„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Csillagok a mélység fölött
A gyülekezet köztiszteletben álló prédikátora otthon szülőként áll helyt, akinek esendősége közvetlenül hat gyermekeire. Vajon hogyan birkóznak meg ezzel maguk a gyerekek? Erről is beszélgettünk az országos papgyerek-találkozó résztvevőivel az idei Református Zenei Fesztiválon.
Fülledt nyári meleget ver vissza a beton és a bitumen a Nehru rakpart mellett, mikor egy találkozóra sietek. Öltönyben, nyakkendőben – ahogy illik, és amit megkíván az alkalom. Ahogy sétálok a Lónyay Utcai Református Gimnázium épülete mellett, hirtelen felnézek, és egy fehér domborművet veszek észre, amelyen a 12 csillagkép szimbóluma látható. Furcsa érzés fog el: református szervezésű találkozón veszek részt, ott, ahol a téma nem áll távol tőlem, szép ruhában, csillagjegyek előtt sétálva. Mintha „sorsszerű” lenne ez az egész: a gimnáziumban érettségizett lelkész nagypapám közvetlenül az államosítás előtt, akinek három fia közül ketten is lelkészek lettek, és én is lelkészgyerek vagyok, s most az egykori alma materbe sietek. Azt hiszem, nem vagyok egyedül, mert mások is hasonló háttérből jöttek el az alkalomra.
Aztán eszembe jut: Isten fölötte áll a csillagoknak, véd minket azzal, hogy elrejti a jövőt, és nem akarja, hogy bolygók mozgásából vett következtetések miatt távolodjunk el tőle – attól a hatalomtól, amely minden emberi sors felett áll. Mégis, mintha lelkészgyereknek lenni „egy külön csillagjegyet” jelentene, amely nehéz, hányattatott sorsot jelez – legalábbis sokak szemében így él a kép. A III. Országos Papgyerek-találkozón, ahol részt vettem, a jelenlévők közül sokan már több évtizede tehetik fel maguknak és egymásnak a kérdést: mit jelent az, hogy lelkészek a szüleim / nagyszüleim, hol vagyok abban a családban jelen, amely nehezen tud a reflektorfény elől elmenekülni, és ahol a hit a legtermészetesebb dolog.
A szervezés hátteréről, a találkozó céljáról az alkalom moderátorát, Böszörményi Edét kérdeztem: „Három évvel ezelőtt döntöttünk úgy, hogy a Református Zenei Fesztiválon ne csak kerekasztal-beszélgetések, előadások, koncertek legyenek, hanem egy olyan találkozó is valósuljon meg, ahol papgyerekek gyűlhetnek össze – hiszen sok, ilyen háttérből érkező református részt vesz ezen a fesztiválon. Hasonló fórumokat máshol is szerveznek, pl. Miskolcon vagy a Dunántúlon, én is részt vettem már ilyen alkalmon Hódmezővásárhelyen. Arra gondoltunk, hogy jó lenne egy országos találkozót szervezni – így indult el ez a találkozó 2016-ban. Az első alkalmon bemutatkoztunk egymásnak, elmondtuk, milyen háttérből jövünk. Nagy ajándék számunkra, hogy a 88 éves Boross Gézáné Márta néni tehetett először bizonyságot, és imádkozott értünk. Ez megerősített bennünket abban, hogy folytatnunk kell a találkozót, hogy Isten választott népe vagyunk, ahogy erről a Biblia is ír Péter második levelében.”
Hogy mit jelent „választott népnek” lenni, arról Szeverényi János, a Magyarországi Evangélikus Egyház missziói lelkésze beszélt. Ő maga bár nem lelkészgyerek, sok embert ismer, aki ebben a közegben nőtt föl. „A gyülekezet Isten családja, ahol mindenkinek helye van. Fiatalkoromban, ahogy ez egyébként sok papgyereknél előfordul, én is imádkoztam valakihez, akit azonban nem ismertem. Azt látom, hogy mindannyian hátrányokkal indulunk az életben, és vannak, akiket a vallás tesz „halmozottan hátrányos helyzetűvé”. Isten családjába nem mindig könnyű bekerülnie annak, akinél a szülők mindent megtesznek azért, hogy gyermekük hitre jusson.
„Nagy végleteket látok magam körül ebben a kérdésben, van, ahol ez az igyekezet kudarcot vall, máshol ellentétes hatást vált ki. Isten azonban hatalmas: vannak olyan fiatalok, akik teljesen istentelen háttérben térnek meg, ahogy vannak hitre jutott, egészséges lelkészgyerekek is. Őket Isten kiválasztotta magának, és felhasználja az életüket arra, hogy kilépjenek a templom falai közül és Krisztust hirdessék a világnak” – fogalmazott Szeverényi János. Életéből rengeteg példát vett elő, hogyan küzdötte meg a maga harcát Isten ügyéért, és arról is beszélt, mit jelent a VIII. kerületben szociális munkát végezni, és mit jelent a felvidéki magyar evangélikus kisebbség megmaradásáért küzdeni. Ahogy egy korábbi riportban fogalmazott, Krisztus igazi „terepmunkás” – számára ez a legkedvesebb titulusa Jézusnak.
A lelkészcsalád és a szülők igyekezete a gyermek megtéréséért szintén nagyon küzdelmes terep. Nem könnyű a szószékről Isten Igéjét hirdetni, hallgatni, majd az ott elhangzottakat megélni a családban. Sok lelkészgyerek ezért ellentmondást lát és él meg: szüleimnek „lételeme” a hit, de közben – ahogy mindenki más – tele vannak gyarlóságokkal, hibákkal, sokkal többet adnak másoknak, mint amit otthon tudnának kamatoztatni belőlük. Túl ezen minden mozdulatukat és mozdulatunkat figyelik, megjegyzik, összehasonlítják másokkal. Nagyon nehéz ugyanazt képviselni a családon belül, mint kívül. Pedig Krisztus a farizeusok, a tanítványok, az asszonyok előtt és csöndes magányában is pontosan ugyanaz az ember és isten volt. Lelkész szülőként pedig nehéz elfogadni, amit „hivatalosan minden lelkésznek el kell fogadnia”: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket…” (János 15, 16.) Isteni döntés, ha valaki hitre jut, ha valaki felszabadultan lesz az övé, és megmarad ezen az úton.
Amikor idősebbeket kérdeztem, mit jelentett lelkészcsaládban felnőni, többen mondták, hogy a kérdés először is az, mit jelent lelkésznek lenni – és itt elsősorban az akkori politikai rendszerre gondoltak. Azt is mondták, őket nem érték bántások hitük és származásuk miatt, érződött, hogy mögöttük állt egy szeretetteljes lelkészapa. Mert lehet féltő szeretetben lenni és felnevelni gyermekeket a tomboló ateizmus időszakában, és lehet túlerőltetni a hitet a szabad demokrácia korszakában is. Tudunk kiforrott, felszabadult, keresztyén meggyőződésű lelkészgyerekekről, és azt is tudjuk, hogy az Istent halottnak kijelentő Friedrich Nietzsche is lelkészcsaládból származott. Ő szívesen írt arról, hogy valójában miért is a világ legokosabb embere. Filozófusként a XIX. században élt, aztán jött a XX. század a sok háborúval és sebekkel. De akkor is és ma is vannak olyan tanítványai Krisztusnak, akiknek a megtérését épp a keresztyén családi háttér nehezítette – akit azonban Isten az ő választott népének tagjává fogad, azt valóban be is fogadja és meg is tartja.
Nincs tehát „saját csillagjegye” a lelkészgyerekeknek, és nem is a csillagok mozgása határozza meg a sorsukat. Erős a vonzás ugyanakkor a végletek irányában – a teljes ellenállás vagy akár a sötétség iránti nyitottság veszélye fennállhat. Talán nagyobb eséllyel, mint más családoknál. Azonban a krisztusi, hiteles, elfogadó, türelmes és felszabadító szeretet mindenhol, minden családban csodákra képes. Ha pedig Isten kiválaszt magának lelkészgyerekeket, akkor a sok mélység közepette is megtartja őket, és megmutatja nekik azt, hogy annyi lehetőséget és örömöt készített elő nekik, mint égen a csillag. Ez igaz akkor is, ha az ő életüket viharfelhők borítják. Egy gyimesi csángó népdal így fogalmazza meg azt, amit mindenki átélhet az Istennel való kapcsolatában:
Ahány csillag van az égen, annyi áldást adtál nékem, Istenem,
Köszönöm a jóságodat, hogy a szívem virágozhat énnékem,
Köszönöm, hogy jól ébredtem, lesz ruhám és lesz mit ennem időben,
Köszönöm, hogy velem voltál, kínok között vigasztaltál meg engem!”
Örömmel léptem ki az épületből, mert tudtam, Isten hatalmasabb a mi mélységeinknél és magasságainknál – és ez minden korban, minden családban igaz. Sőt, hiszem és tudom, hogy a viharok életet adó esőt hoznak maguk után, hogy a kifáradt, száraz földből végül virág nyíljon ki. Hamar felfedeztem a dombormű melletti fák zöldellő ágait. Talán magam is egy ilyen fa leszek egyszer…
Somogyi Csaba