Lovas András: Isten Igéje és az Ige szolgája – Három bibliatanulmány

Elhangzott a Baranyai és a Budapest-Északi egyházmegyék lelkipásztori tanulmányi hetén, Mátraházán, 2024. szept. 17-19. között. Első rész.
 

EDD MEG AZ IGÉT!

Bevezető megjegyzések:

Három bibliatanulmányban, amelyekre megbízást kaptam, a lelkipásztor jóllétéről és kríziséről lesz szó – Isten Igéjének fényében. Az Ige emberei vagyunk, még ha olykor üressé és közhelyszerűvé válik is ez a kijelentés. Az Ige az élő Isten élő Szava, eleven, dinamikus valóság, sőt: Isten maga velünk, közöttünk és bennünk Krisztus által a Szentlélek erejében. Mivel pedig ez ennyire közeli valóság, ezért minden lelkipásztori jóllétünk és krízisünk, minden próbánk és minden szabadulásunk mélységesen Istenhez, Isten Szavához kötött. Az Ige számunkra véletlenül sem csupán (sőt nem is elsősorban) munkaeszköz, nem a tevékenységünk (igehirdetésünk) tárgya; hanem az élő Úr maga és minden szolgálatunk, sőt teljes életünk alanya. Ez a három bibliatanulmány Isten Igéjéről és az Ige szolgájáról szól – értve ez alatt nem csupán feladatunkat (az igeszolgálatokat), hanem teljes valónkat. Az Igével, Isten élő és eleven beszédével való kapcsolatunk egyáltalán nem elválasztható lelki életünktől, lelki egészségünktől, különféle lelkipásztori kríziseinktől.

A három bibliatanulmány textusa és címe:  

„Edd meg az Igét!” – Ez 2,1-3,3.

„Rászedtél, uram” – Jer 20,7-18.

„Nem tér hozzám vissza üresen” – Ézs 55,1-13.
 

Ennek a három bibliatanulmánynak a struktúrája nem más, mint az elhívás–megpróbáltatás–reménység hármasa, amely ciklikusan ismétlődik minden lelkipásztor, sőt minden keresztény ember életében.

• Az elhívás úgy áll előttünk Ezékielnél, mint az Ige befogadása, magunkká tétele, azonosulás Isten szavával, Istennel magával.
• Jeremiással a megpróbáltatásra tekintünk, amit éppen ez az azonosulás hoz. Eggyé lettünk Isten szavával, és ebből próba, küzdelem születik.  
• Végül az Igéből fakadó reménység szólal meg Ézsaiásnál.

 

Ez ugyanakkor az Evangéliumnak is a struktúrája.

• Az Ige befogadása, magunkká tétele párhuzamos Jézus eljövetelével, az Ige testté lételével, amikor Isten szava, Igéje érkezik a világba, azonosul a világgal Jézusban, és így az elhívásban velünk is.
• Másodszor előttünk áll Jézus megpróbáltatása, belemerülése a sötétségbe, a halála – és ennek (természetesen nem megváltó értelemben) az Ige szolgája is részese.
• Harmadszor pedig előttünk van a különös és váratlan reménység: Jézus feltámad, győzelmet arat a hiábavalóság és a halál felett. Hogyan lesz ez végső reménységgé mindannyiunk számára, akiket Isten Igéje formál meg és akik az Igét szolgáljuk?

Ez a struktúra egy mélyülő spirál dinamikáját hordozza Isten szolgáinak az életében: elhívás–megpróbáltatás–reménység–mélyebb elhívás–újabb próba–megint reménység…

Mielőtt rátérnék az Igére, még egy bevezető megjegyzést kell tennem. Ez pedig a kontextus, amelyben ezt a tematikát meg kívánom szólaltatni. A kontextus, amelyből én beszélek, az országunk és az egyházunk kontextusa, és ebből a kontextusból érkezve különösen is fontos, hogy mélyen újragondoljuk az Igéhez fűződő viszonyunkat.  

Nyáron kezembe került egy írás egy ausztráliai jezsuita szerzőtől, amelynek címe: „Az intézményes sötét éjszaka” vagy „Az intézmény sötét éjszakája” („The Institutional Dark Night”). Intézmény alatt itt ne iskolát és öregotthont értsünk, hanem bármilyen nagyobb társadalmi struktúrát, közösséget, egy munkahelyet, egy konkrét gyülekezetet, magát az egyházat, akár az országot. A szerző szerint akkor beszélhetünk az intézményi sötét éjszakáról, amikor az intézmény, a közösség „számos tagja érzékeli a sötétség erejét, és az egész test együtt éli át a sötét éjszaka valóságát.” Általában – folytatja a szerző – valamilyen szikraszerű esemény indítja be a kiábrándulást, onnantól érzékelik többen a sötétség erejét. És hogy mi is ez a sötétség? „Az intézmény sötét éjszakájának állapota: elnémulás (nem találunk közös nyelvet), elidegenedés (nincs bizalom és őszinteség), tehetetlenség, depresszió, és a lelkesültség, valamint a nyelv elvesztése.” A szavak megvannak, de kiüresednek, jelentésüket veszítik. Így folytatja: „Amennyiben az intézmény feladata Isten elismerése és szolgálata, egyre nehezebbé válik, hogy meggyőzően beszéljen Istenről.” – Ez a cikk engem nagyon megérintett. Megrázott, mert elkezdett valamit megfogalmazni abból, amit érzékelek, amivel birkózom, amiért imádkozom. A szavak jelentésének az elvesztése, kiüresedés, elszigetelődés – ez jellemzi ma az országot, amelyben élünk. Mit jelent az a szó ma hazánkban, hogy „gyermekvédelem”? Mit jelentenek ma Magyarországon a „háborúpárti” vagy „békepárti” kifejezések? Mit hordoz ma az átlagemberek százezrei számára a szó, hogy „kegyelem”? Miről ismerszenek meg lelkipásztorok napjainkban? Mi kapcsolódik ma magyar emberek százezreiben a „keresztény” vagy „keresztyén” (krisztusi) szóhoz? Engem elért az intézményi sötétség diagnózisa.

Semmiképpen sem állnék itt meg, amint a cikk sem teszi. Hiszen felteszi a kérdést, mi akkor a teendő? Számba veszi a probléma lesöprésének a lehetőségét, valamint a prófétai tiltakozás útját is. Mégis arra jut, hogy ilyen időkben „a gyümölcsöző élet legmélyebb formái általában lassúak, csendesek és kitartóak.” Azaz olyan közösségek kellenek, ahol az emberek őszintén találkoznak, beszélgetnek, ahol Jézus szavai közös személyes találkozásokban újra elkezdhetnek élni és visszanyerni a tartalmukat. A nagy és súlyos szavak, mint a kegyelem, a megbocsátás, melyek üressé váltak, csak a nagyon személyesben, a nagyon emberiben kezdhetnek el újra élni, csak a mindennapi, kicsi, lassú, jelentéktelennek tűnő közösségekben. „A közönséges dolgok táplálják a növekedést. Kicsiny közösségek, az ünneplések, az étel és az ital megosztása, mindaz, ahogy tökéletlen emberségünket megéljük. Ezekben a tapasztalatokban születik újra a nyelv és nyeri el újra az értelmét. A kiüresedett szimbólumok megélednek, az üres nyelv termékennyé lesz.” Hadd tegyem hozzá: nem dühös posztolásban, nem kultúrharcban, ha még oly buzgók is vagyunk. A gyógyulásnak ez az útja nem látványos és reflektorfénybe való, hanem nagyon lassú, és nagyon jelentéktelennek tűnő út. Lehet, hogy messze túlmutat az életünkön, mire ebből gyümölcs lesz. De a tél után el fog jönni a tavasz. És mindennek a középpontjában a nagyon emberi, testté lett Ige, az emberré lett Isten, Jézus áll.

Ezért és ebben a kontextusban életbevágó a lelkipásztornak, az Ige emberének a viszonya az Igéhez. Nem az igehirdetésre készülésben, hanem az élet egészében. Ha megesszük az Igét, ha hordozzuk akkor is, amikor ez agóniát jelent, ha reménységünk van, akkor leszünk képesek életadó módon jelen lenni és szolgálni megsebzett közösségeinkben. Csak akkor fognak a szavaink tényleges jelentéssel és tartalommal bírni.

Ezután a bevezető után arról szeretnék szólni Ezékiel próféta könyve alapján, ami az Ige szolgálatához elengedhetetlen: meg kell enni az Igét.

„A harmincadik évben a negyedik hónap ötödikén, amikor a fogságban lévő nép között voltam a Kebár folyó mellett megnyílt az ég, és isteni látomásokat láttam”  (Ez.1.1.)

„Ilyen volt az Isten dicsőségének a látványa. Amikor megláttam, arcra borultam, és hallottam, hogy valaki megszólal. Ezt mondta nekem: emberfia, állj a lábadra, beszélni akarok veled! Miközben beszélt, lélek áradt belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám. Ezt mondta nekem: emberfia, elküldelek téged Izrael fiaihoz, a lázadó néphez, amely fellázadt ellenem. Hűtlenek voltak hozzám ők is, őseik is, egészen a mai napig. A makacs és konok szívű fiakhoz küldelek. Mondd nekik: így szól az én Uram, az Úr, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele, hiszen engedetlen nép ez. Majd megtudják, hogy próféta volt közöttük! Te pedig, emberfia, ne félj tőlük! Beszédüktől se félj! Ha csalán és tövis szurkál is téged, ha skorpiók közt ülsz is, akkor se félj beszédüktől, ne rettegj tőlük, hiszen engedetlen nép ez. Hirdesd nekik az én igéimet, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele, hiszen engedetlen nép ez. Te pedig, emberfia, hallgasd meg, amit mondok neked! Ne légy engedetlen, mint ez az engedetlen nép! Nyisd ki a szád, és edd meg, amit adok neked! Láttam, hogy egy kéz nyúlt felém, és egy irattekercs volt benne. Kiterítette előttem, és az tele volt írva mindkét oldalán. Siratóének, sóhaj meg jajszó volt ráírva. Ez mondta nekem: emberfia, edd meg, amit itt találsz! Edd meg ezt a tekercset, aztán menj és szólj Izrael házához. Kinyitottam a számat, ő pedig megetette velem ezt a tekercset. Azt mondta nekem: emberfia, rakd tele a hasadat, töltsd meg a gyomrodat ezzel a tekerccsel, amelyet adok neked! Meg is ettem, és olyan édes volt a számban, mint a méz.” (Ez. 1, 28-3,3.)

Ezékiel próféta elhívásának a története ez a babiloni fogság idején. Nemzeti összeomlás, katasztrófa uralkodik Júda életének történetében, de még sokan reménykednek, hogy hamar vége lesz ennek. A babiloniak lerombolták Jeruzsálemet, a szent helyet, a templomot, a nép színe-javát deportálták Babilonba. Ezékiel is a deportáltak között van, amikor az Úr bejelenti az igényét a prófétára. Ennek az elhívásnak egy döntő mozzanata: „edd meg ezt a tekercset!” Ez határozza meg a szolgálatát.

Lássuk:

1. Hol, milyen helyzetben történik ez az elhívás? – Az elhívás kontextusa
2. Mi a küldetés tartalma? – Lázadó népnek szólni.
3. Mit jelent megenni az igét, és hogyan tehetjük ezt?

 

1. Hol, milyen helyzetben történik az elhívás? – Az elhívás kontextusa

Az első fejezetben egy látomásban szól Ezékielhez az Úr igéje, amelyben Isten dicsőséges jelenlétében találja magát. Emellett négy különös élőlény jelenlétében is, hosszan ír az élőlényekről szárnyakkal, szemekkel, emberhez hasonló alakkal, mindegyiknek négy arca volt: ember, oroszlán, bika és sas arca. Kerekekkel mennek előre-hátra, jobbra-balra, közben fény ragyogása és villámok cikázása veszi őket körül. Szárnyaik zúgása betölti a teret. Felettük egy boltozatot lát, afelett egy zafírfényű trónust, ami mintha emberi alakkal bírt volna, és ragyogott, fénylett. A látomás mindig ilyen: „mintha” „olyan, mint” – de Ezékiel, legalábbis visszatekintve, amikor ezeket leírja, már tudja, mi ez: Isten dicsőségébe nyert bepillantást. A textusunkat megelőző vers kulcsfontosságú: „Ilyen volt az Úr dicsőségének a látványa, Amikor megláttam, arcra borultam, és hallottam, hogy valaki megszólal.”

Minden elhívás, minden az Igével való igazi viszony ebben a mozdulatban születik: „arcra borultam, és hallottam...” Mert ez az Ige az Úr szava, sőt nagyon gyakran az Úr maga, és amikor ez a szó, az Úr szava megszólal, az mindig magát az Urat, az Úr jelenlétét, dicsőségét hordozza. Amikor ebben a különleges látomásban Isten dicsősége megjelenik, a (még csak majdnem) próféta a földre esik, arcra borul. Isten dicsősége (kbd JHVH), Isten súlya hatása alatt Isten elhívott szolgái a Szentírásban újra és újra a földre rogynak.

Amikor Ezékiel Isten dicsősége, súlya alatt a földre rogy, akkor szól az Úr, és azt mondja: „emberfia, állj a lábadra, mert beszélni akarok veled!” Utána a próféta elénk adja a tapasztalatát: „miközben beszélt, lélek áradt belém, talpra állított, én pedig hallottam, hogy beszél hozzám.” Szeretném, ha látnánk ezt a kettős mozgást az elhívás kontextusában! Az Úr dicsősége elgyengít, a földre visz, majd az Úr szól, és ez a szó közli a Lelket, amely felemel, lábra állít, megerősít. Aki az Igét szolgálja, az áll, de a kérdés, hogy hogyan áll? Mint aki leborult és felállt, vagy mint aki csak úgy odaállt? Mert aki így áll fel, az másképpen áll, mint aki magától áll a lábára, aki magától erős.

Az Igével való találkozásban, az Igével való azonosulásban a kezdet annak a mély megismerése, hogy Istenben valaki olyannal találom magamat szembe, akinek a jelenléte, valósága, (bibliai szóval: dicsősége) levesz a lábamról. Akár gyenge, akár erős voltam korábban, itt olyan súly nehezedik rám, amit korábban nem ismertem.; és amikor nem tehetek mást, mint hogy átadom magam ennek a súlynak, elismerve a hatalmát, akkor az Úr egyszer csak szól, közli a Lelket, ami erőként belénk árad, felemel, és valami egészen új születik.  

Ez a mozzanat újra és újra megismétlődik a Szentírásban. N. T. Wright, újszövetséges teológus, történész az Ap.Csel 9, Saul megtérése összefüggésében áll elő egy nagyon izgalmas és idevágó feltevéssel, ami első hallásra idegenséget szülhet, de érdemes átgondolni. N. T. Wright nagyon behatóan kutatta az Újszövetségi iratok történetét és a kortörténetet, a kontextust. Az ő – hangsúlyozom – feltevése, hogy a Damaszkuszba tartó Saul az Ezékiel 1 alapján Isten dicsőségéről meditált. Egy vallásos szövegen történő meditáció célja, hogy valamilyen módon a megértésen túl még közelebb jussunk az ott leírtakhoz, valamilyen módon „kóstoljuk” annak valóságát. N. T. Wright kutatásai alapján a korabeli zsidóság, különösen a farizeusok között, ahova a tarzuszi Saul is tartozott, ismert volt az Ezékiel 1. része alapján történő meditáció. Annak a gyakorlói Isten dicsőségébe kívántak bepillantást nyerni, akár csak egy pillanatra. Nem kérdés, hogy Saul ezt ismerte és gyakorolta. N. T. Wright felvetése az, hogy talán Saul a hosszú, eseménytelen úton a lovon ülve is éppen ezeket a gondolatokat forgatta magában. Talán azért is, hogy amennyiben akár egy pillanat erejéig találkozik Isten dicsőségével, az még több erőt ad neki a küldetéséhez, hiszen Isten (általa vélt) dicsőségéért megy Damaszkuszba, hogy az istenkáromló Jézus-követőket üldözze. „Útközben azonban, amikor éppen Damaszkuszhoz közeledett, hirtelen mennyei fény ragyogott fel körülötte, és amint a földre esett, hallotta, ahogy egy hang szól hozzá: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Ő pedig megkérdezte: Ki vagy Te, Uram? Az így válaszolt: Én vagyok a Názáreti Jézus, akit te üldözöl.” (ApCsel 9,3-5) Saul földre hull, amikor megjelenik neki Isten dicsősége – annak a Názáreti Jézusnak az arcán, akiről a legkevésbé gondolja, akinek követőit „fenyegetéstől és öldökléstől lihegve” üldözi.  

Akár így történt, akár nem, a párhuzam egyértelmű. Megjelenik Isten dicsősége, a későbbi apostol – amint a próféta is – a földre esik, majd pár nappal később hallja az Úr szavát, amely lábra állítja. Ez a történet nem pusztán megtéréstörténet, ahogy gyakran tekintjük, ez Saul prófétai elhívásának a története. Isten ezt mondja Anániásnak: „Menj el hozzá, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a népek, a királyok és Izrael fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért.”

Itt indul minden. Ahhoz, hogy eljussunk arra a pontra, hogy meg akarjuk, meg merjük enni az Igét, hogy érezzük ennek a súlyát, ez az első lépés. Megaláztatás a legszebb, legevangéliumibb értelemben, majd a megerősítés szintén a legszebb, legevangéliumibb értelemben.

Miközben minderről szó van, nyilván megelevenedik bennünk saját elhívásunk története, és ez fontos. Az Igével, mint az élő Úrral való találkozás mindig, mindannyiunk életében magában hordozza ezt az elemet. Lehet erősebb tapasztalattal járó, vagy kevésbé az, lehet pillanatszerű vagy hosszabb időszakokon keresztül elnyújtott, lehet drámai, vagy lehet csendesebb, de az eredmény mindig ugyanaz: én kicsivé és erőtlenné leszek Előtte, Ő szól, és e szó által belém árad a Lélek. Már állok, figyelek, és készen vagyok fogadni mindazt, ami érkezik.

Ugyanakkor azt is mindannyian tudjuk, hogy ennek a tapasztalatnak az élő és eleven volta megfakulhat az életünkben, és ezért szükségünk van megújulásra. Az Igével való azonosulás az elhívásban, a megpróbáltatás, a megmaradás és a reménység visszatérő ciklus az életünkben. Életünk különböző helyzeteiben, szolgálatunk egyes szakaszaiban Isten dicsőségének a súlya, az arcra borulás és a felemeltetés újra és újra meg kell, hogy jelenjen. Ha megfáradunk, újratalálkozásra van szükségünk.

Talán egy ilyen alkalomról ír naplójában Szabó Imre egykori budapesti esperes:

1926. február 27., szombat

„Egy hónapig nem tartottam a csendes órát és már végképp kiéhezett lettem. Ezek az üres napok végleg ellenem kiáltanak. Nem csináltam semmit. Vasárnap prédikáltam, hűségesen készültem, konfirmandusoknak pontosan órát adtam, lapot magam írtam, de úgy érzem, ez kevés, ennyi munka nem elég és nem elégít ki, úgy tetszik, semmit nem csináltam. A testi kényelem is rám nehezedett. De felvertél, Atyám, Uram, mint haszontalan szolgát, tunyaságomból. Éjfélkor jött Szentlelked és megszorongatta nyavalyás, hűtlen és pislákoló lelkemet. Szorongatott a szégyenre és a bűnbánatra. Az egész házamnépe aludt, feleségem csendesen lélegzett, kicsi gyermekeim édesen szenderegtek, és én fehér alsóruhámban térdre borultam ágyam előtt. Semmiségem tudata lesújtott, olyan szegénynek, olyan árnyéknak, olyan lelki soványnak éreztem magam. Oh, Atyám, éreztem, hogy gúnyosan nevetsz rajtam, aki képes voltam az imádság ereje nélkül élni. Már-már kezdtem magamban, a magam erejében bízni, és elég esztelen és ostoba lelkészi szolgálatomban szentséges erőidet nélkülözni. Pedig minden reggel imádkoztunk közösen a családban, olvastam is és tanultam is, és az egyház gazdasági dolgait is mind megcsináltam, gyűlések voltak rengeteg számban, és mégis olyan semmittevőnek mutatott meg Szentlelked önmagamnak. Nem éltem közösségben Veled, Atyám, én Megváltó Krisztusom. Megszentelő, belső, feszítő, békességet adó erőid aludtak bennem. Nem bűnben, nem testi bűnben jártam, aludtam. De te felvertél, nem hagytál tespedni. Neked szükséged van rám. Nem eresztesz el! Gondot viselsz rám. Bánj velem, mint szolgáddal, akit hűtlenségen fogtál! Míg hűségét be nem bizonyítja és állhatatossággal meg nem pecsételi, ne éreztesd vele szíved és orcád melegét! Kell nekem a vessző, dorgálás, fenyítés. Ne vond meg tőlem! De ma, mintha mennyei áram zúgott volna rajtam keresztül, még az izmaim is megfeszültek bele. Már őrt állok, már ébren vagyok!”

Sem Ezékiel tapasztalatát, vagy Saul tapasztalatát, vagy Szabó Imre tapasztalatát nem tudjuk előállítani, nem tudjuk legyártani. De ismerhetjük, azaz tudatosíthatjuk, hogy Isten dicsőségének előszöri vagy újbóli átélése nélkül nincs vagy megfakul az elhívás. Ezért vágyhatjuk, hogy adassék először vagy újra a kóstolása annak, akár egészen új, ismeretlen módon, milyen Ő valójában. Ha már van egy korábbi képünk, fogalmunk arról, akkor vágyhatjuk, hogy emlékeztessen Isten, milyen az Ő dicsőségének az íze. Ez nem memóriakérdés, hanem újrakóstolás, újra megtapasztalás, újra felállás, újra megelevenedés...

2. Mi a küldetés tartalma? – Lázadó népnek szólni

2.1. Küldés a lázadó néphez

Megszólal az Úr, és amit mond, az súlyos: „Emberfia, elküldelek téged Izrael fiaihoz, a lázadó néphez, amely fellázadt ellenem. Hűtlenek voltak hozzám ők is, őseik is egészen a mai napig. A makacs és konok szívű fiakhoz küldelek. Mondd meg nekik: így szól az én Uram, az Úr…”

Még mielőtt a küldetés tartalmáról mondanék bármit is, hangsúlyozom: Isten dicsőségének a megtapasztalása mindig küldéshez vezet (ami küldetés gyakran veszélyes). Oly sok szó esik manapság jelenlétről, dicsőségről, átélésről, ezek kapcsán arról, mit miért szabad vagy nem szabad – de a fő kérdés nem ez. A vita nem arról kellene, hogy szóljon, hogy van-e élmény, megtapasztalás, vagy nincs, hanem hogy ha van, az hová vezet, és vezet-e valahová? Fakad-e belőle küldetés?
Ugyanakkor azt is erősen hiszem, hogy amikor a Szentlélek megelevenít, belénk árad, akár egyénként, akár közösségként éljük ezt át, ez valamilyen értelemben mindig tapasztalat. Martin Lloyd-Jones-szal, néhai brit igehirdetővel együtt mondom: „Nincs a Lélekkel való megújító, megelevenítő találkozás úgy, hogy ne vettük volna észre.”

A küldetés azonban, amit itt hallunk, minden, csak nem „élményszerű”. Isten Ezékielt a lázadó, engedetlen néphez küldi. Az egész részt ezek a kifejezések uralják. A „lázadó” kifejezéshez kapcsolódik a „makacs” („kemény arcú”), és a „konok szívű”jellemzés is. (Ez 2,4)

Két dologra szeretném felhívni a figyelmet.

Az első, hogy ezeket a kifejezéseket az Úr és Izrael szövetséges kapcsolata fényében kell értenünk. Az Úr, aki megszabadította, megváltotta Izraelt Egyiptomból, mint erősebb és kezdeményező fél, szövetséget kötött Izraellel, amelybe Izrael a Sínai-hegyen belépett, és vállalta a szövetségben való életet. Ennek az elköteleződésnek, tartós összekapcsolódásnak a dokumentuma a Tízparancsolat és a Szövetség könyve. A lázadás nem más, mint hogy Izrael újra és újra le akarja magáról dobni ezt a kapcsolatot. A kemény vagy makacs orcájú kifejezés is ehhez kapcsolódik: mint az ökör, ami le akarja rázni magáról az igát, olyan a makacs és ellenálló Izrael, aki az Úr szolgálatától mindig más istenek felé fordul.

A másik megjegyzés, hogy ez a hozzáállás, lelkület, amit itt Isten Ezékiel elé tár, újra és újra jelen volt Izrael életében. A lázadás kifejezései nem itt jelennek meg először a Szentírásban Izraellel kapcsolatban. Maga Ezékiel is ezt hallja: „hűtlenek voltak hozzám ők is, őseik is”, és számos egyéb helyen, a pusztai vándorlás óta végigvonul ez a lelkület Izrael életén. A lényükben van ott a lázadás, a keményarcúság, a konokság. Egészen annyira, hogy egy ószövetségi egzegetikai lexikon azt mondja: a lázadás nem más, mint „Izrael történetének szomorú összefoglalója” (Dictionary of Old Testament Exegesis, 2., 1098).

A lázadás gyakran jelent nyílt engedetlenséget, pontosan ez vezetett ahhoz az összeomláshoz, ami a fogság hátterében van, de jelent valami mélyen megbúvót is Izrael életében. Generációkon keresztül végigvonul ez a keménynyakúság, a lelkület, amit az atyáiktól örököltek. Ezzel találja újra és újra szembe magát Jézus. Erről beszél István vértanú, amikor azt mondja: „ti keménynyakú, körülmetéletlen szívű és fülű emberek, mindig ellene szegültök a Szentléleknek, atyáitokhoz hasonlóan ti is. A próféták közül kit nem üldöztek a ti atyáitok? Meg is ölték azokat, akik megjövendölték az igaznak eljövetelét. Most pedig ti az ő árulóivá és gyilkosaivá lettetek, akik bár angyalok által kaptátok a törvényt, mégsem tartottátok meg.” (ApCsel 7,51-52) Miközben általánosságban nevezhetjük ezt az emberi bűn sajátjának, és ez igaz is, mégis érdemes megfigyelnünk, hogy egy konkrét közösségben, akár a gyülekezetben, ahol szolgálsz, van-e valamilyen generációkon keresztül átívelő sajátos formája az Isten elleni lázadásnak, keménységnek? Egy egyház életében van-e valamilyen konkrét formája az újra és újra megjelenő makacsságnak, az Úrnak való nekifeszülésnek? (Szikszai Béni naplóját érdemes elolvasni e tekintetben, nagyon érdekes dolgokat ír a keménységnek, lázadásnak a mi egyházunkon átívelő sajátos formáiról, melyek kapcsán több dolgot vélek egyre jobban megérteni a mában.)

2.2. „Ne félj!”

Isten Ezékielt a lázadó és engedetlen néphez küldi, de éppen ezért azonnal arra is hívja a prófétát, hogy ne féljen. „Te pedig, emberfia, ne félj tőlük, beszédüktől se félj!” Majd igen erőteljes képekkel folytatja: „ha csalán és tövis szurkál is téged, ha skorpiók közt ülsz is, akkor se félj beszédüktől, ne rettegj tőlük, hiszen engedetlen nép ez. Hirdesd nekik az én igéimet!” Csalán, tövis, skorpió… Nem kell magyarázni, mit hordoznak ezek a képek. De ne félj, és ne rettegj, hanem szólj! – mondja az Úr. Eddig én szóltam, beléd áradt az erő, most te szólj, hirdesd nekik az én igéimet!

Hogyan szóljon az, aki fél? Valaminek történnie kell Isten mindenkori prófétáiban, mert a próféta fél. Fél a kudarctól, fél a megszólítandók érdektelenségétől, fél az ellenségektől, fél a veszteségektől. Mennyi mindenhez ragaszkodunk! Mennyi mindent veszíthetünk!

Színtiszta evangélium, hogy itt van háromszor: „ne félj!” Mert ha Isten azt mondja, hogy „ne félj!”, azt azért mondja, mert tudja, hogy félek. Ha nem félnék, nem mondaná. Ha pedig Isten tudja, hogy félek, akkor én is elismerhetem: igen, ott voltam Előtted, összerogytam dicsőséged súlya alatt, erő áradt belém, de kemény emberekhez küldesz, és én félek. Ez jó! Ez szabadságot ad! Addig ugyanis nem fogok a félelmeim mélyére nézni, amíg nem félhetek. De ha Isten azt mondja: „ne félj”, akkor Ő tudja, hogy félek, tehát félhetek. Így akkor szabadon megvizsgálhatom: mitől is félek? Mi lakik a szívemben? Mi az, ami miatt, még ha sokat beszélek és sokat prédikálok is, de nem szólom azt, amit szólni kellene? Mi az, ami miatt nincs igazán hangom? Mi az a vélt kincs, amire nézve félek, hogy elvétetik, ha beleállok a küldetésbe és szólom az Isten szavát? Mi az a ragaszkodás, ami egészen mélyen belül nem enged, hogy szabad legyek szolgálni? Elkezdhetek birkózni mindezekkel Isten jelenlétében.  

A kultúra, amely formál minket, sok személyes félelmet belénk ültet. A személyes félelem tárgya lehet a népszerűség vagy a kényelem elvesztése, az ellenállás, a szembeszegülés, a félreértés, a konfliktus, a békétlenség riasztása. Csak a dicsőség ereje tehet szabaddá és bátorrá – miközben ez nem azonos a szeretetlen ítélkezéssel, a vagdalkozó törvénykezéssel. Jézus úgy hirdet ítéletet Jeruzsálem felett, hogy közben könnyek vannak a szemében.

Hogyan szólhatom az Igét kitartóan? Hogyan lehet az enyém az Ige? Isten erre hív: „Te pedig, emberfia, hallgasd meg, amit mondok neked! Ne légy engedetlen, mint ez az engedetlen nép! Nyisd ki a szád, és edd meg, amit adok neked!”

3. Mit jelent megenni az Igét, és hogyan tehetjük ezt?

„Hirdesd nekik az én Igémet!” – mondja Isten a 7. versben. Protestáns talajon állva gyors és világos válaszunk van arra, mit jelent ez, hogyan kell ezt tennünk: magyarázzuk az igét. Miközben nem kérdés, hogy valóban köt minket a Szentírás és a magyarázat, mégis van valami, ami ennél sokkal több. Isten azt mondja: „hirdesd nekik az én igémet!” Az enyém az a szó! Az enyém az az ige! „Hallgasd meg, amit mondok neked… nyisd ki a szád, és edd meg!” Miről beszél ez a mély azonosulás? Hogyan érkezik hozzánk az ige, amit szólnunk kell? Pál apostol azt mondja: „Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztusban.” (2Kor 2,17) Mit jelent Istenből szólni? Isten előtt Krisztusban hogyan szólunk? Mennyivel több ez, mint akár hihetetlen jó készség az írásmagyarázatra és annak a továbbadására! Nem elég érteni. Nem elég jól magyarázni. Meg kell enni! A részesévé kell lenni. „Rakd tele a hasadat, töltsd tele a gyomrodat ezzel a tekerccsel!”

„Hallgasd meg, amit mondok!” –„Edd meg, amit adok!” Ez párhuzam. A hozzáállás, amit ez a kettős felszólítás feltételez és igényel, nem állhat meg az igehirdetésnél, az egész életet, az Istenhez való kapcsolatunk teljességét magába kell ölelje! Három dolgot szeretnék kiemelni ezzel az alaphozzáállással kapcsolatban: az engedelmességet, az alázatot és az Úrral való egységet.

Engedelmesség. „Nyisd ki a szád és edd meg, amit adok neked!” A szájnyitás előbb van, mint annak a megtapasztalása, hogy mi érkezik! Hangsúlyozza is Isten: „Ne légy engedetlen!” Még nem tudhatod, mit fogsz megenni, mi következik, de nem tehetsz mást, mint hogy engedelmes vagy. Kiteszed magadat az igének, Isten jelenléte szavának, annak, amit Ő mondani akar.

Alázat. Megnyitom magam, és beengedem, amit az Úr ad. Mint Mária, aki, mikor az angyal eljön hozzá és bejelenti, hogy fiút fog foganni, azt mondja Istennek: „legyen velem a Te akaratod szerint!” Az isteni szó és akarat megértésének, magunkba fogadásának az ősmintája ez. Legyen meg bennem a Te akaratod! Szülessen meg, ami Tőled érkezik! Élet csak akkor fakad, ha így állunk újra és újra Isten elé. Megnyitom magam és beengedem azt, amit az Úr ad. Ez alázat, mert pontosan tudjuk, hogy ebben a pillanatban nem mi irányítunk. Még az értelmünk sem kontrollál: tetszik, nem tetszik az üzenet; hanem van egy alapvető, feltétel nélküli befogadás ebben a mozzanatban. Ha ez valóban megtörténik, nem tartunk a kezünkben semmit.

Egység az Úrral. „Meg is ettem, és olyan édes volt a számban, mint a méz.” Siratóének, sóhaj, jajszó lehet, amit rám bíz az Úr, de először édes – mert az Úr értése, az Istennel való egység édes. A 19. zsoltár szerint „Az Úr döntései édesebbek a méznél.”

Hogyan ehetem meg az Igét? Hogyan tudok engedelmes, alázatos lenni, hogyan tudok ennyire eggyé lenni az Atyával? Elsősorban nem módszer kérdése, ezért a hogyanra a Szentírás válasza: egyedül Jézusban! Jézus a samáriai asszonnyal való találkozás kapcsán ezt mondja tanítványainak: „az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az Ő munkáját.” (Jn 4,34) Folyamatosan hallgatta az Atyát, akaratának teljesítése táplálta, éltette Őt. Egyedül neki voltak tiszta motivációi. Főpapi imájában azt mondja: „én megdicsőítettelek Téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem.” Tudjuk, miként végezte el. János evangéliumában ott kerül mindez a csúcspontra, amkor a kereszten felkiált: „Elvégeztetett!” Megette, teljesen magába fogadta az Isten akaratát, nem akadályozta meg az ellenségektől való félelem, a népszerűtlenség, a kényelemszeretet, a csalán, a tövis, a skorpió, a korbács, a szögek a kereszten. Elvégezte. Beteljesítette.

Hogyan lehetek engedelmes, mint Isten Igéjének szolgája? Csak Abban és csak Azáltal, Aki értem és helyettem lett engedelmes. Én soha nem leszek maradéktalanul engedelmes. Ahogy Őt keresem, ahogy Őt szemlélem, ahogy Benne, Vele élek, úgy tud az Ő engedelmessége növekedni bennem. Úgy tudja újra és újra befedezni a hűtlenségeimet is, amikor nem voltam, nem vagyok, ill. nem leszek engedelmes. Hogyan lehetek alázatos? Csak Abban és Az által, Aki értem és helyettem lett alázatos. Hogyan lehetek az Atyával egységben? Csak Abban és Az által, Aki értem és helyettem elszakadt az Atyától. Csak Krisztusban, csak Krisztus által, csak újra és újra visszatérve Hozzá, megmerítkezve az Ö kegyelmében, engedelmességében, alázatában, Istentől való elszakítottságában, ami miatt én az Ige embere, az Isten szolgája lehetek.

3. Végezetül: Mit jelent megenni az Igét – a gyakorlatban?
– A biblikus értelemben vett elmélkedés, meditáció.

Az Igével való viszonyom: a Krisztussal való viszonyom. Krisztusban kell közelítenünk az Igéhez, nem tárgyiasíthatjuk, nem szakíthatjuk le az írott Igéről Krisztust. Megenni az Igét azt jelenti: nem azért olvasom csupán, hogy értsem és szolgáljam (hirdessem, magyarázzam), hanem hogy a Szentírás olvasása közben egyre mélyülő, gazdagodó imádságos közösségben legyek az Igével (Krisztussal).

Általában az életünk során a racionális, ismeretszerző olvasást gyakoroljuk. Mindent így olvasunk: gyorsan, céltudatosan, figyelem tekintetében szelektálva, az információszerzés szándékával. Ez a gyakorlat azonban az Ige megevése szempontjából nemhogy nem segít, hanem kifejezetten akadályoz „Ezt már ismerem. Ezt már értem. Erről már tudok beszélni. Nem mond semmi újat.”  Nem mondom, hogy ez a fajta olvasása a Bibliának mindig és feltétlenül szükségtelen, de megenni az Igét – az valami más. Mert ami valóban semmit nem mond az agyadnak a rohanásban, az hihetetlen mélységeket nyithat meg a biblikus értelemben vett meditálás során. Ezt szeretném most közelebb hozni.

Kovács Endre írja a biblikus elmélkedésről: „Az elmélkedés érzékeltetésére a középkorban előszeretettel használták a kérődzés hasonlatát. Miután a tehén a füvet lelegeli (olvasás), azt megrágja, lenyeli, felkérődzi (elmélkedés), aztán újra rágja, és újra lenyeli (ez is elmélkedés). Mindezt azért, hogy a rostos szárban és levélben rejlő tápanyagokat jobban feltárhassa, és a tápanyagok minél nagyobb része felszívódhasson a beleiben. Az elmélkedés során mi is ezt tesszük: forgatjuk az Igét, hogy minél teljesebben „felszívódjék” bennünk, és szöveteink része legyen. Az elmélkedéshez segít kívülről a képzelőerő használata, és a kívülről megtanulás."

A 139. zsoltár gyönyörű képekben tárja elénk, mit jelent az Isten Igéjével való meditáció

Szívbe zárás. „Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened…" A kifejezés jelentése: valamit elrejteni annak érdekében, hogy megőrizzük, megvédjük azt. Amikor az egyiptomi fáraó kiadta a parancsot, hogy minden héber fiúgyermeknek meg kell halni, Mózes édesanyjáról olvassuk, hogy fiát három hónapig rejtegette (2Móz 2,2). Óvta, védte. Számos helyen olvassuk, hogy Isten elrejti az őbenne bízót a veszedelem idején (Zsolt 27,5). De nemcsak elrejtésre utal a kifejezés, hanem gyűjtésre, felhalmozásra is. El tudod-e képzelni magad, mint aki a szívébe rejti, gyűjti Isten igazságait? Mint aki annyira azonosulni akar Isten beszédével, útmutatásával, hogy meg akarja azt őrizni – lénye legmélyébe zárva? A zsoltáros azt mondja, hogy ez az út vezet a boldog élethez.

Számbavétel, számontartás. „Ajkam fölsorolja szád minden döntését." – Ez egy másik megfogalmazása a meditációnak. A kifejezés először általános matematikai tevékenység. Ennek lényege, hogy tudatosan, újra és újra végigveszi, számba veszi Isten cselekedeteit, ígéreteit, útmutatását. Semmi sem maradhat ki! Ez által tartja azokat élőn és frissen a maga számára. Hány és hány olyan üzenete, szívünket elérő, akár megrendítő igéje, cselekedete volt Istennek hozzánk, amelyekről megfeledkeztünk? Nem zártuk a szívünkbe, nem soroltuk fel. Kikopott, feledésbe veszett. Maradt a szív egy megindulása – de nem teremte meg az áldott élet gyümölcsét. El tudod magad képzelni, amint leírod Istennek nagy tetteit, szabadításait, igazán meghatározó igéit, döntéseit – és azokat újra és újra előveszed? (Imanapló.)

Elmélkedés. „Utasításaidon elmélkedem". A szó jelentéséhez tartozik, hogy ismétel, újra végiggondol valamit. Ez gyakran belül történik: csendes reflexió Isten munkájára. Lehet ez kérdésekkel és kétségekkel teli is: „Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem: vajon végleg eltaszít az Úr, és nem tart tovább jóakarata?  – Majd: „Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon. … van-e olyan nagy Isten, mint mi Istenünk?"  (Zsolt 77,7-8, 13,14).

Gyönyörködés. „Gyönyörködöm rendelkezéseidben…"  - Egyre világosabb, hogy az Úr törvénye szerinti élet a szív, a benső odaadásából, megváltozásából, megújulásából fakad, és szó sincs valami kíméletlen és kegyetlen, megnyomorító megfelelni vágyásról. Aki gyönyörködik, az foglyul ejtett – de boldogan és hálával foglyul ejtett. A zsoltáros, aki szívébe zárta Isten útmutatásait, aki számontartja és felsorolja azokat, aki elmélkedésében továbbgondolja és elmélyíti Isten igéjét, végül gyönyörködik abban. Minél mélyebbre ment – annál elégedettebbé lett. Szívbe zárás, számbavétel, ismételgetés, számontartás, elmélkedés, reflexió, gyönyörködés – más, mélyebb, elhúzódóbb, elidőzőbb, mint az információelemzés és a magyarázat.

Peterson egy különleges képet használ. Nézi a kutyáját a kertben: amint a kutya hangosan morogva játszik a csonttal, felidéződik benne az Ézs 31,4: „Ahogyan morog az oroszlán vagy a kölyke a zsákmány fölött… úgy száll alá a seregek Ura." A hangok, melyeket a kutya vagy az oroszlán hallat a zsákmány fölött, ugyanarra vonatkoznak, mint amit az elmélkedésről ír (hagah ige): „Az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal." A meditálás nem annyira egy templomban történik, gyertyafényben, sokkal jobban hasonlít ahhoz, amikor a kutya gyönyörűségében rágja, nyalja a csontot. Egészen fizikai folyamatról van szó, halljuk, újra halljuk, és engedjük, hogy belénk süllyedjen. (Bővebben: Eat This Book, 1-3, és Answering… , 25-26)

Hogy mi mindennek a tétje?

Visszatérve az elejére: „Emberfia, edd meg az Igét” – ez messze több, mint igehirdetésre készülés. Az ige és az igehirdető, Isten embere viszonyában az első döntő lépés: az ige megevésének, magunkba fogadásának a szokása. A meditáció, az Ige megevése azt szolgálja, hogy belelépjek a Szentlélek által az Igébe, benne időzzek Krisztusban, hogy egyre gazdagabban teremje az életét bennem, hogy átjárjon, megformáljon, részemmé váljon az Úr szava. Enélkül nem lesz Ige a szó az ajkunkon, amit szólhatunk, és ami egy ilyen nehéz, elsötétedett korban csendesen táplálhat olyan közösségeket, ahol Isten valósága, Krisztus valósága jelen van.

Imádkozzunk ezért!

Mennyei Atyánk, ebben a pillanatban is emlékeztess bennünket arra, amikor betöltötte a szívünket szereteted, irgalmad, kegyelmed! Amikor örömmel és hálával leborulva Előtted, aztán felállva értettük és hallottuk a szót, amellyel elhívtál és elküldtél. Emlékeztess bennünket arra, hogy akárhol is legyünk most, a Te szereteted, a Te kegyelmed és a Te irgalmad semmit nem változott. A mi kegyelemre szorultságunk szintén nem változott. Nem vagyunk sem kevesebbek, sem többek, sem menthetetlenebbek, sem nagyszerűbbek, mint amilyenek akkor voltunk, amikor először felragyogott Krisztus kegyelme és gazdagsága a szívünkben. Köszönjük, hogy azért emlékeztetsz erre Szentlelked által, nem pusztán értelmünkben, hanem valahol a szívünk mélyéig hatolóan, hogy újra vágyjuk, szomjazzuk, hogy higgyük, hogy nincs vége. Ha féltünk vagy éppen vagdalkoztunk, köszönjük Neked, Úr Jézus Krisztus, hogy értünk voltál engedelmes, értünk voltál alázatos. Csak arra kérünk, hogy elrejts ma bennünket újra, hogy Te igaz szó légy a szánkban! Ne üres, ne fellengzős, ne erőtlen, ne gyáva, hanem igaz! Így a Szó légy a gyülekezeteinkben, hogy gyógyuljunk a sebzettségekből, hogy Téged találjunk meg, hogy reménység szülessen! Így kérünk, hallgass meg minket az Úr Jézus Krisztus nevében! Ámen.

A szerző református lelkipásztor, a Dunamelléki Református Egyházkerület missziói referense.