„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Csend
Szerette a csendet. A vidék csendjét különösen. Ritkán volt alkalma itt lenni. Megállt a kertben és nézte a fákat, bokrokat. A szilvafa ágai roskadoztak a sok gyümölcs alatt. Talán már bánta, hogy ennyit termett.
Nehéz terhet cipelt. Hallotta, ahogy lepottyan egy-egy túlérett gyümölcs, és a fa halkan sóhajt.
A közelben lévő kicsi tónál kedvesen suttogott a nád és a nyárfa lombja, ahogy a szellő táncoltatta őket. Valahol messze gyerekek játszottak. A bogarak is jólesően zümmögtek. Mindegyik hang hozott magával egy ízt, egy illatot, egy képet. Az összes érzékszervével belemerült hát ebbe a pár percbe. Kezei automatikusan mozdultak és szedték a szilvát a fáról.
Lelkével belekapaszkodott a hangokba, illatokba és hagyta, hogy áldott, gyógyító csenddé váljanak benne és betakarják, lehalkítsák az összes kérdést és kiáltó mondatot ott, belül.
Végre nem volt zavaróan sok impulzus. Nem volt semmi harsány, hivalkodó. Minden egyszerű volt és egyértelmű. Semmi nem lépte át az ingerküszöbét, ez még a múlt századot idézte. Végre biztonságban volt. És végre biztos lehetett benne, hogy ennek a csendnek minden hangjában ott van Ő.
Oly régóta vágyott már erre. Biztonságra, szabadságra, csendre.
Ezt veszítette el ott, azon a zajos lépcsőn ülve. Ez a világ tört össze benne. A nehezen megszerzett színes, illatos, ízes, csendes világ lett káprázattá hirtelen. Kincsei egyik pillanatról a másikra váltak kövekké; öröme, izgatottsága megdöbbenéssé, szégyenné. Maradt a fekete és a fehér. A jó és a rossz. A szeret és a nem szeret. Meg a félelem. Mert ebbe a világba könnyen beférkőzik a félelem. Ijedségében mégis ide menekült vissza.
Gyermekként így élt, így érzett. Aztán lassan, nehezen a sokszínű emberei beleszerették a színeket, árnyalatokat a lelkébe, és kiszínezték, kinyitották zárt, kis fekete-fehér világát. Nehezen értette meg, hogy a bűn utálatos, de a bűnös ember lehet szerethető. A hazugság álnok, de a rosszkor, rosszul érkező igazság lehet romboló. Hogy a némaság megbetegít, de a hallgatás gyógyít. A magány kétségbeejtő, de az egyedüllét felüdít. Hogy az árnyalatok fontosak. Általuk válhat az ítélkezésből irgalmas intés, a haragból szomorúság, a féltékenységből féltés.
Egy idő után már tudta azt is, hogy a boldogság nem cél, hanem ajándék.
Hogy a káros pesszimizmusnak és a romboló túlzott optimizmusnak nem az unalmas realitás a feloldása, hanem a hit.
Belátta, hogy nem arra kell törekednie, hogy mindig igaza legyen, hanem, hogy igazzá váljon. És hogy a szeretet szent csiszolóvászon, bátran alávetheti a lelkét.
Most látta csak, hogy milyen hosszú és rögös út vezetett idáig. A szilva, a szél, a fák visszahozták, visszacsenték a lelkébe a színeket és az érzést, hogy nem adhatja fel.
Ujjongva nyitotta ki minden érzékszervét és adta át magát a hangoknak, ízeknek, illatoknak. Mosolyogva simogatta meg a fa leveleit, ágait.
Hamar megtelt a kosara. Megkönnyebbültek a kicsi fa ágai, és az ő lelke is.
Este szilvás lepényt süt. Sok-sok fahéjjal.