Arcát arról a festményről ismerte, amelynek mása kései leszármazottja, a Ablonczy Ágnes író könyvtárszobájának falán lóg. A hithős életének alakulásáról levéltári, anyakönyvi és szakirodalmi kutatások alapján tanulmányt írt, melyet itt közlünk.

A gályarab prédikátor hányattatásairól az a beszámoló árul el legtöbbet, melyet szabadulása után, zürichi tartózkodás idején, 1676-ban ő maga jegyzett le. Ebből kiderül, hogy már Nápolyba is „az Alpesen keresztül, a kősziklákon, s nagy éhséggel kínozva, mezítláb” érkezett. Hajától, szakállától, ruháitól többször megfosztották. A harcok iszonyatáról, az elszenvedett kínzásokról, az őt és társait ért megaláztatásokról is megrendítő részleteket közöl. Megtagadva az erőszakos áttérést a katolikus hitre, parancsnoka halálos fenyegetésére annyit mondott: „Az az út is szent és egyenesen az örök életre vivő lesz nekem, te sem fogsz többé háborgatni.”

Ablonczy Ágnes tanulmányából megtudjuk, hogy Jablonczai Petes János szabadulása után bejárta Európát, egyetemi tanulmányokat folytatott. Visszatérve hazájába, családja felszabadult a jobbágysorból, ő pedig folytathatta bejei lelkipásztori szolgálatát.

Leszármazottai között a további évszázadokban egyházi és világi tisztségeket egyaránt betöltő hitvalló reformátusokat találunk. Akik – ahogy a tanulmány szerzője írja – „a halál torkában is hűségesek maradtak, nem tagadták meg hitüket, akkor sem, mikor minden azt látszott bizonyítani, hogy Isten magukra hagyta, veszni engedte őket. Ők életüket akkor is a kezében tudták.”

Ablonczy Ágnes őséről, Jablonczai Petes János gályarab prédikátorról szóló tanulmánya ide kattintva érhető el.