Kovács Sándor hitoktató, kántor a kétezer lelket számláló mezővári református gyülekezet presbitere. Hét évvel ezelőtt alapították a BorzsaVári zenekart, amelynek a négy gyermekes családapa lett a vezetője. Maga a zenekar is „családban marad”. A tizenöt éves Dániel hegedül, a tízéves Abigél énekel és fuvolázik, a kilencéves Tamás pedig nagybőgőzik. A többieket ugyan még csak a nézőtérről kíséri a hároméves Áron, de fél éve már a legkisebb Kovács is hegedül.
–  Aggasztott, hogy mi lesz, ha a gyerekeim nem az igazi magyar népzenén nőnek fel, a bóvli nótákat tartják majd magyar népzenének. Nem akartam, hogy így legyen, ezért hangszert adtam a kezükbe.  Nálunk a hangszer nem a falon függő, érinthetetlen valami, hanem valódi használati tárgy, amihez bármikor hozzányúlhattak a gyerekek.

Kovács Sándor ugyan népzenésznek tanult, de mint meséli, hitre jutása után letette a hangszereket.
– Korábban gyakran énekeltük jó hangulatban a műdalokat, például azt, hogy „akácos út, ha végigmegyek rajtad én”, vagy éppen azt, hogy „nem tudom, az életemet hol rontottam én el”. Megcsömörlöttem ezektől a daloktól. Úgy éreztem, hogy nem hiteles a számból, hogy ilyesmit énekelek, közben pedig Istennel járok és őt magasztalom. Olyan zenét szerettem volna játszani, amely kedves az Isten előtt. Sokat imádkoztam, hogy megtaláljam az utam. Nagyon szeretem a zenét, Isten pedig meghallgatta az imámat, és a megtérésem után megengedte, hogy újra hangszert vegyek a kezembe és zenész váljon belőlem.

A BorzsaVári zenekar 2009-ben alakult Kisgejőcön egy népzenei tábor hatására. – Dani fiam akkor nyolcéves volt, ő volt a prímás, Abigél énekelt, én pedig brácsáztam. Amikor hazaértünk a táborból, láttuk, hogy a fiunk teljesen megváltozott: nagyon szeret zenélni – mondja a zenekar alakulásának kezdeteiről.
– Jól éreztük magunkat abban, amit csinálunk, nagyon szeretjük a zenét. Az elsőszülött fiam Dani már tizenöt éves, de emlékszem, mennyire szerettem volna, ha zenész lenne. Célirányosan azonban nem tereltem az útját, hiszen én sem szerettem, ha valaki megmondta, hogy mit csináljak. Ha mégis előfordult, rögtön elszöktem a fenébe – meséli nevetve, majd komolyabb dolgokra terelődik a szó.

Sándor azt mondja, nagyon fontos a számára, hogy magyar reformátusnak született.
– Ez az identitásom, és úgy szeretnék megmaradni magyarnak és reformátusnak, hogy az más ember számára is kívánatos legyen. Talán külföldön könnyebb lenne az életünk, mint Kárpátalján, de mi ide születtünk. Nem mutathatunk más példát a gyermekeinknek sem, mi lenne, ha mi is elmennénk? Az őseink sok üldöztetést szenvedtek, hogy megvédjék a földet számunkra is. Isten ide helyezett minket, és Ő pontosan tudja, hogy miért. Amikor kilépek a gyülekezeti közegből, akkor is sokszor felöltöm a parasztinget vagy a bocskait, büszke vagyok rá. Szeretnék úgy élni, hogy kérdezzenek, mit miért teszek. Az értékeink, gyökereink nélkül elveszett embernek érezném magam. A feleségem, Erika hitoktató, 264 hittanos jár hozzánk, van kinek példát mutatni. Kárpátalján mintha most lenne születőben, hogy az emberek visszatérnek a gyökerekhez.

A beszélgetésünk közben megérkezik Tamás is, aki megerősíti édesapja szavait. – Csak a népzenét szeretem! – jelenti ki határozottan, majd elmeséli, hogyan jutott neki a nagybőgő.
– Amikor apa megalapította a zenekart, Bartha Öcsi volt a bőgős, de őt elvitték katonának. Öcsi után Ignácz Krisztián következett, de ő másik zenekarban is játszott, és nem tudott mindig jönni. Akkor mondtam apának, hogy én „szívesen megtanulok bőgőzni, ha akarod”. És apa megtanított. Persze a nagybőgő tényleg nagyon nagy, nem értem fel, így először sámliról bőgőztem, majd apa csináltatott nekem egy „kis színpadot”, ezen álltam, és úgy játszottam. Később Pál István Szalonnától kaptam egy „kisbőgőt”, most ez a hangszerem – meséli a kilencéves kisfiú.

A Kovács családban mindenki zenél. Sándor tizenegy hangszert tud megszólaltatni. Dani hegedül, a Fölszállott a versenyben az elődöntőig jutott, és övé lett a legjobb határon túli produkció. Abigél bejelentette, hogy fuvolaművésznő szeretne lenni, a hároméves Áron pedig néha lefordítja a hegedűt és azt mondja: most brácsázok, mint apa.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás

A beszélgetés a Református Zenei Fesztiválon készült Budapesten.