A dunántúli ezerfős kisfaluban, Csőszön, két református lelkész is él. Egyikük igazi szervező, talpraesett háziasszony, feleség és ráadásul a helyi gyülekezetet is vezeti. Rendszeresen fut, ilyenkor a futótársainak hirdeti az evangéliumot. Férje inkább vizionál, a tervek megálmodásában jó és van érzéke a diplomáciához. Ő a székesfehérvári gyülekezetben több mint harmincfős ifjúsági közösséget vezet. Csőszön polgárőri szolgálatot is vállal, valamint egyéni vállalkozó, aki grafikusmunkát végez.

Amikor megérkeztem a parókiára, otthonosságérzés fogott el, pedig nem vagyok sem dunántúli, sem falusi. Deák Péter és felesége, Deák-Vaizer Viktória épp kislányukat hintáztatták a gyönyörű, füves és gyümölcsös kertben, amelyet szinte teljesen körbe lehet járni kívülről. Mint mondták, jól érzik magukat Csőszön, ahol a helyiek örömmel fogadták őket mint házaspárt és családot. Péter budapesti, aki helyben is vállal szolgálatot, Viktória a falu szülöttje.

„Örülök, hogy megértem őket”
Mikor lelkészváltás volt a gyülekezetben, a csősziek számára nem volt kérdés, hogy kit hívjanak meg. Viktória elmondta, hogy hosszú ideig helyettes lelkészek szolgáltak Csőszön, ahol ő is vállalt helyettesítést a teológia harmadik évétől kezdve. A csőszi reformátusoknak éveket kellett várni, hogy végül Viktória legyen gyülekezetük vezető lelkésze, aki, mint mondta, nem szokványos falusi gyülekezetet vett át 2014-ben.

„Kislánykorom óta ismernek, őszinte kapcsolatok alakultak ki a gyülekezeti tagok és közöttem. Nem szeretem a formalitásokat, és jónak tartom, hogy nem nagytiszteletű asszonynak látnak. Ezzel együtt időbe telt, míg elfogadtak lelkipásztoruknak. Nem lett tele a templom attól, hogy helyi vagyok, de örülök, hogy megértem őket, látom a problémáikat, a sebeket, amelyeket több generáción keresztül hordoznak. Tudom a megkötözöttségeiket, és így próbálom elmondani nekik az evangéliumot.”

„Csőszön nem alakultak ki kegyességi szokások, például hogy ki hova ül a templomban, és azon sem botránkoznak meg, ha más felekezetű lelkészt hívok meg szolgálni. A református közösség számára természetes, hogy szolgálatot vállalnak, ez a lelkésznek is nagy segítséget jelent. Remélem, hogy a helyiek nyitottnak látnak minket, igyekszünk minden korosztályt megszólítani, a családokat behívni, és ezt szeretettel tenni.”

Fiatalok tüzét táplálni
Ez a nyitottság és befogadás vizsgázott, amikor a budapesti származású Péter megérkezett a faluba. Mint kiderült, még él a felfogás, hogy ha valaki még nem fogott kapát és nem volt rajta gumicsizma, akkor nem biztos, hogy életben marad vidéken. Péter, ahogy ezt viccesen elmondta, életben maradt, és a helyiek könnyedén elfogadták lelkipásztoruk férjét. Szociológus végzettségűként látott már falut régebben, Csősz mégis nagyon idegen volt számára. Most már szépnek látja, felesége és a helyiek nyitottsága által megszeretette.

A székesfehérvári szolgálatáról is mesélt, kiderült, több újítást is véghez vitt a helyi ifiben. „Hatodévesként az egyik konfirmandustáborban vettem részt, ahol a kamaszok egy csoportjának nagyon megtetszett az a szolgálat, amit társammal, Illés Annával végeztünk. Szeptemberben egy félosztálynyi fiatal rögtön ifis lett a gyülekezetben, ez a mag akkor tíz főt jelentett, ma átlagosan harmincan vannak a pénteki ifin Székesfehérváron. Jó látni, hogy a helyiek szívesen támogatják az ifjúsági munkát. Megvannak a magunk küzdelmei, a fiatalok néha rendetlenséget hagynak maguk után, de ezt el kell hordozniuk a gyülekezeti tagoknak, és a fiataloknak is meg kell tanulniuk, hogy gyülekezetben vannak, ahol az idősebbekre is oda kell figyelnünk.”

Mint kiderült, a fiatalok szolgálatot is vállalnak a gyülekezetben. „Két raklapból készítettek egy pultot, és havonta egyszer az istentisztelet után kávéházat üzemeltetnek, amelyet Refpresszónak neveztek el. Takarítást is vállalnak, énekkel, zenével is szolgálnak, emellett a városban önkéntes munkát végeznek. Folyamatosan dolgoztatom őket, mindig vállalunk valamilyen szolgálatot. Olyan gyülekezetekbe is elmegyünk, ahol nincs ifi: a helyi lelkész meghív minket, és a fiatalok elmondják, mennyire jó az ifihez tartozni, és ezt hogyan élik meg. Minden félévben jön egy ilyen felkérés, terveink szerint legközelebb Kőszegre megyünk.”

Értéket képviselnek
Viktória elmondta, a helyiek sok áldását tapasztalják, hogy „két lelkészük” van. „Falun általában egy adott lelkész szolgál sokáig és a gyülekezet csak őt hallgatja, mi azonban ketten vagyunk, ez ad egyfajta változatosságot. A szolgálatot komolyan meg kell szerveznünk, egymást váltjuk, így ritkán látnak minket együtt. Amikor én szolgálok, Peti a gyerekekkel foglalkozik, amikor én vagyok a két kislánnyal, Peti Székesfehérváron van, vagy Csőszön szolgál. Azt már látják a helyiek, hogy értéket képviselünk a családi és közösségi életben és ez vonzó számukra.”

„A falu előtt úgy jelenünk meg, mint egy család” – vette át a szót Péter. „Egyfajta elöljáróknak látnak minket, akik jelen vannak Csőszön: látják, ahogy toljuk a babakocsit, sétálunk az utcán, játszunk a gyerekekkel, részt veszünk rendezvényeken. Örülnek a fiatalságunknak, a gyermekeinknek, és látják, hogy gazdái vagyunk a parókiának. Igyekszünk minden falusi rendezvényen tevőlegesen részt venni, azt érezzük, a gyülekezet mögöttünk áll. Összesen négy táborunk van, egy a családoknak, és a gyermekeknek, valamint két napközis tábort is szervezünk, ezeknek nagy hírük van.”

Hogyan néz ki egy napjuk?
A különféle szolgálatokat hallva arra voltam kíváncsi, hogy általában hogyan néz ki egy nap a Deák-Vaizer családban. Péter elmesélte, hogy nincs két egyforma nap az életükben. „Tegnap például reggel nyolckor elmentem, este nyolckor hazajöttem, Viki a gyerekekkel volt és dolgozott, az esti gyülekezeti programra közösen készültünk. Estére szeretetvendégséget szerveztünk, beszélgetés közben megengedtük a vizet a gyerekeknek, hazatereltük a gyülekezeti tagokat, majd lefeküdtünk. Ma Viki tart bibliaórát a nyugdíjasklubban, majd futni megy a barátaival, futás közben, baráti módon hívogatja őket a közösségbe. Aztán óvodai hittant tart, majd jönnek a baba-mamások. Ma főleg én vagyok a gyerekekkel. Ezt a két napot nem lehet összehasonlítani, mindig más és más napokat élünk meg. Ez a közös életünk elején stresszes volt, ma már jobban tudunk ehhez alkalmazkodni.”

Elsőgenerációs hívőként élni és szolgálni
Amikor a családi mintákról esett szó, kiderült, hogy mindketten elsőgenerációs hívők és lelkészek: Viktória édesapját nyolcéves korában elvesztette, édesanyja eredetileg villamosmérnök, most egy multinál beszerző. Péter édesanyja háziorvos, édesapja villamosmérnök, vállalkozó.

Péter elmondta, hogy megtérése után politikus akart lenni, ebben nagyon támogatták a szülei, de hamar rá kellett jönnie, ez nem az ő útja. A lelkészi létet azonban nem mindig egyszerű elfogadtatni és megértetni a szülőkkel. „Akkor jöttem rá, hogy Isten lelkipásztorként látna szívesen, amikor megmaradtam a teológián – nem voltam mintadiák. Elmagyaráztam a szüleimnek, ha lelkész leszek, karácsonykor nem lehetek otthon, velük, ezt végül elfogadták. Most, hogy látják, szép életünk van és megtaláltuk a helyünket, megnyugodtak, már másként tekintenek rám és feleségemre, mint amikor még teológusok voltunk.

Küzdelmek, áldások, gyermekek
„Mi magunk nem voltunk lelkészgyerekek, és nem is kaptunk keresztyén neveltetést, leszámítva a fiatalkoromat, amikor édesanyám megtért” - vitte tovább a beszélgetést Viktória. „Most még könnyű dolgunk van, mert Hanna és Léna kicsik. Örülünk, ha megszokják a környezetet, a közösségi létet, de meg kell tanítanunk, hogy a gyülekezetben tapasztalt bizalmat sajnos nem lehet mindenkivel szemben gyakorolni a világban. Azt nem szeretnénk, ha burokban nőnének fel, ezért sem tervezzük egyházi iskolákba járatni őket. Látniuk kell a való világot, és komoly feladatunk lesz erről beszélgetni velük.”

Péter és Viktória két kislányt nevel, akik között tizenhárom hónap különbség van. A gyermekek születése nem volt zökkenőmentes, erről Viktória őszintén beszélt. „Gyermekeink születése együtt zajlott a lelkésszé érésünkkel. Zöldfülűek voltunk, és nem volt könnyű belerázódni a lelkészcsaládos létbe. Hannának szoktam mondani: »le a kalappal előtted, hogy apává és anyává érleltél bennünket«. Sürgősségi császárral jött világra, én nem is láttam őt, mikor megszületett, Peti mellkasára rakták az orvosok. Neki ez sokat segített, nekem azonban komoly harcot jelentett, hiszen nem úgy született, ahogy szerettük volna, nem tudtam mellette lenni, ez minden anyánál küzdelmes időszak. Most már hatalmas bizonyságként tudom elmondani, hogy milyen volt anyaként ezt átélni, és Isten hogyan segített át ezen.”

Viktória, mint fogalmazott, „zsonglőrnek” látja magát, aki egyszerre „négy labdát dobál”, hiszen lelkész, feleség, lelkészfeleség és édesanya egyben. „A gyülekezet ezzel együtt nagyon toleráns volt a gyerekek születésekor, örültek, ha ott tudtam lenni velük, megértették a helyzetet. Tudatosan kell időt fordítani arra, hogy családként együtt legyünk, és ketten is külön. Attól még, hogy kirándulni megyünk a gyerekekkel, én feleség is vagyok, ezt nem szabad elfelejtenünk, ezért randizni is szoktunk Petivel.”

Életük végéig elkíséri őket
A házaspár szerint az egészséges családi életben és a nevelésben a hitelesség a legfontosabb kulcs. Mikor a távlatokról, a jövőről beszélgettünk, ez többször is megjelent a beszélgetésben. „Ez abban is megmutatkozik, hogy bocsánatot kérek a kétéves gyermekemtől, ha türelmetlen vagyok. Nem próbálom tökéletes lelkésznek és anyának mutatni magamat, aki tökéletes házasságban él. Ember vagyok, én is kiabálok néha a gyerekekkel, elfáradok. Ebben mutatkozik meg, hogy Istenre szorulok, aki erőt ad a mindennapokban.”

Péter elmondta, számára mit jelent hitelesen megélni a különféle szerepeket. „A mi szánkat is elhagyja néha egy-két szitokszó, semmiképp sem akarom megjátszani magam a gyerekek és a gyülekezet előtt. A helyiek látnak fürödni a strandon, vagy pólóban itthon, a gyerekek így nem azt gondolják, hogy apu és anyu megváltozik, ha a gyülekezeti tagokkal van. Azt is el kell fogadnunk, ha majd nálunk hitelesebb keresztyénekkel találkoznak, és ezt a szemünkre hányják. Mi is tanulunk azoktól a családoktól, ahol sikerült hívő gyermeket nevelni, és látjuk a szülők elszántságát. Ez a tanulás egész szolgálatunk és életünk során elkísér minket.”

Képek: Somogyi Csaba, Deák-Vaizer család