Ősbizalom
A bizalom képessége az ún. ősbizalomból fakad. „Ez azt jelenti, hogy a tapasztalataink összegződnek az életünk első éveiben, és ezek bevésődnek az idegrendszerünkbe" – ismertette Komlósi Piroska. „A csecsemők szemkontaktusa már arról szól, hogy felhívják a szülők figyelmét magukra, provokálják őket. Van, akinek az vésődik be: ha bajom van, segítenek; ha kérek, odafigyelnek; vagyis jól dekódolják a szükségemet. Úgy éli az első egy-két évét, hogy gyorsan, adekvátan csökkentik a szenvedéseit, túlsúlyban vannak a pozitív tapasztalatok, ezért kialakul benne, hogy a világ jó, az emberek figyelnek rá, számíthat rájuk. Ezzel párhuzamosan az önbizalma is megerősödik. Érzi, hogy fontos, és ő is ügyesen kér. Optimista ember lesz, kialakul a képessége az új, ismeretlen helyzetekben is feltételezni a jót, a sikert, a környezettel való együttműködést. Nagy ajándék, ha ezt egy család meg tudja adni."

Az egész világra vetülő árny
A szakember beszélt a családi kapcsolatok árnyoldalairól is. „Valaki azt mondta, a legnagyobb rossz, amit a 21. századba magunkkal viszünk, az apai szeretet és bizalom hiánya. Előfordulhat, hogy a szülő csalódik gyermekében, és ez a csalódottsága minden kommunikációs üzenetében ott lesz. A csalódottságot, a reményvesztettséget, a bizonytalanságot a gyerek meghallja, hiszen a gyermeki lét épp az érzelmi függésen alapul, a gyermek minden halvány rezdülést érzékel. Érzi, hogy nem elég jó a szüleinek, és ő sem tud abban bízni abban, hogy megváltozhat. Ifjúkorban is cipeli magával ezt a csalódottságot: nem hiszi el, hogy jó valakinek, és azt sem, hogy a másik neki jó lesz. Aki tehát nem tud önmagában bízni, önmagát elfogadni, az másokat sem fog tudni. Az állandóan kritikus ember a lelke mélyén önmagával elégedetlen, és ezt vetíti az egész világra. Ha látunk ilyen embereket magunk körül, nem kell tőlük félni, tudhatjuk, hogy a reakcióik nem nekünk szólnak. Isten ad erőt ahhoz is, hogy elhordozzuk, ha ilyen társ van ránk bízva."

A legnagyobb büntetés
Ha valaki rájön, hogy a szülei miért nem bíztak meg benne, az segíthet a megbocsátásban – véli a szakember. „A szeretethiány generációkon átívelő lehet, továbbadása a legnagyobb büntetés az életben. De akit sújt, az ráébredhet arra is, hogy azért nem szerető szemmel keresték benne a szülei, ami elfogadható, mert ők sem ezt kapták. Ha valaki ezt fölismeri, az megbocsáthat, megoldást számára pedig a hitre jutás jelenthet. Az, ha képes kimondani: igaz, hogy a szüleim gyarlók, a felmenőim terheltek, de Krisztus szeret."

Istenben bízni
A nehézséget az okozza, hogy nehéz hitre jutnia annak az embernek, akiben alapvető a bizalmatlanság – tette hozzá Komlósi Piroska. „Az istenképünk alakulásában is óriási szerepet játszik, hogy tudunk-e bízni. Bízni a gondviselő Atyában, aki szeret, figyel ránk, akinek fontos, hogy velünk mi van, mit kérünk, mi lesz a sorsunk. Aki nem bízik benne, az úgy véli, jobb, ha nem is lép vele kapcsolatba, úgyis csak büntet, és ha kér is tőle, az a kérés is csak rossz lehet. Ilyenkor a környezet és a Biblia segíthet ennek korrigálásában és a bizalom elmélyítésében."

Korrigálható a hiány
A korai tapasztalatok felnőttkori kapcsolatainkban is végigkísérnek, de akkor sincs minden veszve, ha ezek bizalmatlanságra „programoztak" minket. „Tartós kapcsolatokban komoly esélye van annak, hogy csökkenjen a bizalmatlanság, és átéljük, hogy lehet számítani a másik emberre. Ha van egy olyan tanár például, aki figyel rám, akinek fontos vagyok, akkor lassan felfedezem, hogy mégiscsak lehet bízni a környezetemben és én is bízhatok magamban."

Félreértések
Komlósi Piroska beszélt arról is, mennyi félreértés adódik abból, hogy az eleve meglévő bizalmatlanságunk miatt félreértjük, amit a másik kommunikál, ez pedig újabb félreértéshez vezet. „Azt a kérdést például, hogy Jössz a szombati kirándulásra?, sokféleképpen lehet érteni. Számít, hogyan hangzik ez a kérdés. Lehet, hogy úgy érzem, a másik nem is hív, csak kérdez. Gyorsan mondta, nem is nézett rám, mintha nem is várná a válaszomat, vagyis nem vagyok neki fontos – vonjuk le a következtetést. Ilyenkor aktivizálódnak bennünk a mélyen lerakódott korábbi tapasztalatok: a többiek sokkal érdekesebbek, nem fogok hiányozni a társaságból. Miután pedig ez alapján valamilyen választ adunk a kérdésre, a kérdező gondolja azt: hiába kérdezem, kurtán-furcsán válaszol, nem is nézett a szemembe, gyorsan elhadarta a választ. Vagyis ő is elutasítást él meg. Könnyen lehet, hogy már ő maga is azért tette fel úgy a kérdést, mert benne is szorongás volt: mi lesz, ha nem jövök el."

„Aki nem bízik abban, hogy számít másoknak, sosem meri feltételezni, hogy van ember, aki attól fél, hogy ő nemet mond. Fantasztikusan el lehet menni egymás mellett, ha a magunk múltbeli tapasztalataival eleve bizalmatlanul dekódoljuk a másikét" – összegezte a szakember. Ilyenkor a biztató válasszal meg lehet akasztani az ördögi kört, még akkor is, ha a kérdezett nem bízik benne, hogy őszintén érdeklődnek iránta.

„Ha a másik felé tükrözzük a bizalmat, azzal szárnyakat adunk neki." (Komlósi Piroska)

Nem a gyerek az első
A szülő–gyermek kapcsolatban gyökerező keserűség megelőzésére nagyon fontos tisztázni, milyen az egészséges családmodell – hangsúlyozta a szakember. „Tudom, sokaknak nehéz hallani, de a családban az elsődleges kapcsolat a férfi és a nő, tehát a házaspár kapcsolata, és erre épül a szülőpár és a gyermekek kapcsolata. Ha a házaspár nincs elég elfogadással, kölcsönös tisztelettel egymás iránt, akkor szülőként se tudnak igazán jól működni együtt."

"Bár gyarló az ember, Isten minden gyermeket rábíz a szüleire, mert valakinek gondoskodnia kell róluk" – tette hozzá. „A szülőknek azonban éreznie kell, hogy csak bizományba kapták a gyermeküket. El kell tudniuk engedni őket. A gyerekeket nem magunknak neveljük. Olyan szép az a népdal, amelyik azt mondja: az ökör a földet nem magának szántja, az anya a lányát nem magának tartja./ Szépen felneveli, szárnyára ereszti. Mégis mennyi önzés tapad a szülői léthez! Szüksége van az anyának a kapcsolatra, de ha nem a férjével működik az elsődleges, stabil kapcsolata, akkor a gyerekkel alakít ki pótkapcsolatot, és ott valamennyien megsínylik a dolgot."

Csalódás a barátban
A házasodás előtt álló fiatalok életében a legfontosabb emberi kapcsolat a barátság. „Az emberek lelkében nagyon erősen él az a félelem, hogy én elhagyható vagyok, magamra hagynak, nem vagyok fontos. Van, akinek a legkisebb jel gombnyomásra beindítja ezt a mély félelmet. Szia, rohanok – mondja valaki és a másiknak összeszorul a gyomra. Igen, most engem itt hagytak, faképnél hagytak. Szó sincs faképről, szó sincs a barátságban lévő tisztelet vagy figyelem csorbulásáról, de pillanatnyilag, a cselekvések szintjén eltávolodunk egymástól. Egy idő után jó, ha az emberben ezek a kötődések stabilizálódnak, vagyis, ha a másik elmegy is, bennem ott marad a kapcsolatról való tudás: elutazott, de visszajöhet, kommunikálunk, majd előkerül, majd beszélünk. A kötődési minta, ami belénk tud épülni, vagy stabil, vagy bizonytalan. Ha gyerekkorban bizonytalan kötődés programozódott belénk, akkor ez a későbbi kapcsolatainkban is gombnyomásra beindul, és megint csak nagy önismeret és önkontroll kell ahhoz, hogy azt mondjuk magunknak: én most félek, de nyugi, nem kell félni, mert ez a barátság kibírja a száz kilométert meg a két hetet meg a fél évet."

„Megvan a határa a bizalomnak, hiszen belső erő és érettség kell ahhoz is, hogy meg merjük látni, ha a realitás ellentmond a bizalomnak: a másik nem tesz annyit értünk, nem fair dolgokat tesz, kibúvókat keres." (Komlósi Piroska)

Párkapcsolat egy nagyobb térben
A leggyötrőbb és legkártékonyabb léthelyzet a magány, ezért komoly kapaszkodók a kisközösségek – mondta kérdésünkre a szakember. „Ahol nincs kapcsolat, ott a gondolataim börtönébe vagyok bezárva. Nem jó az embernek egyedül – tudjuk a Bibliából –, szóval, kapcsolatra vagyunk teremtve. Csakhogy a kapcsolatba is be lehet torzan zárulni, néha az is a valóságtól elrugaszkodottan működik. Egy izolált párkapcsolat nem az igazi, akkor egészséges, ha egy nagyobb közösségen belül éljük meg kettőnk összetartozását is. Mindketten működtetjük a baráti kapcsolatainkat is, azokból táplálkozunk, visszajelzést kapunk, tájékozódunk, és a tapasztalatainkat beforgatjuk a kettőnk kapcsolatába is."

Egyházi kisközösségek: az elmagányosodás ellenségei
Komlósi Piroska szerint a gyülekezetekben működő házi csoportok jó terepet biztosítanak ehhez.
„Főleg katolikusoknál látok ilyeneket, remekül működnek. Négy-nyolc ember, aki a párját, feleségét, férjét is hozza, éveken keresztül összejár. Ennek sok előnye van, mert nagyjából hasonló életciklusokon haladnak át, hasonló kríziseket élnek meg. Nagy dolog, amikor egy-egy elkerülhetetlen, ún. normál krízist négy-hat-nyolc olyan társunkkal tudunk megbeszélni, akikkel az alapértékeink hasonlóak, és összeszoktunk."

Mit tehetünk magunkért?
Aki a bizalmatlanság szürke szemüvegét hordja, de küzdene ellene, Komlósi Piroska szerint van esélye letenni azt. A lencse legalábbis elvékonyodhat. „Évekig talán csak utólag kapunk észbe, hogy egy-egy szituációban ismét a bizalmatlanságunk határozta meg, amit tettünk. Egy idő után ezekből az utána jövök rá helyzetekből eljuthatunk odáig, hogy amikor már a szele megérint a dolognak, elcsípjük: most kéne máshogy csinálni. Akármennyire nem tudunk az ösztönös rossz érzésen változtatni, ami elfog, tudatosan elkezdhetünk a bizalom jegyében reagálni."

A szakember szerint fontos, hogy a sebeinket ne tagadjuk, szégyelljük, rejtegessük. „Ha negatív érzés fűz minket ezekhez az adottságainkhoz, az még egy lapáttal rátesz erre a terheltségünkre. Csomó energiát fölemészt a bosszankodás, hogy már megint ez jön elő. Ha megbékélünk a gyarlóságainkkal, és elkezdjük keresni és tudatosítani a talentumainkat, akkor a negatívumokra sokkal kisebb hangsúly esik, ezért azok veszítenek erejükből."

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás