Isten előtti megállásra és elcsendesedésre hívta három dunamelléki lelkipásztor szolgatársait az idei böjti időszakban. Nem olyan magától értetődő egyházunkban, hogy mit is jelent egy közösség számára Istenre várni. A három napban mégis ez történt: ezt a célt szolgálta a megérkezés estéjén tartott szilencium, a kijelölt igeszakaszok körüli egyéni elcsendesedés, a böjt, a közös imádság, az úrvacsora, az Istent magasztaló közös éneklés és annak megosztása, ki mit értett meg arról, milyen egyházat szeretne az Úr. A Sírjanak a papok böjti imaalkalmon huszonhárman vettek részt, lelkészek és nem lelkészek, köztük több presbiter is, kiszakadva mindennapi ügyeikből. „Az volt a célunk, hogy megtanuljunk sírni elveszettségünk és megosztottságunk felett, hogy azután az Úr, amikor és ahogyan neki tetszik, ránk ragyogtathassa orcája dicsőségét. Egyénileg és közösségileg gyógyulásra van szükségünk, gyógyulásunk pedig az evangélium szívünket átjáró erejében van. Ennek azonban időt kell adnunk” – nyilatkoztak erről az összejövetelt kezdeményező lelkészek.

Isten meghallgatta kérésüket – számoltak be később. „Már az érkezéskor is őszinte nyitottság és vágy volt bennünk, hármasával egymás felé fordultunk, és arról beszélgettünk, milyen dolgokat hagyunk otthon, mit teszünk le Isten kezébe, mire szánjuk oda magunkat” – idézte fel Dani Eszter solymári lelkipásztor. A megérkezést, az olvasottak elmélyítését segítette a csend is. „Csendben vacsoráztunk, csendben töltöttük az estét, és másnap reggelinél kezdtünk először beszélgetni. A református egyházban nem annyira megszokott gyakorlat a szilencium, mégis komolyan vette a csapat.”

Az Istenre várakozás különböző formákban öltött testet: volt, amikor ki-ki egy adott igerészhez kapcsolódó kérdéseken gondolkodhatott, saját tempójában, félrevonulva. „Istenre figyelő emberekként nem volt ez idegen senkinek, jólesett, hogy volt erre idő. Ezután hol kettesével, hol kiscsoportban osztottuk meg egymással, kit hogyan leplezett le az adott igeszakasz.”

Már az első bűnbánatra hívó szövegrész változást munkált a résztvevőkben, hiszen Isten jóságáról szólt: arról, hogy szereti az Ő egyházát, ezért nincs még végünk (vö. Jeremiás siralmai 3. rész 22-23. vers). „Mi sokszor az egyház nyomorúságát látjuk, ami miatt bánkódunk, szégyelljük magunkat, vádaskodunk. Azonban ennek a három napnak már az elején azt mutatta meg Isten, hogy Ő szereti az egyházát, és ez fókuszváltást adott. Megértettük, hogy az Úr minket is erre hív.”

„A mi dolgunk az volt, hogy Isten felé vezessük az embereket, de nem mi mondtuk meg, hogy mit fogunk hallani, kapni tőle” – tette hozzá Lovas András. Jeremiás siralmainak 3. fejezete és Jóel próféta könyvének 2. fejezete tanulmányozása után a második nap a bűnbánaté volt. Jézus jajmondásai (Lukács evangéliuma 11. rész 37-52. versei) alapján a képmutatás és a spirituális hatalommal való visszaélés különféle módozatai felett tartottak bűnbánatot a résztvevők. „Szembe tudtunk nézni az ürességünkkel, a hiábavalóságunkkal, az egyháznak ezzel az arcával – és nem úgy, hogy ez kívül van, azok olyanok, de mi nem” – számolt be a lelkipásztor. Az általa vezetett imádságban ezután szívük bálványait leleplezve kérték Isten bocsánatát a jelenlévők.

Ezt követően Ezékiel próféta könyve 22. fejezete 23-31. versei felett tartottak egyéni csendességet, majd imádságos légkörben osztották meg, kit miért szólított meg az Isten népe vezetőit megítélő igeszakasz. Ehhez kapcsolódóan megfogalmazták, milyen egyházra vágynak, bűnbánó imádságaikat pedig le is írták. Ezek közül közlünk itt néhányat:
 

Olyan egyházról álmodom, amelyben több szeretet és bűnbánat van. Amelyben valódi bűnbocsánat és feloldozás van, amelyben mindenki szabadon követheti Krisztust, és amelyben harcok helyett megbékélés van.

Atyánk! Bocsásd meg, amikor szeretet helyett közöny vagy gyűlölet volt bennünk, megbocsátás helyett haragudtunk és támadtunk! Bocsáss meg, hogy sokszor sebeket okoztunk, és nem gyógyítottuk azokat. Könyörülj népeden!

*

Olyan egyházat álmodom, ami az evangélium erejéből él, Krisztus egyszerűségét, szelídségét és radikalitását testesíti meg egy beszédében és cselekvéseiben egyre erőszakosabbá váló világban.

Urunk, Te szent vagy! Mi oly régóta meggyalázzuk nevedet erőszakkal, üres és hiábavaló beszéddel, szentségtelenséggel. Bocsáss meg nekünk! Kérünk, mégis, jöjj és szentségeddel látogass meg bennünket. Ámen!

*

Olyan egyházat szeretnék, ami belülről Jézus Krisztus által vezérelt, Krisztus számára otthonos, kívülről pedig megközelíthető és vonzó.

Uram, micsoda a bűn, ha nem a Te szentségednek a meggyalázása?
Minden bűnünknek, minden erőszaknak, minden rombolásnak, minden oroszláni erővel vagy a farkasok alattomosságával elkövetett gyilkolásnak, az emberek megevésének és kiköpésének legszörnyűbb súlya, hogy ezek által meggyaláztuk, kigúnyoltuk, semmibe vettük szentségedet. Pedig szükségünk van a szentségedre – mert micsoda a kegyelem, ha nem annak munkája bennünk?
Irgalmazz nekünk, szent Isten, ne vess el minket arcod elől!

„Minősített pillanat volt számomra, amikor a bűneinkkel számot vetve és azokat megbánva úrvacsorai közösségben voltunk együtt, és annak zárásaként Istent magasztaltuk énekszóval. Akkor meg is fogalmaztam, hogy ilyen egyházat szeretnék látni. Ott és akkor az evangélium történt velünk. Isten elé álltunk, imádságos térben voltunk együtt, őszinte megosztásokkal, vágyva, kérve és meg is kapva a bűnbánatot, azután pedig átéltük a kegyelmet is. Testvérként is egyek voltunk ebben, és Istennel is egyek voltunk az úrvacsorában. Feloldódtak személyes ellentétek, mindenki mindenkivel kezet fogott. Ennek a napnak a végén megtapasztaltuk, hogy ha újra és újra átélnénk a megbékélést Istennel és egymással, akkor az evangélium valóságát élnénk meg, ezzel pedig azt tennénk, amiért valójában Isten létrehívta az Ő Egyházát” – mondta Lovas András.

A harmadik nap a boldogmondásokat tanulmányozták a résztvevők (vö. Máté evangéliuma 5. fejezet 3-12. vers). „Az Igével dolgoztunk és nem csak prédikáltunk egymásnak. A szavaknak súlya volt: nem csupán valakinek a valamilyen gondolatai voltak” – jegyezte meg Harmathy András lelkipásztor. Hangsúlyozta: a bűnbánat az Egyház saját útja, kiváltsága. „A többit bármilyen világi szervezet meg tudja csinálni – ezt csak mi. Most is vannak, akik ennek mentén gondolják el az Egyház megújulását. Amíg Isten szól és szólít, van reménység az Egyházunkra nézve, mert nem az ötszáz éves múltból fakad a jövőnk!”

Dani Eszter így vázolta fel a három nap során bejárt lelki utat: „amellett, hogy megértettük: szeret az Úr, felismertük azt is, hogy gyógyulnunk kell a sebeinkből és maradékként a résre kell állnunk. Az ezékieli szakaszt komolyan véve kezdtünk el szeretettel és bűnbánattal imádkozni az egyházunkért, mert meghallottuk Isten hívását: Kerestem köztük valakit, aki építené a falat, és odaállna a résre színem elé az országért… (Ezékiel könyve 22. rész 30a vers) Az imádságba a továbbiakban is bárki bekapcsolódhat akár az otthonában, akár a saját gyülekezetében.”

„Isten görbe vonalakon ír egyenes sorokat. Nem lett tegnapról mára kevesebb a hatalmi harc, a szeretetlenség, az önzés, a hitetlenség egyházunkban. De az a reménységem, hogy amit Isten előtt kimondtunk, amit Ő elkezdett vagy lezárt bennünk, az megmarad és hat. Az Egyház mindig is az övé volt és marad” – fogalmazott Harmathy András. „Bár sok minden megérett Isten ítéletére, de az Úr még mindig azt keresi, vannak-e, akik komolyan veszik Őt, akik számolnak vele! Isten normája szerint látni, cselekedni, hatni, konfrontálódni; Isten elé – vele szembe – bátor hittel odaállni, irgalomért kiáltani – ahogy megértettem, ez mind együtt jelenti a résre állást. Nem más ez, mint Jézus követése: abbahagyom azt, ahogy én tudom ’csinálni az egyházat’, és hagyom azt, hogy Ő ’csinálja’ bennem és általam. Lényege szerint nem feladat ez, hanem kapcsolat, ami életté, feladatok sokaságává lesz. Jézus ezen az úton jár és meghív engem, minket – alkalmatlanokat – a követésére. Ha Ő mondja, akkor mégis lehetséges!”

Borítókép: Kovács Marcsi