“Minden imádságot ennek a fohásznak kell megelőzni:
Hadd szóljon hozzád az, aki valójában vagyok, s hadd szóljunk ahhoz, aki valójában vagy.”
C. S. Lewis

Az imádság számomra olyan volt, mintha egy új nyelvet tanultam volna meg. Mivel nem volt része a gyermekkoromnak a templom, a hit gyakorlása, sokáig olyan volt, mint amilyen mondjuk svéd emberek beszélgetését hallgatni a vonaton. Furcsa és izgalmas, távoli és érdekes, néha felismerünk szavakat a német- és angoltudásunk alapján, de aztán ennyiben marad, ahogy leszállunk a vonatról, már megyünk is tovább, hiszen nem része a mindennapjaiknak.

Aztán tizenévesen a gyülekezetbe kerülve elkezdtem tanulni, mint az óvodai idegennyelv-oktatáson, először mondókaként együtt másokkal a „miatyánkot“, ifi alkalmakon odafigyelni, kapcsolódni és jól, jókor mondani az áment. Aztán az évek során, ahogy a hitem egyre személyesebbé vált, úgy lett egyre gazdagabb az imaéletem. Annyi minden változott, a különböző helyzeteket és lehetőségeket ismertem fel, megtanultam hogy mit jelent énekelve imádkozni, hogy hány és hány imádság van a Bibliában, mit jelent egy igazi imaközösség, hogyan tudok saját szavakkal imádkozni. Szép lassan beletanultam ebbe az új nyelvbe, aminek voltak sajátos szabályai, dialektusai, szófordulatai és hangsúlyai.

A legjobban azonban az egyedül elmondott imádságot szerettem és szeretem ma is, talán a lelki alkatom miatt van, persze, nyilvánosan, mások előtt is megszólítom Istent, ha kell. Munkámból adódóan imádságokat vezetek, egy egész gyülekezetet képviselek ima közben vasárnaponként, de mindig is azt a bizonyos belső szobát szerettem a legjobban. Már hívő életem elején nagyon közel került hozzám Jézus hegyibeszédbeli mondata: „Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged.“ (Máté 6,6)

Jézus tanítja követőit, segít behangolni az imádságot, a helyére teszi. Nem vallásos feltűnősködés, nem mások elbűvölésére van, úgy nem ér semmit. A belső szoba a képmutató vallásosság ellenpontja, magamutogatás helyett teljes elvonulás, magunkra zárt ajtó és titok.

Mit jelent nekem ez a belső szoba? Az Istennel való párbeszéd helye, elkerített és védett idő és alkalom, hogy kettesben legyek vele. Párbeszéd, ahol nem csak beszélek, de hallgatnom is kell, ahol nem csak én szólok, de Isten is megszólít engem.

Kemény, hideg, kicsi és kényelmetlen, azaz lelki értelemben egy szűk, elzárt tér, ahova a hétköznapi lét szabadságából kell belépni egy kis időre. Egy élettől elütő és attól jelentősen különböző kis világ, ami nem otthonos, de legalább létezik, elkülönülve mindattól, ami velem történik. Aztán szép lassan rá kellett jönnöm, hogy ez milyen nagy tévedés. Vannak bibliamagyarázók, akik szerint Jézus, amikor a belső szobáról beszélt, a korabeli házaknak azt a szobáját említette, ami az épület legbelső részén, a bejárattól legtávolabbra helyezkedett el. Ez volt az a szoba, ahová a fontosabb és értékesebb tárgyakat helyezték, mindazt, amire vigyázni kellett. Az átlagember kincseskamrája volt, egy hely, ahol biztonságban lehetett mindaz, amire vigyázni kellett, amihez kötődtek, minden tárgy, aminek története volt, amihez kötődött az egyén és a család. Mindezzel együtt a szoba az otthon, a lakás része, az élet tere, be van vonva a mindennapokba. Szeretem ezt a képet, jól mutat rá arra, milyen is valójában az Istennel kettesben eltöltött idő: egy elkülönített, védett idő és alkalom, ahol velem van mindaz, ami fontos és értékes, ráadásul az életem része. Nem kilépek az életemből, amikor imádkozom, hanem velem van az egész világom.

A belső szoba, ha így nézzük, ha jól gondolunk rá, egyáltalán nem szűk, nem hideg, nem idegen. Igen tágas, belefér az egész életem, mindaz, ami számít, ami igazán fontos, ami része mindannak, aki vagyok, ahogy vagyok. Egy nagyon nagy szobáról beszélünk, ebbe a lelki térbe belefér egy egész világ, az én világom. És ez még nem minden, mivel az imádság az Istennel való találkozás alkalma, ő is részese, ő is ott van, bátran kijelenthetjük: a belső szoba meglehetősen nagy, hiszen elfér benne két világ, az enyém és Istené. A valódi imádság soha nem jelenthet beszűkülést, mert különben nagyon elrontottunk valamit. Ha imádkozunk, minden elérhető, minden kéznél van, ráadásul úgy, hogy maga Isten is hozza azt, ami az övé. Hogy megosszuk egymással. Nem egymás előtt, hanem kettesben, csendben, védett helyen és időben találkozva.

A titokban való találkozás nem titkolózást jelent, nem vallásos szintlépést jelent. Ha erről lenne szó, ugyanott tartanánk, mint a képmutató, mások előtt hangoskodó vallásosság esetén. Az elvonulás az Istennel való időtöltés fontosságát jelenti. Ez értékes annyira, hogy vigyázok rá. Amikor egy barátommal komolyan kell beszélnem, akkor azt nem tudom megoldani a pénztár előtti sorban állva, kutyasétáltatás közben az utcán összefutva vagy egy hangos sörözőben, nagy társaságban. Egy ilyen találkozásra készülni kell, előkészíteni a terepet, meg kell védenem az alkalmat, érdemes a tőlünk telhető legtöbbet megtenni mindkettőnknek. Hogy ne vonja el, ne ossza meg semmi a figyelmünket, hogy legyen idő és lehetőség megosztani, amit szükséges. Hogy tudjunk egymásra koncentrálni, tudjunk egymás szavaira és érzéseire megfelelően ráhangolódni. Vigyáznom kell a kettesben eltöltött időre, mert fontos a másik, mert számít a találkozás.

Igen, imádkozni bármikor lehet, a tömött buszon rázkódva, az osztályteremben ülve, unalmas munkahelyi értekezleten is el lehet sóhajtani magunkban egy kérést, egy hálaadást,  a hívő ember folyamatosan és mindig imádkozhat. Amit a belső szoba jelent, az a rendszeres és kiemelkedő lehetőség, amivel élhetek ezen is túl. Az ember, ha házas, idejének nagy részét együtt tölti a párjával, megosztja vele azt. Egy légtérben élek a feleségemmel, együtt szervezzük a mindennapjainkat, nézünk filmeket, takarítunk, ha tudunk, a munkába is bevonjuk egymást. Ez nem jelenti azt, hogy ne kelljen kettesben elmenni időről időre valahová, egy moziba, egy étterembe vagy egy utazásra. Ilyen a kettesben, védetten eltöltött idő Istennel. Folyamatosan jelen van, bármikor megszólíthat és megszólítható, de ez nem jelenti azt, hogy nincs szükségem találkozási lehetőséget teremteni ezeken felül.

Érvényes és valóságos kérdések magam felé újra és újra: fontos-e az Istennel való találkozás, hogy megteremtsem a lehetőségét, hogy kerítsek alkalmat rá? Fontos-e annyira Isten, hogy újra és újra dolgozzak a vele való találkozáson, hogy meglegyen a lelki belső szobám, védjem ezt az időt, találjak rá lehetőséget? Fontos-e annyira Isten, hogy ne csak véletlenül fussak össze vele, ne csak akkor, ha „vészhívásom“ van felé, valamilyen katasztrófa esetén? Fontos-e ennyire Isten?

De van itt még valami. Még egy kérdés, ami még ezeknél is súlyosabb.

Elhiszem-e, hogy van Istennek mondanivalója a számomra, csak nekem –  amit nem lehet csak úgy, futva elmondani és meghallani? Van-e merszem meghallgatni Isten kérdéseit, amelyeket hozzám akar intézni? Elhiszem-e, hogy ő bátorítani, erősíteni akar, vigasztalni és tanítani? Hogy rá akar mutatni mindarra, ami nem működik bennem, ami rossz, amit el kell hagynom? Hogy meg akar szilárdítani a jóban, abban, ami működik, amit ketten együtt elértünk az új életben? Elhiszem-e, hogy ennyire fontos vagyok neki? Nekem hosszú időbe telt, mire ráébredtem, hogy ez a leglényegesebb kérdés.

Pedig annyira magától értetődő minden. A belső szobát az a Jézus kínálja fel és mutatja meg, akinek minden szava, minden tette, az egész élete, az értünk vállalt halála csak erről beszél: ennyire fontos vagyok. Ennyire értékesek vagyunk neki. Mindent odaadott értünk, magát sem kímélte. A belső szoba csendje nem kötelező feladat, vagyis, ha csak annyi, akkor keveset látunk meg belőle. Lehetőség, ami akkor jó, ha természetessé válik.

Mint az a nyelv, amit már nagyon jól beszélünk. Amikor már nem kell átfordítani fejben, hanem érkeznek a kifejezések maguktól, folyékonyan. Azt mondják ilyenkor, hogy ez élő nyelvtudás. A belső szoba az élő, természetes és őszinte találkozás lehetősége. Amire újra és újra érdemes lehetőséget teremteni, azért mert fontos ennyire Isten. Mert tudom, hogy én annyira értékes vagyok neki, hogy újra és újra kettesben akar lenni velem.

„Minden imádságot ennek a fohásznak kell megelőzni: Hadd szóljon hozzád az, aki valójában vagyok, s hadd szóljunk ahhoz, aki valójában vagy.”
C. S. Lewis

Van az a sokszor hallott közhely, hogy a zuhanó repülőn nincs ateista. Arról szól ez a mondat, hogy amikor nagy bajba kerül az ember, amikor bezáródnak a jól megszokott utak, amikor már nincs megoldásunk egy helyzetre, akkor megered az imádságunk is. Van ebben igazság, az ember tényleg hajlamos arra, hogy csak katasztrófák idején forduljon az Istenhez, sokak számára ilyenkor „jobb egy isten is, mint a semmi“ (Lovasi András). Mégis, úgy gondolom, jobban kellene vigyázni ezzel a mondattal, túl sokszor mondjuk ki rossz hangsúllyal, szeretetlenül, gőggel vagy gúnnyal.

Miért hoztam ide a repülős példát? Mert nem csak a hit nélkül élők segélykérő imádságát mérjük hamisan, hasonló hangvétel megjelenik az igehirdetéseinkben, a tanításainkban is. Túl sokszor hallottam már, túl sokszor mondatam már én is szemrehányásszerűen azt, hogy nem csak akkor kell imádkozni, ha baj van, hanem akkor is, amikor minden rendben van, vagy ha teljesen átlagosan mennek a dolgaink. És még ha ez igaz is, túl sokszor mondjuk ki ezt is rossz hangsúllyal, szeretetlenül, ítélkezve, mechanikusan.

A baj az, hogy egyszer csak  születik bennünk egy furcsa mellékhatás. Észrevettem már –  nem csak máson, hanem saját magamon is – , hogy átlendülünk a másik oldalra, és ha baj van, szinte szemlesütve, szégyenkezve kérünk segítséget Istentől. Mintha szégyellni kellene, mintha valami rosszat csinálnánk ilyenkor. Pedig ez egyáltalán nincs így, a Bibliában található iránymutatás szerint semmiképpen.

Már hónapok óta a Zsoltárok könyvével foglalkozunk a gyülekezetben vasárnaponként, épp ezért elég sokat kellett dolgoznom vele, aminek örülök is, közel áll hozzám a Szentírásnak ez a része. Készülés közben könyvek kerülnek elém, elemzek, jegyzetelek, hétről hétre újabb és újabb zsoltárra próbálok ráhangolódni, próbálom közel engedni magamhoz. Egyértelmű számomra a biztatás: ember, ha bajban vagy, kiálts, ha körülvesz az ellenség, kérj szabadítást, ha összeomlik minden, ha nem tudod kézbentartani a dolgokat, őszintén tárd fel Urad előtt! Dávid, Kórah és a többiek soraiban nincs lelkiismeretfurdalás, ahogy nincs semmi rosszallás ebben a jól ismert részben sem: „Hívj segítségül engem a nyomorúság  idején! Én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem.“ (Zsoltárok 50,15) De Jakab sem véletlenül írja: „Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék!“ (Jakab 5,13) Szóval, csak nyugodtan, hajrá, ha baj van, szaladjunk az Úrhoz, ő maga bátorít!

Volt idő, amikor ezt nagyon nehezen tudtam elhinni, hogy helye van a belső szobában a panasznak, a gyengeségnek, a kudarcnak. Ez az imádság egyik logikus alaphelyzete kellene hogy legyen, mégis rá kellett ébrednem, hogy nem tudom megélni magától értetődően. Mintha valami furcsa jólneveltség, valami vallásos reflex kapcsolt volna be Isten előtt, hogy azért mégiscsak tartanom kell magamat, nem lehetek kishitű. Mintha berendelt volna magához az Úr, én pedig az ajtaja előtt leporlom a ruhám, letörlöm a könnyeimet, majd magamra erőltetek egy félmosolyt. Nincs mese, ez is képmutatás, hazugság.

Ez bizony nagyon rosszul hangzik. És mégis megtörténik.

Pedig mikor valljam be saját csődömet Istennek, ha nem akkor, amikor kettesben vagyok vele? Amikor őszinteséget kér és vár az, aki amúgy is kíséri az életemet, aki amúgy is teljesen tisztában van mindazzal, ami velem történt. Nem volt egyszerű, de meg kellett tanulnom, hogy szabad lehetek Isten előtt a kudarcra, a bukásra, felesleges erőt vennem magamon akkor, amikor már nincs erőm, előtte, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat.

Másként fogalmazva: ha össze kell törnöm, hát ne máshol szóródjanak szét a szilánkjaim, hanem ott, a belső szobában, Isten előtt. Nincs ezzel semmi baj, tényleg. Főleg úgy, hogy Istennek feltett szándéka nemcsak összeszedni a szilánkokat, de jobban összerakni azt, mint ahogy eddig voltak. Ő már csak ilyen, kézbe vesz, formál és jobbá tesz, már ha hagyom, ha engedem, és nem zárom bele magamat valami téves és hazug keménységbe.

Az Istennel kettesben töltött idő, a valódi csendesség a bizalomról és az őszinteségről is szól. Ha ez a két dolog hiányzik, amit teszünk, idő- és energiapazarlás. Az őszinteség az engem szerető Isten előtt és a bizalom a megtartó Úrban azt is jelenti, hogy nem csak az ateistáknak lehet imádkozni, ha nem tudják levegőben tartani a repülőjüket, hanem a hívőknek is. Nekem pedig, Isten előtt, megvan a szabadságom és a lehetőségem rosszul lenni. Igen, akkor is, ha a körülöttem lévők nem akarják ezt látni, sőt, még akkor is, ha én nem akarom elfogadni a saját állapotomat.

Ha képes vagyok bevallani a kudarcaimat és csődjeimet Isten előtt, ha képes vagyok segítséget kérni tőle, akkor azt jelenti, hogy az őszinteségem és a bizalmam gyógyul, amit ne becsüljünk le. Az Istentől elszakadt világban élve ez a kettő bizony elég beteg tud lenni. De ez csak az áttételes eredmény, a legjobb, hogy Isten tényleg segít. Nem él vissza az őszinteségemmel, nem töri össze a bizalmamat, ő nem.

A belső szoba imádsága nem olyan, mint egy rossz, filmbéli gyónásjelenet, nem is merev audencia egy szeszélyes vezérigazgató irodájában. Állandó lehetőség, hogy megosszam Istennel azt, amiben vagyok, ami velem történik, amit elrontok, amit elvesztettem. De ne álljunk meg itt, az életünkről rajzolt görbén nemcsak völgyek vannak, de hegyek is.

Mindez kísértetiesen hasonlít arra, ahogy mélységeinket kezeljük. Igen, szabad és igen, őszintén és bizalommal. Esküvő előtt szoktam mondani a készülődő párnak, hogy gondoljanak úgy a templomi szertartásra, hogy ott Isten velük együtt örül annak, ami kettejük között történik. Isten tud és akar velem örülni, kéri, hogy osszam meg vele a boldogságunkat is. Ami szomorú, hogy ezt is meg kell tanulnom, erre is fel kell szabadítanom magam.

Az imádságban elfér a zuhanás, a magasság is, valójában az, ami éppen velünk és bennünk van. A lényeg, hogy amikor zuhanok, akkor azt vigyem oda, amikor emelkedem, akkor ne hátráljak vissza az ima kedvéért. Isten engem vár oda. Szóval félre a képmutatást, a félelmeket, a görcsöket! A belső szoba tematikája legyen az, ami éppen van, bennem és velem, hisz Isten azzal akar foglalkozni, amiben éppen vagyok.

Azonban van itt még valami. A repülők nem csak zuhannak vagy leszállnak és nem csak emelkednek, a repülés közben is sok minden történik. Kétségtelenül izgalmasabb és félelmetesebb elrugaszkodni a földtől vagy megérkezni oda, de a dolog nagy része maga a rendeltetésszerű, egyszerű repülés. Ami, ha sokat csináljuk, már-már unalmas, szürke. Mint általában a napjaink, a maguk rutinjaival, feladataival, ismétlődő helyzeteivel.

Szóval, mi van a hétköznapokkal? Hiszen, nem tálalhatok fel mindennap egy-egy kudarcot, tragédiát vagy örömöt, sikert, ha egyszer nem történik meg. Hittanosokkal szoktam néha osztályozni a napjukat, hetüket vagy kérem, hogy emeljenek ki valamit. És igen, szórják a hármasokat, főleg a felsősöknél elég sokszor elhangzik, hogy igazából semmi különös nem történt. Így megy ez, életünk nagy része átlagos, kitölti a napi rutin, vannak kifejezetten unalmas időszakok is.

Vagy ha olyan napom volt, mint másik százötven az évben? Görcsöljek ki valamit az Úrnak?

Megvallom, nekem ez is tanulási folyamat volt, és talán még nehezebb, mint magasságokat és mélységeket tárni Isten elé. A válság a végén térdre kényszerít, a nagy öröm, ha akarom, ha nem, kicsattan belőlem, de egy semmilyen hét üres napja? Igen, az is a belső szoba része. Mert az is én vagyok. Mert Isten az unalmamra is kíváncsi, meg a napi rutint is meg akarja beszélni velem.

Két kísértés mindenképp adódik. Az egyik, hogy valamit produkálni kell, a másik pedig a csendesség elmaradása. Mindkettő rossz megoldás. Lehet, hogy egyszerűen csendben kell lennem Isten előtt. Lehet, hogy ő akar ilyenkor beszélni, hogy következő mélységekre és magasságokra készítsen fel. Vagy arra, hogy az átlag is az életem része.

Az biztos, hogy Istennek nem vagyok átlagos se így, se úgy. Ezért is hív minden helyzetben maga mellé, újra és újra.

“Minden imádságot ennek a fohásznak kell megelőzni: Hadd szóljon hozzád az, aki valójában vagyok, s hadd szóljunk ahhoz, aki valójában vagy.”
C. S. Lewis

Mindig érdeklődéssel nézem a sokgyermekes családok  működését, az erőfeszítést, a kreatív ötleteket arra, hogyan szervezzék meg a lehető legjobban, legegészségesebben az életet, mindenkit figyelembe véve. Többször láttam már, hogy a szülők a gyerekek számára próbálnak némi egyéni időt biztosítani, amikor a testvérektől függetlenül lehetnek együtt velük. Ezek a külön időtöltések, ha jól sikerülnek, egyáltalán nem gyengítik a közösséget, ellenkezőleg, az innen származó energiák, élmények és örömök hozzáadnak a családi kapcsolatokhoz.

Az Istennel kettesben eltöltött idő menedék tud lenni, akár még a kapcsolati viharokból is lehet kilégzés. De azt, ami itt történik, nem zárhatjuk el hermetikusan mindattól, ami a többi emberrel összeköt.

Korábban már írtam, a lelki belső szoba elég tágas, elfér benne az egész világom. A világom pedig nem csak tárgyakból áll, nem csak én töltöm meg, elég nagy részét adják azok az emberek, akik körülvesznek, akikkel együtt töltöm a időmet, akár örülök ennek, akár nem.

A közbenjárás elég kemény szó lett, erősen koppan, ha kimondjuk. Mint egy katonai parancs, úgy csontosodott bele a kegyességünkbe. Ijesztő volt, amikor észrevettem magamon, hogyan is imádkozom másokért: levezetésként, mint amikor a futó a versenye után tesz néhány kört negyedgőzzel. „Háladás – pipa, problémáim, félelmeim – pipa, őszinte tanácskérés – megvolt, igazán fontos ügyek, személyek – pipa, jöhet az ámen... ja nem, még imádkoznom kell a kötelező köröket: barátok, munkatársak, vezetők, egyház, állam, királyok, világ satöbbi. Na most az ámen!“

Életem legtragikusabb satöbbije, ami valójában csak tünet. Beszél arról, hogy mennyire énközpontú is vagyok, figyelmeztet, hogy bizony, ezen még elég sokat kell dolgoznom. De még inkább beszél arról, hogy a közbenjárás nevű parancs teherré vált. Pedig eredetileg másról szól. Azért parancs, mert eszköz, mert lehetőség. Nem véletlenül annyira hangsúlyos, hogy van egy eszközünk, amivel élnünk is kell.

Másokért imádkozni, másokat Isten elé vinni a keresztény közösség egyik legfontosabb feladata, valódi gyülekezeti szolgálat. Ezt egészíti ki az, amikor egyéni imádságunkba, Istennel való párbeszédünkbe is beemelünk másokat. Figyeljünk csak kicsit Pálra: „...szüntelenül hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban és kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok, milyen reménységre hívott el titeket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön.”
(Efezus 1, 16–19.)
Az apostol kötődik az efézusiakhoz, fontosak neki, az értük való fohász nem csak a napi rutin része. Félti őket, mint egy olyan közösséget, amelyik része az életének, akiket ismer, akiket szeret. És, hogy tegyen valamit értük tőlük távol, imádkozik is értük.

Pár hónapja láttam egy érdekes amerikai keresztény filmet, War Room (Imával nyert csaták) a címe. A történet leglényegesebb eleme, hogy a főszereplő, aki egy komoly családi válságba került édesanya, megismerkedik egy idős keresztény asszonnyal, aki megmutatja a saját imaszobáját, egy átalakított gardróbot, ahol nem ruhák vannak, hanem egy szék és a falon papírok bibliai igékkel és az imádságokról való feljegyzésekkel. Továbbgondoltam a dolgot.

Nem muszájból, hanem mert az életemhez tartoznak, az Isten elé pedig az életemet hozom, tehát őket is. Ők is jönnek velem, csak másként, hiszen úgysem tudom leválasztani magamról azokat, akikkel kapcsolatban vagyok. Ott vannak a hálaadásomban, érintem őket a bűnvallásnál, van akivel kapcsolatban a küzdelmeimet kell kiemelni. És van, akit különösképpen is hordoznom kell, újra és újra, imádságban. Mert ezt tudom megtenni érte.

Amikor imádkozom, az nem semmittevés, valódi cselekvés. Megszólítom Istent, ő szól hozzám az igéből, változtat rajtam. Valakit Isten elé vinni imádságban –valódi cselekvés, olyankor teszek is valamit érte.

A teológiára gyerekkori barátommal együtt kerültünk. Szülővárosunkban a gyülekezeten belül működött egy idősebb asszonyokból álló imakör, akik féltő figyelemmel kísértek minket. Egyszer szóltak, hogy hírt kaptak egy idős testvértől, akinek el kellett költöznie Észtországba a gyermekéhez. Idős volt, rossz fizikai állapotban, és nem beszélte a helyi nyelvet: nem tudott túl sokat tenni az övéiért.  Ezért levelet írt az imakörös asszonyoknak, hogy mondjanak embereket, akikért imádkozhatna.  Mi is bekerültünk az imádságába. Nem tudom annak az asszonynak a nevét, soha nem is találkoztunk, de biztos vagyok benne, hogy az ő imádságai nagyban hozzájárultak ahhoz, ahol most vagyok. Nem pótcselekvés volt a számára az imádság, hanem valódi cselekvés. Ismeretlenül is az élete részeivé lettünk.

Tudok tenni a családtagjaimért, tudok tenni a barátaimért, a belső szoba magányában is, van, hogy kiegészítve a konkrét cselekedeteimet, van, hogy egyedül az imádság marad. Olyan is van, hogy imádság közben érzek rá a következő lépésekre, annyi minden történhet. Van helye az imádságomban a nekem fontosaknak, a rám bízottaknak és azoknak, akikre engem bíztak. Mert életem részei ők.

Azonban az életem része az ellenségem is. Ez az ellenség szó annyira távoli, könnyű is kimondani, éppen ezért érdemes konkretizálni, ráközelíteni a saját helyzetemre. Mindenki szabadon folytathatja: az a munkatársam, aki folyamatosan fúr a hátam mögött. A főnököm, aki igazságtalanul bánik velem. A gyermekem, aki évek óta felém sem néz, az apám, aki pokollá tette az életemet. A volt párom, aki megcsalt és ezért kellett felbontani az eljegyzést, aki után nem tudtam új kapcsolatot kezdeményezni. A volt férjem, aki elárult, kisemmizett, romokban hagyott. Tudnánk még folytatni. Így sokkal élesebb az egész. Őket is meg kell említeni? Igen. Nekünk, Krisztust követő embereknek az ellenségeinkkel is jót kell tenni, ha pedig ez így van, akkor ez az imádságra is érvényes.

Ez egyáltalán nem könnyű, nem működik rutinból, rá kellett jönnöm, hogy ez inkább egy folyamat. De Isten tudja, mit ajánl, valójában ez a legjobb, amit meg tudok tenni – az én számomra is. Nekem is jó lesz, ha beemelem a nehéz embereket, a sérelmeimet a védett csendbe. Ugyanis az imádság során más nézőpontból kezdem el nézni a köztünk lévő kapcsolatot, a másik fél életét. Isten mellett, vele párbeszédben gyengülhetnek az amúgy is keserű és bármilyen gyógyulást akadályozó érzéseink. Phillip Yancey írja Imádság című könyvében:

Ilyenkor mögé tudok nézni a másik ember gonoszágának, fel lehet göngyölíteni, vissza lehet követni azt. Megláthatom az agresszív, durva ember mögött a sérült szenvedőt. Az elzárkózó, kemény, érinthetetlen ember mögött a fájdalmas sebeket hordozót. Ha ez megtörténik, közlebb kerülök hozzá. Ez lehet, azt jelenti, hogy el tudom engedni a sok éve magamban hordozott haragot, ami engem mérgezett, engem keserített. Esetleg könnyebb lesz így valamit tenni érte. Ha tudom, így elindíthatom a valódi változást kettőnk között. Az imádságomból így nőhet ki egy látás, ami aztán konkrét – krisztusi – cselekedeteket szül, áldást, életváltozást a másiknak. Tudni fogok megfelelően viszonyulni. És így tényleg tehetek valamit azokért, akikkel nem tudok azonosulni, akik távol állnak tőlem.

Kell, hogy a nagycsaládokban is legyen lehetőség arra, hogy az anya és az apa, akár együtt, akár külön-külön, de biztosítsanak egyéni időtöltést, saját élményeket a gyerekeiknek. Ezzel nem gyengül a család, ezzel erősödnek a kötelékek, ha bölcsen, nem kivételezve szervezik meg a felnőttek. Amikor a belső szobánkban imádkozunk, amikor kettesben vagyunk a mennyei Atyánkkal, valójában ő is ezt teszi velünk, és ezért ad lehetőséget arra, hogy beemeljünk másokat is. Azért történik, hogy gyógyuljunk. Hogy ami jó és erős, az legyen még jobb és még erősebb. Ami rossz, ami nem működik, amiben sebeket szereztünk, sebeket kaptunk, azzal pedig tudjunk mit kezdeni. Az egyik legjobb kiindulópontja kapcsolataink gyógyulásának és egészségesen tartásának az, ha ott, a belső szobában is szóba kerülnek azok, akik amúgy is – így vagy úgy – az életünk részei.

Bella Péter