Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle, vagy amikor tojást kér, skorpiót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Lukács evangéliuma 11. rész, 11-13. versek)

Mennyi Édesatyám! Kezdhetném így, most mégse így szeretném, mert túl szép, túl kegyesnek tűnik. Jó volna egyszerűbben, őszintébben, ahogy férfi férfival, apa az apával beszél. Legyél csak Abba, azaz Apa, hisz egyszülötted is így mondta-tanította? Vagy akár Apu, ahogy én szólítottam, szólítom még ma is, negyvenes fejjel a földi apámat? Nehezen jön a számra, hisz olyan esendőek, nem-bölcsek, nem-nagyok és nem-dicsők vagyunk mi, apák. Vagy mondjam korszerűbben, ahogy az én nagyra nőtt gyerekeim szokták? Bénák, cikik, égők, búmerek. Nem is értem, miért gondolta a Fiad, hogy jó lesz így. Nincs benne semmi isteni. De ha ő mondta, hát legyen!

Égi Apám! Tudod jól, kár is mondani, már ebből a hosszúra nyúlt bevezetőből is kitaláltad, mivel kereslek: apaságom nyűgeivel, örömeivel.

Valami közös mégis kell, hogy legyen ebben a Te mennyei és a mi lenti apaságunkban! Valami, ami miatt Jézus így szólított. És amiért Te szeretted, hogy így szólít! Ó, várj csak, hát hogyne szeretted volna, hogyne ujjongtál, hogyne örültél volna neki, hisz emlékszem, én is milyen boldog vagy inkább büszke voltam, mikor elsőként kimondták nekem a gyerekeim: A-pa! Igen, így emlékszem – bár lehet, csak én emlékszem így –, ez volt az első igazi szavuk.

Apa, mondták elsőként, és nem azt, hogy Anya például – vigyorogtam magamban önelégülten – és ez a dicsőség kissé elvakított, beismerem. Csak később jöttem rá, miért is az Apa az első. Na nem azért, mert könnyebb kiejteni a szót, vagy mert fontosabb vagy nekik, mint az anyjuk! Sokkal szívszorítóbb a válasz. Az anyukájukat (még) nem is igazán tudják vagy akarják – mint tőlük különbözőt – megnevezni, természetszerűleg a sajátjuk. Szimbiózisban éltek, növekedtek vele, ott benn a méh ringató homályában, később az öl melegében. Elbújva, elrejtőzve benne, aki az övék egészen. Zsigerileg, hormonálisan, érzelmileg.

Az Apa egészen más! Észre kellett volna vennem a szemükben, mikor kimondják, a csodálat mellett azt a mélyről jövő rémületet is! Mert az apa az első Te. Az első tőlük különböző, tőlük független valaki. Ráadásul olyan valaki, aki sokkal nagyobb és hatalmasabb és erősebb! És ki tudja, mit akar? Mellettük áll-e, velük van-e vagy ellenük, szeret-e vagy csak uralkodni akar? Az apa nincs ,,csak úgy” természetszerűleg, magától értetődő módon. Az apát meg kell szólítani, és az apa meg kell, hogy szólaljon! Az anya van. Alapból. De apává válni kell. Akarni kell, dönteni, felvállalni, bevállalni, magamra venni az apaságot. És persze tanulni.

Uram, Égi Apám, én tettem, ami tőlem telik! Tanultunk. Ők engem, én őket. Ők sírni, én vigasztalni vagy csak elviselni, hogy sírnak. Ők emészteni, én pelenkázni, büfiztetni, beléjük diktálni a pempőt. Vagy csak – milyen szánalmas még leírni is – segíteni mindebben. Mert az apaság iskolájában az első osztály az alázatról szól, hisz egy váratlan helycserével a „teremtési rendben” egyszerre segítőtársakká válunk a feleségünk mellett! De aztán jönnek az igazán apás feladatok. Tanultunk például játszani. Először csak legóval meg fakockával, focilabdával meg sakkasztalon, azután zongorán meg gitáron is. Előbb önfeledten, aztán egyre felelősebben is, a játékszabályokra, a kottára, de leginkább a másikra figyelve. És közben tanultunk nyerni, és ami még fontosabb, veszteni. Mert van, hogy el kell majd veszíteni valamit, hogy sokkal többet nyerjünk általa. A játék komoly dolog, a legkomolyabb egy gyerek életében. Aztán tanultunk még alkotni is és örülni, hogy amit alkotunk, az jó, legyen az egy homokvár, vagy egy kupac kakaós palacsinta, vagy egy kreatívabb házi feladat. És tanultunk gyönyörködni is abban, ami szép. Vigyázni rá, tenni érte. És még mennyi mindent! Így lettem Apából saját leleményük folytán: Apuci, Apci, Apika, Apaka. Persze, csak amíg kicsik voltak. Ilyeneké a mennyek országa!

Jó volt Uram, igazán, és köszönöm, hogy a gyerekek kamasszá, én pedig apává cseperedtem melletted. Miközben a gyermekeimnek adtam időt és energiát, türelmet és figyelmet, tőled sokkal többet kaptam: apává formáltál. Az alapokat, a haladó és mesterfogásokat, a legjobb trükköket is tőled lestem. Jó kérdéseket feltenni, ha elakadtak, és jó válaszokat adni, ha kérdeznek. Vagy bevallani, hogy én sem tudom, csak keresem az igazat. Bátorítani és félteni egyszerre. Kíméletlenül igazságot osztani, és közben eltökélten szeretni. Mindegyiket ugyanannyira, de mindegyiket máshogy, a maga módján. Büntetni azt, aki bántott, és vigasztalni azt, akit bántottak. És közben együttérezni – szenvedni mindkettőjükkel, a bűnhődővel és áldozattal egyaránt. Örülni annak, aki rátalált és rávezetni, azt, aki még nem, az igazságra! A győztest szerénységre, a vesztest kitartásra nevelni!  

Istenem, ugye tudtam én is – mint a legtöbb apa – gonosz létemre jót adni?

De mit tegyek most, Uram, égi Apám, most, mikor nem kérnek se halat, se skorpiót? Vagy csak annyit, hogy hagyj békén! eressz el! ne érj hozzám!  Mit adjak, adjak-e, ha nem kérnek már belőlem, csak esetleg tőlem? Ugye, Te is megélted, megéled? Tudom, hogy igen…!

Most, hogy megnőttek, lettem számukra újra egyszerűen csak Apa. Lefoszlottak, lekoptak rólam a becéző, unszoló, babusgató sallangok. Lázadó, igazukat kereső, kritikus kamaszok lettek, „gonosz létemet” felemlegetők! Kemény a szívük? Vagy csak őszinték? De lehet, hogy egyszerűen csak kell nekik a távolság, és indulnának már a saját útjukon?

Apaként mostanában a tékozló Atyával ismerkedek, akiről Te meséltél! Nem tévedés, nem a fiára gondolok, az megvan, ismerem. Voltam én is messze csámborgó, saját útját kereső lázadó gyerek, zsebemben vagy inkább a fejemben-szívemben a kikért örökséggel. A tékozló Atya érdekel engem mostanság. Hogy adhatta oda csak úgy a fél vagyonát! Hogy engedhette el a gyerekét? Szomorú volt-e csupán, vagy sértett és csalódott is? Lehet, hogy remélt is valamit a fiától? Tán még titkon büszke is volt, hogy meghozta a döntést, hogy az saját lábára áll? S mi történt közben, mit kezdett azzal, aki otthon maradt a papahotelben? Hogy veszítette el őt is úgy, hogy végig otthonmaradt? És végül hogy nem vesztette el egyiket sem: a megtérőt és a sértődöttet? Hogyan őrizte meg a szívét, hogy tudta nyitva tartani mindkettejük felé? Hogy vált e látszólag passzív várakozásban apából atyává? Mit is jelenthet atyának lenni? Egyszer megérem én is…?

Vezess tovább, Uram, mennyei Atyám! Add a Te Lelked, hogy tudjunk jól adni és jól kapni mi, földi apák!

Ámen.

Az írás a Parókia portál válogatás magazinja, a Karakter 2023. pünkösdi számában jelent meg.