Személy és közösség – láttam a tantárgy nevét kiírva a világhálón, amikor a tárgyfelvétel nem éppen kellemes időszakában tallóztam az egyetem által kiírt stúdiumok között. Olyan furcsának, frázisszerűnek tűnt e foglalkozás neve, hiszen nem kell messzire mennie az embernek, ha valamilyen közösségi élmény után vágyik egy élettől duzzadó egyetemi városban a Dunántúlon. Miért kellene erről még tanulnia is? De valamilyen belső késztetést éreztem arra, hogy jelentkezzek e kurzusra – hátha olyat hallok, amit azelőtt nem vagy másképpen. A tanár úr idősödő mérnökember, feje kopasz, szakálla ősz és dús, termete alacsony, igazi karakter – választékosan bemutatkozott az első órán.

Aztán nem sokkal ezután föltette a kérdést, amit nem igazán vártam volna: „Önök szerint mit nevezünk szeretetnek?" Szeretet? Hogy jön ez ide? Különben is, a mérnöki karon vagyunk, a gépész tanszéken, minek foglalkozunk egyáltalán lelki dolgokkal? Itt minden az anyagról, anyagmozgatásról szól, hogy jönnek ide az érzelmek? – méltatlankodtam magamban húszéves fejjel.
„Én azt nevezném szeretetnek, mikor valakinek azt adjuk, amire valóban szüksége van" – hangzott a tanár úrtól a válasz. Ha csak ez a mondat hangzott volna el az egész szemeszter alatt, akkor is teljes értékű tárgyként könyveltem volna el. Ezt az üzenetet azóta is „hordom a batyumban".

Föltör belőlem gyermekkori emlékként a közismert népdal, a Rossz a Jézus kiscsizmája, sír a ködmöne. Gyermekkorom óta megfog, főleg karácsony előtt, de részben azért is, mert rajongok a pentaton dallamokért. Felnőttként azonban rögtön megindul bennem valami tiltakozás is mindenféle „jézuskázás" ellen, számomra Krisztus kisbabaként is a Mindenható Isten fia, nem véletlen, hogy királyi méltóságok borultak le előtte. Aztán elmerengek e kettősségen: nem lehet, hogy a világ tudatosan torzítja bennem a „szeretet" és „tisztelet" fogalmakat? A világ számára a szeretetlenség és a tiszteletlenség mindig a könnyebbik utat jelenti.
„Nem szeretni" és „nem tisztelni" szépen tárgyiasítja a kultúránkat, a hétköznapokat, sőt, az ünnepeket is, még pénzt is hoz a konyhára. Közben tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy minden emberben megvan a vágy arra, hogy szeressék és tiszteljék, pontosabban: elfogadják.

„Nem szeretni" tehát számomra az, mikor valakinek nem azt adom, amire valóban szüksége van. Persze ez nem zárhatja ki a jó szándékot, az igyekezetet vagy az illendőséget, de ha egykori tanárom mondatából indulok ki, akkor ezt a következtetést kell levonnom. Szeretni pedig annyi jelent, hogy olyan űrt töltök be a másik emberben, amely űr akkor is létezik, ha a másik nem vesz róla tudomást, nem tudja, hogy létezik, vagy nem tudja jól kommunikálni létezését. Mondják és valljuk: a karácsony a szeretet ünnepe. Nem lehet, hogy agyonhajszolt életünkben nem valódi ajándékot adunk a másiknak? Hogy a sok akció arra ösztökél: fogyassz és még többet költs, ajándékozz, hiszen ez a szeretetnek a kifejezése, miért ne tennéd? Sok-sok karácsony múlik el úgy, hogy az idegeskedés és a keserűség marad meg a szívekben, mert talán nem a valódi ünnepet üljük meg.

„Hogyha volna kiscsizmám, Jézuskámnak odaadnám..." Biztos vagyok abban, hogy a hidegben reszkető kisbaba Jézusnak „ködmönre", „kiscsizmára" volt szüksége. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy abban a gyermeki szívben, amely e sorokat megírta, a legnagyobb szeretet áradt szét. És szintén nem kételkedem abban, hogy e gyermeki lélek tisztelettel és valódi szeretettel fordult Jézushoz e népdal keretein belül. A valóságban pedig ezt úgy tehette, hogy valamelyik embertársával tett jót – ahogy erről Jézus is beszélt. E sorok írója számára a legnagyobb boldogságot az jelentette volna, ha a Megváltónak valódi ajándékot ad. Erre a megelégítő szeretetre vágyunk mindannyian. Jézus egész életében nem azt adta, amit a másik megérdemelt volna, hanem amire valóban szüksége volt.

Felnőttnek tűnni akaró világunk „Jézuskája" nem valós szeretetünk és nem valós tiszteletünk kórképe. Karácsonykor tehát próbáljunk meg arra figyelni, mire lehet valóban szüksége a másiknak, mi az, amivel űrt tudnánk betölteni! Hiszen mindannyian tudnánk példát mondani arra: ha ez valóban megadatna, rajtam kívül boldogabb e széles földön senki sem volna.

Somogyi Csaba