Csendben üldögélt hát ezen a hajnalon a kedvenc kávésbögréjével a kezében a nyitott ablaknál. Tudta, hogy a hol rontottam el, hogy tehetném jóvá kérdések és az Ő szeret téged, úgy, ahogy vagy, Hozzá bárhogy mehetsz mondatok most nem segítenének. Nem kétségbeesést, reményvesztettséget érzett, hanem valamiféle békés, mély szomorúságot.

Ismerős volt ez az érzés gyermekkorából. Akkor még csak hordozta a lelke mélyén és nem fogalmazta meg, hogy a szomorúság szép. Nem romboló indulat, hanem csendes érzés, amely jelzi a távolságot közte és az eredeti embere közt. A megbékélés útjának kísérője. Felismerés van mögötte, elfogadás, lemondás, áldozat.

Még nagyon korán volt, a felkelő nap sugarai langyosan simogatták odakinn a világot. Hátradőlt a kanapén, behunyta a szemét, és hagyta, hogy a gondolatai ébredezzenek, kalandozzanak, amerre akarnak. Akár harmincöt évet is vissza az időben. Vissza a szülővárosába, egy meleg, nyári délutánra. Nézte azt a kócos, fürge lábú és tekintetű kicsi lányt, ahogy beszalad a barátnőjéhez a szomszédba. A nappaliban megtorpant. A fotelben egy harsány, nagydarab férfi ült. És még mielőtt megkérdezhette volna tőle: „Kijöhet Évi játszani?”, hozzá érkezett egy kérdés: „Már megint nem mosakodtál?” Megszégyenülten nézett végig a ruháján, kezén, lábán. Virágos ruhácskáját gyorsan megigazította, az arcába hulló tincseket hátrasimította, de többet nem tudott tenni. A csetlés-botlás okozta sebek a térdein, az elvakart szúnyogcsípések a karján, a maszat a futástól kipirult, napbarnította arcán ott maradt. Talán el is sírta volna magát, ha nem érkezik idejében a feloldozás: „Kormos a szemed, te lány!” – nevetett jóízűen a férfi. Megkönnyebbülve szaladt játszani a barátnőjével, de a szégyen és koszosság érzését a lelke mélyén magával vitte.

A következő filmrészletben már a képzeletbeli keresztmamájával beszélget az udvaruk árnyas, eldugott, titkos szegletében, a kedvenc helyén. A Kereszt-Anya mindig otthon volt. Hozzá bármikor mehetett. Csak odakucorodott mellé, és halkan suttogva mesélt, kérdezett. Vagy csak üldögélt ott Vele a lábát lóbálva.

Most vajon mit mondana, mit válaszolna neki ez a bölcs, szeretetteljes, biztonságot, állandóságot adó, tökéletes Valaki? Beállítaná őt a sorba szigorú tekintettel, mert ennyi idősen ez a viselkedés már nem járja? Vagy együtt kielemeznék a kialakult helyzetet, láttatná vele a hibákat, az okokat és a megoldást is? Elmagyarázná, hogy a kapcsolatok fontosak, de meg kell értenie, hogy nem tökéletes egyik sem, és el kell fogadnia, hogy van, akit a hivatása, a kora, a betegsége, a mély gyász, amit hordoz, az áldott állapota alapvetően meghatároz, és ezért nem szabad túlzott elvárásokat támasztania velük szemben? Tegye félre a vágyait és szeresse ezeket az embereket úgy, ahogy vannak, hisz ők is ezt teszik vele?

Vagy biztatná, hogy örüljön a változásoknak, álljon bele, ne féljen az ősztől? Megpróbálná megértetni vele, hogy a lelki életnek tudatos oldala is van, ez hozzá tartozik, és ha valami fáj, nem azt jelenti, hogy elrontott valamit? Figyelmeztetné, hogy az érzékenysége lehet átok és áldás is? Próbálná megtanítani, hogy hogyan bánjon vele? Igyekezne megnyugtatni őt, hogy minden kapcsolatban van mélypont, döccenő, eltávolodás és visszatérés, és ez így természetes?

Talán kérné, hogy hagyja abba a címkék keresgélését? Ne akarjon mindenkire ráragasztani egyet? Mert nem a címke működteti a kapcsolatot, hanem a szeretet? Láttatni akarná vele, hogy kik állnak mellette, kikre számíthat, kikben bízhat? Hogy ne féljen, ne érezze magát egyedül soha többé? Vagy azt tanácsolná, hogy ne akarja mindennek és mindenkinek ilyen görcsösen megtalálni a helyét az életében? Hagyja egy kicsit, hogy „maguktól” alakuljanak a dolgok?

Lehet, hogy elmondaná azt is, hogy a kiszámíthatóság, állandóság, rendszeresség nem alapfeltétele a szeretetnek? Biztatná, hogy tegye le Nála a „rossz tetteim” csomagját, ne bántsa magát ezekért többé? Higgye el, hogy vannak, akik akkor is szeretik, ha hibázik?

Kedvesen kinevetné azért, hogy minden vasárnap délelőtt kétségbeesetten az égre emeli a tekintetét és azt kérdi, hogy lehetnék minderre alkalmas? Bátorítaná, hogy higgye el, hogy van, amit jól csinál?

Vagy csak halvány mosollyal az arcán, puha takaróként átölelné, és a csend áldott biztonságában lennének – együtt?

Hűvös reggeli szellő libbenti meg a függönyt. Összerezzen, a kávésbögre megbillen a kezében. Kinyitja a szemét. Nem szólt Hozzá ma reggel sem. Kisimította az arcából a kócos tincseket, és halvány mosollyal a lelkében, jóleső szomorúsággal a szívében, csendben elindult reggelit készíteni. Nemsokára ébrednek a gyerekek.

Rácz Kornélia