Én nem távolodtam el, és ez különböztet meg az evangéliumi ifjútól. De semmit se adtam, mindent visszautasítottam, kivéve nyilvános tanúságtételemet, amiből az íróember hasznot húzott... úgy hogy félek, már itt megkaptam azt a jutalmat, amit az Úr azoknak ígért, akik nem tagadták meg az emberek előtt.

Istenem, vajon nem találom kedvtelésemet ebben a vallomásban is? Vajon nem a saját élvezetemet keresem abban is, hogy előtted vetkőzöm? Nem vagyok-e ebben a pillanatban is, amikor ezeket a sorokat írom, színlelő? Te vehetsz pontos mértéket. Akár megalázzuk magunkat, akár felemelkedünk Előtted, akár a vámos, akár a farizeus imáját mondjuk, félő, hogy mindig egy bizonyos magatartást veszünk fel, egy határozott szerepet választunk szabadon, amelyről azt gondoljuk, hogy tetszik Neked, vagyis komédiát játszunk.

Téged akarunk félrevezetni. Egy bizonyos eszményért, amelyet önmagunkkal szembeni követelményünkből magunknak kovácsolunk, olyan keresztényként nyilatkozunk meg, aki valójában nem vagyunk, minthogy soha nem feszítettek keresztre bennünket - legfeljebb csak akaratunk ellenére, és semmit se óhajtunk jobban, mint hogy elkerüljük a keresztet.

Két-három évig szinte őrült voltam. Kívülről ebből szinte semmi se látszott. Ennek az őrültségnek elszórt okai homályosabbakat takartak, amelyek a test és a lélek találkozási pontján születtek az életútnak azon a szakaszán... „Amikor azt hiszed, hogy távol vagy tőlem, gyakran akkor vagyok legközelebb hozzád." Gyakran gondoltam arra, hogy sohasem voltál közelebb hozzám, mint a végeláthatatlan szenvedés napjaiban, és amikor minden pillanatban a halálba zuhanhattam volna... Ó Istenem, Te, aki nem az időben élsz, válaszoltál nekem a te órádban. Nem tudnám kifejezni, mit éreztem akkor, mert kimondhatatlan... Arra emlékszem, hogy az öröm és a gyengédség érzelmei lényem legmélyéig átjártak.

Látom, hogy minden ítélet vakmerő, és nem kevésbé az, amellyel önmagunkat ítéljük meg. Nem ismerjük önmagunkat. Megterheljük önmagunkat, hogy eleve befolyásoljuk ítéletedet. Nincs bennünk egyetlen indulat sem, amely ne lenne hamis, amelybe ne keveredne hamis számítás... Mi marad bennem, amivel dicsekedhetnék? Semmi más, - a hosszú élet hűtlenségi sorozatában - ez a fonál, amely a kezdettől végigfut, amelyet soha semmi sem tudott elszakítani. A szövet többi része rongy; és ez a fonál, amelyet Te tartasz kezedben, megmarad;

Francois Mauriac

fotó: André Kertész

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjen befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Kányádi Sándor

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

Pilinszky János