Statisztikavizsga volt.
Egy joghallgatónak általában nem erőssége a matematika, a számok világa, nekem sem volt az, bármennyire igyekeztem. A tanár úr az első csoporttal hívott be, öten-hatan mehettünk egyszerre. Kihúztam a tételt, izzadt a tenyerem, lázasan forogtak a gondolataim. Próbáltam felidézni a tankönyvet. A „gyászhangulatot” fokozta, hogy a tanár úr az előttem vizsgázók közül többeknek visszaadta az indexét.
„Elégtelen. Találkozunk az utóvizsga-időszakban.” Többször lepillantottam a tenyeremben izzadságtól elmaszatolódott papírra. Rám került a sor, kimentem az első padba, közvetlenül a tanári asztallal szembe.

Záporoztak a kérdések, amelyekre siralmasan válaszolgattam.

A kezemben gyűrögetett papírra néztem. „Mutassa, mit szorongat!”– szólt rám erélyesen a tanár úr. „Kérem, elteszem!” – próbáltam vele egyezkedni. „Azonnal hozza ide, és mutassa meg!”– mondta hangját kissé megemelve, s én még mindig kérleltem. „Ha nem hozza ki, azonnal beírom az egyest!”

A szégyentől elvörösödve felálltam, s odavittem neki.

Elolvasta, rám nézett és azt kérdezte: „Elégséges megfelel?”

„Meg!” – feleltem. „Nagyon szépen köszönöm.”

Diáktársaim nem értették, miért vagyok boldog. Különösen akkor vált érthetetlenné számukra, amikor megtudták, „csak” kettes. Nem beszéltem senkinek arról, ami történt. Egyedül leendő férjem, aki akkor már a vőlegényem volt, és még Valaki tudta, hogy mi állt azon a kis papíron, ami megenyhítette a tanár úr szívét.

„Drága Mennybéli Felséges Atya Isten! Hálát adok Neked, hogy mindezidáig gondot viseltél rám, s kérlek, a mai… – s itt beírtam azt a tárgyat, amiből épp a számonkérés volt – segíts, hogy négyest vagy ötöst kapjak, s ne kapjak egyest, kettest vagy hármast. Köszönöm Néked, Drága Mennybéli Felséges Atya Isten.” Levetett saruval s valóban alázattal mondom, hogy általában négyesre és ötösre vizsgáztam, de az első két évben voltak gyengébb jegyeim is, például statisztikából. Vizsgára nem mentem el úgy, hogy ne írtam volna Istennek segélykérő imát. Fontosabbnak tartottam, mint magát a felkészülést, pedig ez utóbbit sem hanyagoltam el.

A 80-as években a vallás még mindig éppen csak megtűrt dolog volt, az iskolában azt tanították, hogy a vallás a nép ópiuma. Nem tudhattam, hogy egy egyetemi oktató miként reagál egy Istenhez írt fohászra.

Mennyi minden kiolvasható ebből a történetből! Évekkel később is nevetve idéztem fel, és sokáig csak annyit értettem belőle, hogy egy különös csoda folytán a tanárom nem buktatott meg. Később fedeztem fel, hogy az Úr vezeti az övéit, s Ő ad egymással csodálatos találkozásokat. Nem véletlen, hogy aznap éppen a tanár úrnál kellett vizsgáznom. Később tudtam meg róla, hogy Ő is hitét gyakorló ember, s már az volt akkoriban is. Otthon, a szüleim oltották belém, bármi történjék, egyedüli reményem Isten legyen. Ne emberekben bízzak, s főleg ne magamban. Azon a statisztikavizsgán az imádság olyan emberrel hozott össze, aki maga is imádkozó ember. Az Úr jósága, kegyelme, irgalma irányította a szívét, s irányítja ma is.

Jobbat készített
Az imádságról ma már nagyon mást gondolok, mint hajdan, gyermekkoromban. Ó, mennyi mindenért imádkoztam gyermekként! Például azért, hogy nyerjen a nemzeti futballválogatott. Hányszor imádkoztam, és hányszor veszített! Aztán később azért fohászkodtam a gimnáziumban, hogy jó jegyeket kapjak, s tetsszem a világnak. Az egyetem után szinte esengtem, hogy kiemelkedő karriert fussak be. Emlékszem, egy győri állást szerettem volna elnyerni, biztosra vettem, hogy enyém lesz. Ám amikor felhívtak, azt közölték, egyelőre nem aktuális, legyek türelemmel. Aznap estére 40 fokra szökött fel a lázam. Később lett nyilvánvalóvá, Isten valami jobbat készített számomra, ezért zárta el előlem az utat Győrbe. Ó, mennyi-mennyi ima hangzott el részemről világi mulandó dolgokért. Miért imádkoztam? Mire irányultak kéréseim? Mi felé tartottam? Mit tartottam értéknek? Bevallani is szégyellem. Miközben kerestem a világ kegyét, egyre jobban vonzott Isten. A Budapest-fasori református gyülekezet vasárnapi istentiszteleteire kezdtem járni. Emlékszem, egy igehirdetés oly erősen szólt – Krisztus golgotai keresztáldozatáról –, hogy ki kellett futnom a lépcsőházba, mert fojtogatott a sírás. Isten nem hagyta abba a keresésem, újra és újra szólt a fasori igehirdetéseken keresztül. Egy nehéz, betegségekkel és családi gondokkal terhelt időszakban megszólított. „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid.” (Ézsaiás 49, 15-16.)  Végre meghallottam a szavát, úgy igazán. Bibliát lehet úgy is olvasni, hogy értem és szeretem? – csodálkoztam és ujjongtam. Kőszív helyett hússzívet kaptam, amiért azelőtt futottam, azok utálatos színben tűntek fel előttem, s amikkel azelőtt nem törődtem, azok rendkívül értékessé váltak számomra. Oly nyilvánvaló változás zajlott bennem, hogy a férjem viccesen azt kérdezgette akkoriban: „Már tartós tejet se vegyünk?”

Meghódol lelkem előtted, nagy Fenség!
Emlékszem, mekkora hatással volt rám, amikor először olvastam Dániel könyvében Sidrák, Misák és Abednégó történetét. Nabukodonozor király azt akarta, hogy mindenki boruljon le az általa felállított aranyszobor előtt, s halállal fenyegette, aki erre nem hajlandó. Sidrákra, Misákra és Abednégóra tüzes kemence várt, mégis nagy bátorsággal bizonyságot tettek: „Van nekünk Istenünk, aki meg tud menteni minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, ó, király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk.”
„De ha nem tenné is”– napokig, hetekig elmélkedtem ezen az Igén. Igen. Így kell szeretni Istent! Ha nem ment meg e földi élet során, vagy ha nem teljesíti kéréseimet, akkor is egyedül Őelőtte hódolok. Az Úré a szívem, hiszen Jézus Krisztusban hatalmas ajándékot adott. Bűnbocsánatot, megszentelődő életet, örök életet, üdvösséget. Cseri Kálmán igehirdetőtől olvastam, hogy Istent ne tekintsük pincérnek, akihez imádságaink alkalmával benyújtjuk a megrendelést. Nézzünk fel az ajándékokról az Ajándékozóra, s Önmagáért szeressük! Akkor is, ha éppen semmit nem ad vagy nem teljesülnek kívánságaim. Azzal dicsőítem Őt, ha feltétlenül bízom Benne. Ő mindenkor az üdvösségemet munkálja, örök javamat. Miért szomorodnék el, ha nem teljesül az, amiért imádkozom? Isten jobban tudja, mi hasznos számomra. Ő a Teremtőm, simuljak bele szent akaratába! Bármi történhet velem, tudhatom, s ez békességet ad, hogy minden az Ő kegyelmes rendeléséből, irántam való jóságából fakad. Az is, amit most még nem értek, az is, ami teher, szenvedés. Cselekedjem akaratát, a többit bízzam egészen Őreá! Jó ideje magamat illetően már csak egy kérésem van: „A Te jó lelked vezéreljen engem az egyenes földön!” Ajándékozz meg hűségeddel, mert e nélkül hű lenni sem tudok Hozzád!

A nagy nap
S még valami. Egy ideje nem tudok megrendülés nélkül gondolni arra, milyen csodálatos az, amikor nemcsak magunkért, családtagjainkért, szeretteinkért, hanem akár az utcán szembejövő idegenekért is tudunk – Jézusra tekintve – imádkozni. Amikor síró gyermeket látunk, ideges szülőket, veszekedő embereket, szirénázó mentőautót, betegeket orvosi rendelőben, kevéske pénzüket a pénztár előtt számolgató embereket. Vagy gyülekezeti testvéreinkért imádkozunk, esetleg azért az emberért, aki ezen a vasárnapon jött be először a templomunkba, s még szégyenlősen utasítja vissza az énekeskönyvet, ő egyelőre inkább csak hallgatja. Nem győzök hálát adni azokért a testvérekért, akik imádkoznak értem és családomért, azokért, akik egymásért imádkoznak. Isten csodálatos indítása ez. Életük példa számomra, s imádságaim nagy része nekem is másokért elmondott ima. Tavaly augusztusban családom nagy esemény előtt állt, amelyről egyik fasori testvérem tudott. Később, leveléből tudtam meg, hogy azon a napon, mihelyst felébredt, első gondolata mi voltunk. „Azonnal fohászkodtam az Úrhoz segítségért. Ma van a „nagy nap”! Sokat gondolok imádságban rátok! Kérlek, ha túl vagytok, s a csoda megtörtént, légy szíves két sort írni, hogy veletek örülhessek, hálaadás mellett. Az Úr áldjon és legyen veletek!” Pedig neki is milyen sok a gondja, nehézsége, s nem magáért és családjáért mondott imát először, hanem értünk. Fájós térdeivel leborult az ágya mellett.