Amikor felkértek e cikk megírására, szabadon dönthettem amellett, hogy írok-e szabadságról. Utána azonban már feladattá vált, annak kötöttségeivel, akár nehézségeivel. Eleinte ugyanis sokat törtem a fejem azon, hogy számomra mit jelent a szabadság. A természetbe való belesimulás ad egyfajta szabadságérzetet, ezt kihasználva mindennap nagy sétákat teszek a közeli dombokon, erdőkben, réteken. Az utóbbi napokban itthon volt a legidősebb lányom és csatlakozott ezekhez a kis kirándulásokhoz. Útközben beszélgettünk, többek közt a szabadságról.

Azt gondolom, életünk legmeghatározóbb döntése a hit szabadságáról szól. Szabadon választhatom meg a vallásomat, és szabad vagyok hinni vagy nem hinni Isten létezésében és megváltó kegyelmében. Ha az Istenbe vetett hit mellett döntök, akkor Isten törvényei lesznek számomra a mérvadók.

A szabadság valójában csak egy röpke pillanatig áll fent, a döntés előtti pillanatban. Szabadon választhatsz arról, kihez mész hozzá vagy kit veszel el, de a döntésed után már a házasság kötelékei megszabják, mit tehetsz és mit nem. Szabadon eldöntheted, hogy elvállalsz-e egy munkát, de utána az új munkahelyed szabályai érvényesek rád is. Lehetsz egyéni vállalkozó, mint ahogy én is az vagyok, de ha elindulsz egy úton, akkor a döntésed alapján már kötelezettségeid vannak. Legalábbis akkor, ha komolyan veszed önmagadat, és hiteles akarsz lenni. Eldöntheted, hogy hol élj, de a költözés után annak a mikrokörnyezetnek is megvannak a maga szabályai.

Aztán sokan vallják a gondolat szabadságát - „Azt gondolok, amit csak akarok.”  Ez valóban így van? Pál apostol azt mondja: „Minden szabad nekem, de nem minden használ.” (I. Kor.: 6:12.) Gondolataink meghatároznak bennünket. Azzá válunk, ami a fejünkben, az agyunkban történik. Minden a fejben dől el – mondja sok szakember. Valóban, amit a fejünkben forgatunk, az erősen hat ránk.

Hogy mik voltak az én életem szabad döntései?

Szabadon választottam, hogy mérnök leszek. Nem befolyásoltak a szüleim, tanáraim, nem voltak felém elvárások. Szerettem a főiskolát és érdekesnek tartottam, tartom ma is ezt a szakmát. Tiszta, íróasztal melletti, egzakt tudomány. Mégis elsodródtam mellőle. 50 évesen, felnőtté váló gyermekeimet figyelve vettem észre, hogy az ember csak visszakanyarodik oda, amit szívesen csinál, amit már kisgyermek korában sokat játszott, ami foglalkoztatta, érdekelte. Én a legtöbbet babáztam, babaházam, babakonyhám volt. Rengeteget főztem, homokból, vízből, fűből, először csak a babáimnak, aztán kamaszként az egész családnak többfogásos ebédeket. Aztán nagyon szerettem tanárnénist játszani. Egy nagy fekete tábla előtt tanítottam a babáimat és a plüssállataimat írni, olvasni, számolni. A házi feladataikat magam írtam és javítottam. Nagyon szerettem kézimunkázni. Kötöttem, varrtam, hímeztem, horgoltam. A babáimnak és magamnak. A nyolcadikos ballagásomra a szoknyámat már magam vartam, majd hosszú évekig az volt a vizsgázós szoknyám. Emlékszem, hetedikben egy hétre beteget jelentettem, hogy elkészülhessek egy nagy kötött pulóverrel. A gimnáziumi években csak farmert és kabátot kellett vennem, mindent magam készítettem, nagyon szerettem ezt az alkotó kreativitást. Mára a mérnöki diploma után elvégeztem a csipkekészítő és oktató szakképzést, majd megszereztem a női szabó és szakács szakmunkás bizonyítványokat.

Szabadon hozzámentem egy férfihez, akivel nagyon sok mindenben különbözünk. De nem erre tekintünk, hanem arra, ami összeköt bennünket. Szeretünk együtt kirándulni, sétálni, közben beszélgetni, tervezgetni. Mindketten nagy családot akartunk és ez megadatott nekünk. Szívesen vállalunk mindketten különböző civil szervezetekben feladatot, szolgálatot, amikben támogatjuk egymást. Mindig vannak újabb és újabb álmaink, amiknek a megvalósításához közösen fogunk hozzá. És a kapcsolatunkon sokat dolgozunk. Mindketten sok energiát, megértést, elfogadást, megbocsátást, odafigyelést teszünk bele, mert akarjuk, hogy megmaradjon és jól működjön a házasságunk.

Szabadon vállaltam 6 gyermek megszülését, felnevelését, annak minden szépségével és nehézségével együtt. Még családon belül is volt, aki lesajnálóan tekintett erre a vállalásra. Sosem éltem meg tehernek a nagy családot. Nem éreztem azt, hogy ha emiatt le kell mondanom valamiről, az nagy hátrány lenne számomra. Egyetlen ilyen emlékem van csak, amikor a harmadik gyermekemet vártam, baráti körünk Afrikába szervezett túrát a Kilimandzsáróra. Én nem vehettem rész akkor az utazáson, mert várandósan nem kaphattam meg a szükséges védőoltásokat. Ez akkor nagyon rosszul esett, de azóta sokszorosan kárpótoltak szép és izgalmas utazások.

Gyerekként nem értettem, édesanyám miért mondja sokszor, hogy „kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond”. Sosem fejtette ki, mit ért ezen. Talán sokan azt gondolják a kamaszkor viharos, lázadó időszaka miatt van ez a mondás. Nálunk zökkenőmentesen zajlott le a kamaszkor minden gyereknél, eddig. (Egynek még előtte vagyunk.) Nem voltak látványos veszekedések, ajtócsapkodás, tányértörés. Talán azért, mert igyekeztem, minden gyermekemet önálló személyként elfogadni, tisztelni és szeretni. Mégis, felnőttként meg tudom fogalmazni, számomra mit jelent a „nagy gyerek nagy gond”. Míg a kicsiknek a problémáját tudtam kezelni, megoldani (fázik, éhes, fáradt, folyik az orra, elesett stb.), addig a nagyok problémáit csak meghallgatni tudom, együttérzésemet tudom kifejezni, esetleg meghallgatja, én mit tennék a helyében. Tehát nincs módom átvállalni a terhét. Végig kell néznem, imádkoznom, belül hordanom, hogyan tudja megoldani, vagy hogyan bukik el benne. Ez néha fájdalmas és nehéz teher, amit a tehetetlenség érzése csak növel. Szerintem fontos már a kisgyermekeknek bizonyos fokú szabadságot adni, persze nem minden helyzetben. Mert így tanul meg dönteni, így látja meg a döntései eredményét, és így lesz képes felnőttként felelősségteljes döntéseket hozni.

Szabadon választottam meg, hogy 18 évesen Szegedről a fővárosba, majd 15 év után egy 400 lelkes faluba, Terénybe költözzek. Minden helynek megvoltak a maga szépségei. Budapest rengeteg lehetőséget kínál óvodára, iskolára, sportolásra, művészeti képzésre, szórakozásra. Rengeteg ember közül válaszhatod ki, kik a barátaidat. A falu e tekintetben korlátoz. Fel kellett adnunk az úszást, a vívást, elmaradtak a baráti körök, együttlétek. Ugyan akkor a gyerekek nem zsúfolt buszon vagy autóban mentek iskolába, óvodába, hanem önállóan, kerékpáron vagy görkorcsolyán. Az óvodában külön engedélyt kellett aláírni, hogy délután egyedül hazaengedhessék a gyerekeket. Sokan nem értették ezt a „felelőtlenséget” a részünkről. Akkor én elmondtam, hogy éppen ezért a szabadságért költöztünk faluba. Ahol a gyerekek szabadon játszhatnak az utcán, a szomszédban vagy a faluszéli erdőkben, réteken. A falubeli felnőttek minden gyereket ismernek és figyelnek rájuk. Persze egy kis utánajárással találtunk a környéken uszodát, zeneiskolát, vagy a szülők összefogva közösen fizettünk meg angoltanárt, balettoktatót. Külföldi cserediák fogadása is ugyanúgy lehetséges falun, mint városban. Indiából, Thaiföldről érkeztek hozzánk néhány hétre vagy egy iskolaévre fiatalok. Idén török leányt várunk.

Falun újra kell építeni a baráti kört. Ez akár éveket is igénybe vehet. És megeshet, hogy akivel szívesen töltöd az idődet, több településsel odébb lakik. Az ilyen kapcsolatok fenntartásához is sok energia, idő és odaszánás kell. De enélkül az ember nagyon magányos tud lenni. Ezért is van az, hogy míg a kisgyerekek nagyon jól érzik magukat falun: homokoznak, fára másznak, cicát simogatnak, tojást szednek, addig a kamaszok, akiknek a számára már a baráti kapcsolatok a fontosabbak, nem találják a helyüket, és városba vágynak, idővel el is mennek. Sokan úgy gondolják, hogy a szülök vidékre költözésének sikerét az határozza meg, hogy a gyermekeik is ott maradnak-e. Szerintem ez semmiképpen nem függ össze. Természetesen a gyerekeknek is megvan a választási lehetőségük, hogy visszaköltöznek-e falura tanulmányaik elvégzése után vagy sem. De fontos, hogy ez szabad döntésükből jöjjön létre, hiszen az az ő önálló életük.

A másik dolog, ami a szabadság érzését adja a számomra, az a természet látványa. Ha kitekintek az ablakon, nem a szomszéd tűzfalát látom, hanem egy távoli hegycsúcson a Szanda-vár romját. Egy fárasztó munkanap után hazafelé biciklizni a falu szélére olyan, mintha nyaralni mennék. Az utca végében a lenyugvó nap utolsó sugarai fogadnak, a tekintet a végtelenbe kalandozhat, völgyeken, dombokon, szántókon, erdőkön át, és ez a látvány nagyon megnyugtató. Csak 50 métert kell megtennem a kapunktól, és már kint vagyok a természetben, ahol nagy sétákat tehetünk, figyelve a madarakat, növényeket, hallgatva csendet.

Én szabadon választottam, hogy a főállású anyaság után egyéni vállalkozó leszek. Ma azt teszem, amit gyerekkoromban is. Házakat, szobákat rendezek be, ahol vendégeket fogadok. Üzemeltetek egy vendégházat és egy kávéházat, valamint a Hunnia Csipkemúzeumot. Az érkező vendégeknek házias ételeket főzök, és ha szeretnék, megtanítom a készítési módjukat is. Programokat, képzéseket, táborokat szervezek. Tanítok csipkét készíteni, főzni, bemutatom a vidéki gazdálkodást, hagyományokat. A csoportokkal járjuk a környéket, megmutatom a fákat, bokrokat, gombákat, gyógynövényeket. Minek mi a tulajdonsága, mi mire való. Tanítok. Azt, amit az életben megtanultam és amit fontosnak tartok.

A szabadság sok kötöttséggel jár, de a döntés joga a miénk.