Az tartják önről, hogy a geometrikus absztrakció markáns képviselőjeként gyakran megküzd a művészet értelmének témájával, emellett vonalakból építkező alkotásai líraian oldottak. Így látja önmagát?

 

A természetelvű festészet az alapja minden egyéni stílusnak, ebből indultam a főiskolán. A természet ábrázolásán keresztül meg lehet érteni a szakamát. Miután megszerezte az ember ezt az ismeretanyagot, megkezdődik az igazi nagy út, és eldől, hogy ki mit csinál a művészetéből. 1958-ig éltem itthon, majd 28 évesen Derkovits-ösztöndíjjal Párizsba mentem, ott volt az első önálló kiállításom is. Ötven évig éltem Franciaországban. A tanulmányaim Magyarországhoz kötnek, de festővé Párizsban váltam, ha ki lehet ezt egyáltalán jelenteni.

Mit gondol, más festővé vált Párizsban, mint amilyenné lett volna itthon?

A genius loci, a hely szelleme determinálja az embert. A vizualitásnak öt nagy központja van a világon: New York, London, Berlin, Zürich és Párizs. Ezekben a városokban mindent lehet látni, ami a kortárs művészetben történik. A zene ebből a szempontból talán szerencsésebb, mert sokkal inkább polarizált, és rengeteg nagyvárosnak van komoly zenei élete. A festészetben más a helyzet: ott kell lenni, ahol a nagy galériák, múzeumok kínálják kiállítási anyagaikat.

Mit hozott az ön életébe Párizs?

Ma már nehéz ezt illusztrálni, mert az ötvenes években óriási különbség volt Kelet és Nyugat között. Budapest csendes város volt ahhoz képest, hogy micsoda élet lüktetett a nyugati nagyvárosokban! Itthon úgy éreztem, hogy egy helyben állva szemlélem a környezetet, kint pedig bekapcsolódtam a hallatlan szellemi pezsgésbe, ami gyökeresen megváltoztatta a szemléletmódomat. A mindennapi élet dinamizmusa magával ragadott, el sem tudtam képzelni, hogy kivigyem az állványt egy térre és alkossak, mert úgy éreztem, hogy az első öt percben feldöntetnének az állványommal együtt. Párizsban személyesen is találkoztam a kortárs művészet meghatározó képviselővel: Antonio Tápies-szel, Alberto Giacomettivel, Eduardo Chillidával, Joan Miróval. Ez akkor a pillanat kegyelme volt, ma pedig már történelemnek tűnik.

Szeret szembemenni a korszellemmel vagy követi a divatot a festészetben?

Kialakult egy meghatározott szemléletmód a festészetemben, a divat pedig sosem érdekelt. Gondolja el, a második világháború óta nagyjából 35 művészeti irányzat bontott zászlót. Mi lenne, ha az ember állandóan a divatot követné? Építészeti munkáimban a hetvenes években elmentem egy redukált neogeometrikus vonalra, amiből egész kis világot alakítottam ki magamnak. Persze nyitottnak kell lenni, hiszen a kortárs művészetek, a filozófia, a mindennapok hatnak ránk, de az örökös stílusváltozás nem kedvemre való.

Hogy találta meg a stílusát? Hogyan szeretett bele a geometriai formákba? Hogyan alakult ki, hogy ezeken keresztül fejezi ki önmagát?

Felpislákolt bennem egy bizonyos törekvés a rendre és dolgok összefüggéseinek megértésére. Egy emberszabású majom már szerszámot készít, de nem tudja rendben tartani, eldobja. A rendre törekvés, a nyelv, a gondolkodás, a tudomány előrehaladása, a tisztaságra való törekvés és az egyszerűség megtalálása bennem is nagy káoszból indult. A letisztulásra való igény a hetvenes években jelent meg bennem. Ekkoriban sok megbízást kaptam Zürichben épületekre, és ezeket nem lehetett expresszív megjelenési formában megvalósítani, összefüggéseknek kellett lenni az épület és a létrehozott műalkotás között, ami bizonyos redukciót igényelt. Így indult el a letisztulás, az egyszerűsödés folyamata.

Akkor a rend és az egyszerűség a kulcsszavak?

Igen, ez az egyik része a dolognak. A másik, hogy a geometrikus képalkotáson túl van valami megfogalmazhatatlan. Ahogy Arany János írja Vojtina ars poétikája című versében: „Nem a való hát: annak égi mása
lesz, amitől függ az ének varázsa." Ez az „égi másság", ez a megfoghatatlan az, aminek bele kell kerülnie az alkotásba. Hogy hogyan? Egy vonallal is meg lehet jeleníteni, egyszerűséggel is ki lehet fejezni.

Örülök, hogy ezt megfogalmazta, mert nagyon érdekelt, hogyan válnak önmagukon túlmutatóvá ezek az egyszerű formák. Például egy vonal.

Nekem is problémám volt, hogy az egyénit, az intuíciót, a vonalak összefüggéseit, a vonal-meneteket hogyan tudom transzcendens értelemben megjeleníteni. A matériától való elszakadás jó pár évtizede foglalkoztat.

Hermann Hesse szerint a művészet lényege, hogy a dolgok mögött megmutassuk Istent. Ön mit szeretne megmutatni alkotásaival?

Teljesen egyet értek ezzel, ugyanis az Isten-igény, minden emberben érthető módon ott motoszkál. Maga a műalkotás érdekes dolog, mert a művész matériával dolgozik, porokkal, agyaggal, mésszel, korommal. Munka közben, amikor az ember piszkosnak tűnő sáranyagokkal alkot, van egy perc, amikor a kép életre kel, visszanéz és megszólal: ne nyúlj hozzám, mert elrontasz! Akkor oda kell figyelni, akkor metamorfózis, átváltozás történik. Talán itt jelenik meg az isteni kegyelem. Az alkotás a genezis utánzása is. A teremtés utánzásvágya ugyanis belénk van oltva. Minden ember kreatív valamilyen értelemben, és az alkotásvágy mindenkinek megadatott. Ezen belül létre lehet hozni valamit, ahol maga a szellem is megjelenik.

 

Néhány művész azt mondja, hogy az alkotás számára menedék. Önnek mit jelent az alkotás?

A boldogság lehetőségét. Az alkotás óráiban ki lehet kapcsolódni, belemélyedek a munkába, és élvezem, hogy dolgozok, foglalatoskodom a színekkel, különböző kollázselemekkel. Az, hogy másnak is örömet szerez az alkotásom, már csak a ráadás. Nagy boldogságban nem hiszek: lottóötösben, vagy sírig tartó tomboló szerelemben. Apró örömök vannak: hogy például megiszunk a nejemmel egy csésze finom kávét. A nagy örömökből csak a baj származik.

Akkor mit tart „főnyereménynek" az életében?

Azt, hogy az ember megtalálja az örömet a munkájában, képezi magát, vagy éppen egy hosszú, keserves fogyókúra után megeszik egy óriási velőscsontot pirítós kenyérrel. Megadatik a mindennapok öröme, ez a főnyeremény.

Fekete Zsuzsa
Fotó: konok.hu