Az utcán sehol egy lélek, valahol a templom közelében sárga fénynyalábok estek a sötét aszfaltra. Késő este volt már, a legtöbben valamelyik koncertet választották vagy a barátaikkal iszogattak. Kapolcson a céltalan barangolás is feltölt, a régi kövekből rakott házak és kerítések, a kemencében sült ételek illata erőfeszítés nélkül segítenek megérkezni valami emberléptékűbe, ami a múltból ered és a jelenről szól.

Kíváncsi voltam, mások miért jönnek ide, mit keresnek a Művészetek Völgyében. Épp a régi telefonok és írógépek közt babráltam a még nyitva álló szatócsboltban, amikor valaki megkérdezte, megkínálhat-e valamivel. Bár nem szenvedtem hiányt semmiben, elfogadtam az invitálást a vendégszeretet jeleként. Jóízű beszélgetés kerekedett az ott álló nőkkel és férfiakkal, kiderült, hogy ők nem egy társaság, csupán a napokban ismerkedtek meg és barátkoztak össze.

Kiderült, hogy ezért a nyugalmas jelenlétért, kapcsolódásért járnak ide, a programok már kevésbé fontosak számukra. Nem volt köztük sem versengés, sem előítélet. Úgy nevettünk, mintha régi jó barátok lennénk. Hamar kiderült, hogy keresztény vagyok. Épp a filmekről beszélgettünk, amikor a házigazda elárulta, hogy nem szereti az olyan történeteket, ahol a főhős igazságtalanul elbukik, és még csak nem is hősként. Egy másik hőstörténetről beszélgettünk ezután, amelynek a hőse, az egyetlen igaz ember halála különös igazságszolgáltatás volt.

Mintha csak tovább pergett volna ez a film... Miután elbúcsúztam, csatlakoztam a barátaimhoz, akik épp egy olyan zenekar koncertjéről jöttek, amelynek az énekesnője fehér ruhába öltözött, mezítlábas angyali figuraként hirdette az élet örömét a színpadról. Ugyanannak a dombnak a lábánál egy másik koncerten sötét tónusú, mély hangú előadóművész vitte magával a közönséget egy másik világba. Ez a kontraszt találóan érzékelteti, ami az itteni beszélgetéseimben rendre kirajzolódott: a hétköznapok szürkesége után magaslatot jelentő Völgyben olyan emberekkel találkoztam, akik átélik a megtörtséget, és utalnak valamilyen külső vonatkoztatási pont hiányára is, mégsem áll össze számukra egésszé egy nagy történet, amelynek ők is részei.

Ezt a történetet mi, keresztények beszélhetjük el nekik. De nem elég mesélőnek lenni, kapcsolódni és bekapcsolni is tudni kell másokat. Erre történt kísérlet a napokban a taliándörögdi református templom Pilinszky-délutánján. A száz éve született költő verseit Bölcsföldi András és barátai – valamennyien teológusok – szólaltatták meg tisztán artikulálva a gondolatokat és az érzéseket. A lírai sorok olyan történeti ívvé álltak össze, amelynek a sötétség és a világosság adott mélységet: a történet főhőse a tengerpartról indul, ahol az öröm megélése után rászakad a magány, keresővé válik, akit egy ponton felismerés ér, és elhatározza, hogy megtér az atyai házba. Végül pedig hazatalál.

A templom különböző pontjain megszólaltatott monológok saját belső hangunkként vettek körbe minket, így mindannyian belső utazáson vettünk részt. Fölöttünk a latrok, a nagy tékozlók figyelmeztettek: valamennyien tékozlók vagyunk, de vajon leszünk-e fiúvá is? Szabó Mátyás sokoldalú, hangszeres improvizációi nem hagytak kitérésre lehetőséget a minket elözönlő gondolatok, érzések elől. Ennek a történetnek mi voltunk a főhősei.

Nehéz ezek után szavakat találni – mondta hátát a falnak vetve egy fiatalember, Rapp Attila. „Ez a történet, amit bejártunk, egyszerre volt megnyugtató és a fölöttünk lógó latrokkal együtt nyugtalanító is. Noha ők csupán mellékszereplők a legfőbb történetben, rajtuk keresztül közelebb jutunk a megváltás lényegéhez. Mi más fejezné ki jobban, hogy az ember megváltásra szorul, mint a megfeszített Krisztus két oldalán keresztre feszített ember? A feltámadás e nélkül a gyötrelem nélkül, amire az ő alakjuk is emlékeztet, nem történt volna meg” – fejtegette.

Mint kiderült, nem csak ő az egyetlen, aki egyszerre nyitott a hit és az irodalom iránt. „Ennek a kettőnek az összekapcsolása számomra természetes” – mondja Gados Eszter negyedéves teológus. „A szüleim színészek és mindketten hívő emberek. Gyerekkorom óta látom, hogyan fonódik össze a színház, a hit és az istenkapcsolat. Az irodalom remek eszköz arra, hogy párbeszédben maradjunk a világgal. Színházat, irodalmi esteket csinálhatunk, amire akár a templom is tökéletes hely lehet. Annyi író, költő, szerette volna megérteni Istent, és mertek rázós kérdéseket is feltenni. Aki ezeket a verseket hallgatja, talán ráébred arra, hogy a legőszintébb, legmélyebb érzéseit is Isten elé viheti.”

Persze, miért ne lehetne épp az utcára kivinni, így emberközelivé tenni a művészetet is? A református udvarral együttműködő Homo Ludens Project független színházi társulat idei utcaszínháza négy állomásból áll. A buszmegállóban hangszert ragadhatunk, bekapcsolódva a közös zenélésbe, részei lehetünk egy meghökkentő és szórakoztató monológnak, Pilinszky-sorokba burkolózhatunk, és egy installáción is elmerenghetünk.

„Olyan hosszú ideig voltunk bezártságban, hogy engem most egy dolog érdekel, az öröm. A többiektől is azt kértem, hogy e felől közelítsék meg az előadásaikat” – árulta el Benkő Imola Orsolya, a Homo Ludens Project társulatvezetője. Ez sikerült is megvalósítaniuk a humorral, a járvány idején született dalokkal és még Pilinszky elgondolkodtató képeivel is. „A végén csak eljutottunk oda, hogy minden tetőről látni a napot.”

Azt, hogy a járókelők közül ki vonódik be és ki nem, a rendező szerint nem lehet irányítani. „Ez valamifajta erőfeszítést jelent, de mindenkinek megvan a szabad választása.” A didaktikus üzenetformálás egyébként sem a színház sajátja – teszi hozzá. „Mindig azok az alkotók érdekeltek, akik nem voltak hajlandók didaxist alkalmazni. Úgy vélték, mindenki annyit ért meg a műalkotásból, ahol ő tart éppen a saját felfogásában, életútjában, egyáltalán, attól függvényében, hogy hány éves. Engem az érdekel, hogy mindig legyen annak, amit csinálunk, némi rétegzettsége. Van, aki csak az első rétegig jut, és van, aki tovább. Ezt a szabadságot szeretnénk meghagyni az embereknek.”

„Ismerjük ezt a csapatot, de nem tudtuk, mit fogunk itt kapni. Igyekeztünk nyílt szívvel rácsodálkozni mindenre, ezért igazán el is gázolt ez az egész. Most is megborzongok. A Pilinszky-részletek is váratlan hatással voltak, Zsuzsa gyönyörűen adott elő, visszahúzódva a szöveg mögé. Némaságig hallgattunk. A családom könnyezett, én meg büszke vagyok ezt bevallani” – árulja el Hauptmann Tamás. Ha valahol, hát épp itt érdemes helyére tenni, mit jelent a művészet, és mikor válik önmaga karikatúrájává. „A művészetnek a buszmegállóban is van helye, és már ez is megmutatja, hogy nem jó elemelnünk az embertől. Valahogy emberivé is kell tennünk. Sem a gagyi, sem a magas művészet nem válik kovásszá.”

Vajon tehet-e hasonlóan katartikus hatást az emberre az egyház? A férfi úgy véli, az egyházba nem lehet csak úgy berángatni azokat, akik nem születtek bele ebbe a hagyományba. „Ha az egyház nem szólítja meg a fiatalokat modern eszközökkel, és nem lesznek kicsit rugalmasabbak azok is, akiket megszólítanak, elsikkadnak a fontos tanítások. Én egyébként kifejezetten kapható lennék, és nagyon sok ember a környezetemben szintén bevonható lenne, de ha csak azt hallod, hogy miben nem vagy elég és miben kell változnod, akkor úgy érzed, hogy ez olyan mozgólépcső, amin te föl akarsz menni, az meg lefelé jön. Jó lenne kicsit jobban nyitni egymás felé.”

Talán elég hozzá egy kedves meghívás. A Művészetek Völgyébe például e hét végéig várják a látogatókat. A református programokról itt olvashatnak bővebben. És ha ellátogatnak, talán Önök is vihetnek valamit az ott lévőknek.

Képek: Füle Tamás, Jakus Ágnes, Tóth Sebestyén