Az enyhe telek csak szaporítják a sarat és valami rejtélyes módon az ilyen-olyan nyavalyákat is. Pedig az enyhüléstől, de a kevesebb tehertől is azt várná az ember, hogy hozza meg azt az általános könnyebbséget, amit ígér.

Enyhe egyenlő könnyű – ezt várnám én.
Ezzel szemben azt tapasztalom, hogy az enyhe legtöbbször nyúlós, ragadós, végeláthatatlan érzetet kelt és összehasonlíthatatlanul több kosszal is jár, mint a keményebb idők.

Mégis könnyű időre, könnyű terhekre, könnyű napokra vágyakozom.
Mindannyiunk hétköznapjaiból komoly szeletet harap a reklámipar, s ennek a láthatatlan tevékenységnek óhatatlanul megszületik a hitemre vetülő árnyéka: aki egészséges, aki ragyog – az jó bizonyítéka Isten munkájának. Akin látszanak a küzdelmek – az nem jó bizonyság.
 
Délután már érzem, hogy lopakodva közelít valami rossz nyavalya. Épp csak beóvatoskodott, neve még nincsen neki, de tapasztalom, hogy enyhén szédülök, indokolatlanul folynak a könnyeim, kaparni kezd a torkom, viszont minderről inkább makacsul nem veszek tudomást.
Velem nincsen baj, talpon vagyok – mondogatom magamnak – aztán két nappal később egészen egyszerűen nem tudok felkelni.
Nem mozdul meg a kezem, nem mozdul a lábam, csak a fejemben mozog egyedül valami: azt hiszem egy Boeing 737-es végez folyamatos fel- és leszállást.
Másnap reggel már mellettem van az egyik lányom is – hasonló állapotban, bár ezt csak érzékelem, szinte egyáltalán nem beszélgetünk.

Hozzám bújik, így lehetek jelen a bajában.

Érzem és átérzem – szavak nélkül is, hogy mi az, ami fáj neki, hogy is van ő most. Pedig nem mondja. Csak odateszi a fejét a vállamra, az enyémhez képest még mindig csöppnyi kezeit belecsúsztatja a tenyerembe.  
Ritkán vagyunk egymáshoz ennyire közel.
Együtt várjuk a gyógyulást.