„Gondolj valami másra!”

„Gondolj inkább valami szépre!”

„Ne is gondolj rá!”

„Minek annyit gondolkodni?”

„Ne gondold túl…”

„Csak arra tudok gondolni, hogy …”

„De hát én nem is úgy gondoltam!”

„Azt gondolom, hogy…”

Mi a közös a fenti mondatokban?

Egyrészt az, hogy mindegyikben benne van a „gondolkodás”. 

Másrészt, hogy mindegyikben benne van a gond. A gondolkodás gondja.

Milyen helyzetben hangozhattak el ezek a mondatok? 

Játszhatunk is ezzel: képzeljük el, vagy idézzük fel saját élmény alapján, hogy mikor hallottuk vagy mondtuk mi magunk is ezeket a megállapításokat.

Talán akkor, amikor nagyon szenvedtünk valamitől. Amikor zsongott a fejünk a belső káosztól. Amikor kudarcot vallottunk. Amikor veszekedtünk, vagy konfliktushelyzetbe kerültünk. Amikor sóvárogtunk valami vagy valaki után. Vagy ellenkezőleg, amikor mindenáron meg akartunk szabadulni valami kellemetlen dologtól, esetleg személytől, vagy annak emlékétől. Amikor tétováztunk, amikor nem láttunk tisztán, amikor nem tudtuk, hogy mi lesz velünk.

„Egy gondolat bánt engemet”, már Petőfi Sándor is megénekelte híres versében. 

Mert a gondolatok bánthatnak, gyötörhetnek bennünket. 

Néha olyan, mintha nem lenne kiút gondolataink örvényéből. Mintha egy búra alatt élnénk, mely kitakarja a világot. Néha úgy ugranak fel, mint a chat-ablakok, és onnan bombáznak bennünket a mentális üzenetek. Néha megrázzuk a fejünket, hátha valami különös oknál fogva majd kiesnek ezek a gondolatok a fejünkből.

Néha nagyon nehéz másra gondolni. Talán más is járt már úgy, hogy hiába olvasott el napi 20 pozitív idézetet: a gondolatok megmakacsolták magukat, és mindig ugyanazt a lesújtó üzenetet hozták. Arról szóltak, hogy mennyire kilátástalan minden, és hogy mennyire kicsi az esélye annak, hogy ez a helyzet megváltozzon.

Néha nagyon nehéz nem gondolkodni. Nem köt le bennünket a kedvenc könyvünk, a járdán sétálva majdnem az oszlopnak megyünk, és elfelejtünk leszállni a buszról a végállomásnál. Annyira belemerülünk abba, ami a fejünkben fut. A sztoriba, amelyet odabent vetítenek.

Néha nagyon nehéz valami szépre, valami pozitívra gondolni. Észrevesszük olykor, hogy most csak eltereljük a figyelmünket valamiről – de a probléma attól még makacsul, ismétlődően jelentkezik.

És néha nagyon nehéz „engedni a negyvennyolcból”, azaz beismerni: valamit nem jól gondoltam. Mert figyeljük meg, igazából mennyire kedvesek számunkra azok az állítások, melyek így kezdődnek: „Azt gondolom.”

Hiányzik még egy szó innen. A teljes mondat így szól: „ÉN azt gondolom…”

Mennyire tudunk ragaszkodni egy-egy gondolatunkhoz, mert azt gondoljuk róla, hogy az szentül úgy van!, mert azt hisszük, azt mi találtuk ki. A miénk, s mint ilyen, teljesen eredeti. A sajátunk.

Házi feladat: látogassunk el kedvenc közösségimédia-oldalunkra, és találomra gördítsük le a kommentszekciót! Látni fogjuk, hogy a 73 hozzászólás nagy része igazából mind arról szól: „ÉN AZT GONDOLOM, ÉN AZT GONDOLOM, ÉN, ÉN, ÉN”.

Azt hihetnénk, hogy a közösségi fórumok végre segítik és támogatják a kölcsönös megértés és párbeszéd magasabb szintre emelését, és végre megteremtik a találkozás lehetőségét egymással. Ehelyett elharapódzó indulatokat, szidalmazásokat, sértéseket és sárdobálást lehet főleg olvasni. Olyan „ártatlan” oldalakon és híreknél is, mint az erdőjárás, a hobbik és a receptmegosztások. A gondolatok háborúja, az interneten is.

Vajon hányszor vagyunk valóban jelen úgy egy beszélgetésben, hogy érdekel is az, amit a másik mond? Meghalljuk-e azt, amit ő közvetít nekünk – vagy már rég ott tolong a fejünkben a sorban következő gondolat, mely alig várja, hogy közölje: „Én meg azt gondolom, hogy …”

És vajon ez ott van-e az imánkban is?

Vajon a saját gondolataink és hiedelmeink az életről és önmagunkról: kedvesebbek-e, dédelgetettebbek-e számunkra, mint megismerni azt, hogy mi a valóság, egy sokkal magasabb szemszögből nézve?

Azt tapasztaltam, hogy sokszor a legnagyobb falat a saját gondolataink és meggyőződéseink emelik – közénk és a világ közé, közénk és a szeretett személyek közé.

És ha alaposan megfigyeljük, a gondolatainknak tényleg se vége, se hossza. Gondolkodhatunk, amíg akarunk, de nem véletlen, hogy legtöbbször nem jelent megoldást azokra a nehézségekre, amelyekben vagyunk. Úgy tapasztaltam, hogy soha nem voltam még képes ki-gondolkodni magam a problémáimból.

„Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr!” (Ézs. 55:8-10) 

A próféta híradása szerint az egyetlen megoldás a szint-lépés lehet. Ha találkozunk ennek a felismerésével, hogy a gondolataink nem vezetnek sehova – és úgy, ahogyan azok vannak – felbízzuk Istennek. Ha bármi jó dolog, kedvező fordulat, pozitív változás történt az életemben, az mind azért volt lehetséges, mert Neki sokkal jobb, áldásosabb, ügyesebb gondolata volt rólam – mint arra én valaha képes lettem volna.

És Te mit gondolsz? 

Szabó Dóra Sarolta