalmas, hogy a halált is legyőzte és ezáltal lehet örök életünk. Ha ezt el merjük fogadni, el merjük hinni, szembe merünk vele nézni, akkor valódi békét nyerünk, minden körülmény ellenére.

Az életnek mindig is lesz feszültsége, hisz nem erre vagyunk eredetileg megalkotva. A bűneset óta lelkünk mélyén hitünktől és Isten-ismeretünktől függetlenül mind sóvárogva várjuk azt a számunkra elkészített világot, ahol Isten jelenlétében élhetünk folyamatosan, ahol az ő szeretete ragyog be mindent, ahol nem lesz halál, sem gyász, sem fájdalom. De amíg ez nem érkezik el, addig lehetőséget kaptunk arra, hogy ezen a világon, ennek a feszültségében éljük meg az Istentől kapott igazi békességet, amely teljesen független tőlünk vagy a környezetünktől, élethelyzetünktől. Jön a karácsony, sok családban konfliktusokkal terhelt időszak, mégis remek lehetőség elmerülni a tökéletlen ünneplésünk ellenére a valóság igazságában, a betlehemi jászol feszültségének békéjében.

Záborszky Zsófia