Benczúr Gyula festőművész (1844. január 28. – 1920. július 16.) halálának 100. évfordulójáról való rövid megemlékezésünk valójában annak a kettősségnek gondolatát veti fel személyével és művészetével kapcsolatban, amely magyarázatra szorul. Egyik oldalon festészetének népszerűsége és csodálata, másikon pedig épp az ellenkezője: alkotásaitól való viszolygás és ítélkezés, amely szintén egészen máig tart.

Benczúr Gyula felnőtt, alkotó élete egybeesik a dualizmus kori Magyar Királysággal. Kassai alapképzés után a müncheni képzőművészeti akadémiának növendéke Hiltenspelger, Anschütz és Piloty tanítványaként. Harminckilenc éves koráig tanulmányai színterein, Münchenben és környékén él, önálló műtermet hoz létre és az ottani akadémiának neves tanára lesz. Annál a starnbergi tónál van nyaralója, ahol Erzsébet osztrák császár és magyar királyné unokatestvére, a szintén művészetkedvelő II. Lajos bajor király székelt szívesen. Megrendeléseit is a bajor királyoktól és arisztokratáktól kapja. Amikor 1883-ben végleg hazaköltözik, az akkor induló festészeti mesteriskola, a Képzőművészeti Főiskola elődjének vezető tanára és igazgatója lesz Budapesten. Festészeti tudását két műfajban, a portréfestészetben és a nagy történelmi tablókban érvényesíti arisztokraták, nagypolgárok, valamint állami megrendelők számára. Nemzetközileg elismert művész, aki itthon a Szent István-rend kiskeresztjét kapja a királytól, és az 1900-as párizsi világkiállításon „Grand Prix” díjat nyer a Budavár visszavétele című nagyméretű történelmi képével.

Mégis – vagy éppen ezért – az 1905-ös forradalmi időszakban nemcsak a következő művészgenerációk akarják letaszítani trónjáról a festészet nagy öregjét, hanem ellenséges politikai mozgalmaknak is éppen úgy érdekükben áll tekintélyének és személyének megsemmisítése, mint az akkori politikai rendszernek megdöntése. Ezen az ideológiai alapon a máig tartó viszolygást az esztéta Fülep Lajos, az akkor még fiatal újságíró alapozta meg az Epres-kertben Benczúrral folytatott cinikus hangvételű műtermi riportjával, és az egyébként gazdag művészettanulmányait jellemző Benczúr-fóbiáival. Míg 1919-ben a Tanácsköztársaság alatt Lukács György ajánlására Fülep az Írói Direktórium tagja lesz, Benczúr-gyűlöletének eredménye nem marad el, a festőtanárt felfüggesztik mesteriskolai állásából. Mindeközben a belső kommunista terror és a külső, antant-támadás megsemmisíti az országot. 1920-ban Benczúr Gyula nem éli túl az összeomlást, a történeti festő együtt hal a történelmi Magyarországgal.

Mi volt az ellenvetés vele szemben? Az, hogy a „királyok festő-kegyeltje”, a lélektan helyett inkább a tárgyak, külsőségek, a drapériák, selymek és kitüntetések anyagszerűsége érdekelte, miközben idealizált, hamis történelemképet alkotott, továbbá az akadémikus festőtechnika híve, „nacionalista”, „a festő-reakció vezérlő szelleme”. A kritikákból előfeslik a marxi ideológia támadása.

Persze hogy királyok rendeltek tőle, mert az állami és főúri reprezentáció festője volt a megkívánt magas színvonalon, mint számos kortársa és elődje évszázadok óta. Ebben a műfajban művészi kvalitását nem lehet megkérdőjelezni. Persze hogy a tárgyak anyagszerű festésének a szerelmese volt, mert ez jellemezte tehetségének karakterét. Mást is kipróbált, plein-airt is festett, de nem ízlett neki, nem volt testhez álló számára. A támadó ideológia nagy hiányossága az, hogy nem veszi figyelembe a művész személyes irányultságát, amely mindenkinél más és más. Benczúr azzal a tehetséggel született, hogy a természet formáira, színeire és anyagszerűségére legyen érzékeny.

Ennek ellenére nem igaz az a vád, hogy lélekábrázolást nem lehet nála felfedezni. Sőt, képein nemcsak a személyeknek, de a dolgoknak, tárgyaknak, ruháknak is aurája, lelke van. Igaz, sokat festett portrékat fényképek alapján, de ezt nem festményei merevségéből tudjuk. Benczúr zsenialitása éppen az, hogy még szürke fényképekről is képes volt eleven személyiséget megformálni, ami nagyon komoly mesterségbeli feladat. Erzsébet királyné több posztumusz képmása közül a császár Ferenczy Idának megrendelt félalakos portréja nemcsak hogy visszaadja a fejedelemasszony személyiségét, nemcsak elevenségében lélegzik az alak, de vonásaiba a festő bele tudta varázsolni a fiatal Sisit éppúgy, mint az érett királynét vagy a gyászoló anyát. Mi ez, ha nem a képzőművészet magas foka?

A történelmi festészetnek is van létjogosultsága és évezredes hagyománya, amelyet Fülep Lajos sem tagadott. Az ember történeti lény, aki nemzeti közösségben élve magában hordozza történelmét. A Benczúrtól való viszolygás alapja e téren inkább az, hogy más történelemszemlélete volt, mint a marxistáknak. Azonban esztétikai kifogást nehéz említeni olyan korban, amelyben a lengyel Jan Matejko, a német Adolf Menzel, az orosz Verescsagin, vagy a magyar Madarász Viktor és Székely Bertalan voltak a történelmi festészetben versenytársai. Az akadémista technikai szemlélet pedig korjelenség, amelyben éppúgy születtek remekművek, mint semmitmondó vásznak, de Benczúrt itt is művészi minősége emeli ki a többi közül.

Fülep Lajosnak viszont igaza van abban, hogy nem lehet a festészetben csak a tetszetős külsőségek, anyagszerű ábrázolások és számunkra fontosnak tartott témák alapján értékelni. Az esztétikai ítéletet csak esztétikai elemek alapján lehet meghozni. Ugyanakkor ez nem jogosíthat fel arra, hogy a festészet mesterségbeli tudását, a szakmát semmibe vegye, vagy csupán „mestermunkának” nézze le. A huszadik század sajnos bebizonyította, hogy a festészet szakmátlanításával sokszor a kóklerség került piedesztálra csak azért, mert az a politikai ideológia szempontjából megfelelő eszköznek bizonyult. Míg a klasszikus korokban a mesterségbeli tudásra épülő zsenialitás hozta meg a festő hírnevét, addig ma először a „nevet” vezetik be a köztudatba, amely mint reklámozott márkanév tart igényt az alkotás magasztalására, függetlenül annak szakmai és esztétikai minőségétől.

Benczúr Gyula ideológiamentes értékelése korunkra vár, Bellák Gábor művészettörténész már megtette az első lépéseket. Nekünk pedig marad az őszinte, előítéletmentes műélvezet és a méltó megemlékezés a dualizmus korának magyar festőfejedelméről.