Szombat hajnal van. Még alszanak, akik pár óra múlva sajgó hiányérzetre, magányra vagy bűntudatra riadnak. Mások már elindultak futni vagy kocsiba ültek, hogy minél előbb vidékre érjenek. Jobb lenne visszafeküdni – gondolom. Tíz percig ülök az ágy szélén, aztán vastag pulcsit veszek a kabát alá, elindulok a Gellért térre. A metrólejáró kőhalait gyengéden locsolja a falon lefolyó víz. Először látom boldogságukat.

Néhányszor eltévedek a hegyre felfelé menet. Kel a nap. A zsákutcákból kijövet többször is hátat fordítok neki. A fák törzsén narancsos ív húzódik. Ha nem is sejteném, a jelek elárulják: nincs már sok idő.
Ilyenkor nyugati fekvésű szobámban alszom a legmélyebb álmomat – gondolom. Ha ma sem ébredek fel, tudomásom sem lenne arról, mi történik itt.

Megállok. Erős tűz festi meg a horizontot. Ennél a csendnél nincs méltóbb szimfónia.

„Ott, lent észre sem veszik, hogy felkel a nap” – sajnálkozik valaki mellettem. Eddig én is természetesnek vettem, hogy fent van az égen. Pedig ő eljön. Mindennap. Többre becsül, mint mi magunkat – egymást.
A Duna túlpartján a kultúra szentélyei, templomok, kórházak, iskolák… Mennyi élet lehet a falak mögött! De saját produktumai világában senki sem gondolja, hogy körülötte minden éppúgy az életről szól. A gondviselésről, az ember megmentéséről. Istenről…

A napsugarak ideig-óráig hatolnak be a házak közé. Közben az árnyékok is egyre mélyülnek. Talán túl közel vagyunk egymáshoz…
Szükségünk van a hegyre, ha fáradságos is felkapaszkodni rá. Szükséges felkelni, ha látni akarjuk, amit másképp nem lehet. Hogyan részesülhetnénk a napfelkeltéből, ha nem megyünk el a találkozóra? Hogyan lehetne más napunk a régi rendhez igazodva?
Az imádság felemelkedés. Az igazság meglátása.
Ha lehunyom a szemem, felébredek.

Képek: Jerebák Anikó, Jakus Ágnes

Az írás a Reformátusok Lapja 2016. október 23-ai számában jelent meg.