Az asszony rutinműtétre feküdt be a kórházba, de egy orvosi hiba folytán mégis megérintette a halál szele, napokon keresztül küzdöttek az életéért. Úgy érezte, józan ésszel nem lehet elviselni a szenvedéseket: tehetetlen, összetört és kiszolgáltatott volt. Simon Mártával beszélgettünk.

Négy évvel ezelőtt egy hajszálon múlt az élete, pedig az egész rutinműtétnek indult.

Egy műtéti hiba miatt egyszerre kaptam hashártyagyulladást és vérmérgezést, a tüdőm összeesett, így kerültem szeptikus sokkba.  Az ismételt operációnál kétszer élesztettek újra, majd mesterséges kómában tartottak két hétig, légcsőmetszést végeztek és hosszú ideig lélegeztetőgépre kapcsoltak. Összesen negyven napot töltöttem a fertőző intenzív osztályon, újabb negyven napot a sebészeten, majd háromhetes rehabilitáció következett. Nagy mélységet éltem át.

Egy ilyen súlyos betegségben mennyit érzékelt a világból, az emberekből?

Általában az a vélekedés, hogy a kómás állapot olyan, mintha az ember aludna, semmire sem emlékszik, hiszen azért helyeznek súlyos betegeket mesterséges kómába, hogy pihenhessen a szervezet. Nekem negyvenfokos lázam volt, erős antibiotikumokat kaptam, az altató dózist adott szinten tartották, miközben a szervezetem küzdött az ellenséggel. Tehát az én szervezetem egyáltalán nem pihent: az agyam egyfolytában dolgozott, lidérces álmok gyötörtek, amiket valóságként éltem meg. Amikor az altatót csökkentették és lassan ébredeztem, akkor volt olyan, hogy egy-egy hang, mondatfoszlány vagy edénycsörömpölés elért a valóságból, de az álom és a valóság keveredett. Aztán, ahogy egyre többet voltam már ébren, úgy a valósággal is egyre inkább kezdtem szembesülni: teljes kiszolgáltatottságban fekszem, egy milliméternyit sem tudok mozdulni, hátfájás és állandó izzadás gyötör, ha oldalra fordítanak, akkor úgy fekszem órákig. Mindenhonnan csövek lógnak belőlem, monitorok figyelik a légzésemet, a szívműködésemet, a vérnyomásomat. Hang nem jött ki a torkomon a légcsőmetszés miatt. Borzasztó volt megélni azt is, hogy nem tudok kommunikálni a környezetemmel.

Úgy tudom, hogy ápolói végzettsége is van, amellett, hogy hitoktató és tanító. Ezek szerint tisztában volt az állapota súlyosságával?

Tudtam, hogy bele is halhatok. Lelkileg is padlóra kerültem, amikor elmondták, hogy mi történt velem.  Az életem egy hajszálon függött, de az Úr ezt a „szálat” erősen a kezében tartotta.

Emlékszik az első tiszta gondolatára?

Az volt az első gondolatom, hogy feladom. Nem tudtam kinyitni a szemem.  Megállapítottam, hogy nem látok, nem tudok beszélni, sem mozogni, tehát lebénultam.  Csak úgy vagyok a nagy semmiben, és úgy éreztem, hogy nincs értelme így az életemnek, hogy mindenki fényévekre van tőlem a végtelen univerzumban. Bevallom, hogy meg akartam halni. Gyerekes módon visszatartottam a lélegzetemet. – „Uram, hát van-e értelme így egyedül, a nagy semmiben „lógni”?

Hogy tudott ebben a nehéz helyzetben imádkozni?

A kómás állapotban zaklatott helyeken jártam, gyötrődtem, mintha keleti és okkult dolgokkal foglalkozó emberek között lettem volna. Nem értettem, hogy kerültem oda. Kétségbeesetten akartam elmenekülni onnan, de egyszerűen nem tudtam. És érdekes módon röviden, de tudatosan imádkoztam gondolati szinten. Kértem az Ő szabadítását, védelmét.  Az imádság a hívő ember számára függő kapcsolatot jelent az Úrral.  Ezt tapasztaltam én is meg, amikor teljesen felébredtem, hogy a „Jákob lajtorjája” ott van a betegágyam mellett. Volt, amikor csak a következő órára, félórára vagy csak öt percre kértem türelmet az Úrtól a szenvedésem elviseléséhez.  Aztán a következő órában újra hozzá fordultam egy újabb adag türelemért.

Ez lázálmokkal teli állapot lehetett.

A kómában összeadódott minden. Az ébresztésemet fokozatosan kezdték el, napokig tartott, s ezért az álom és a valóság között nem volt éles határ. De az első ige, amivel bátorított a család, és ami eljutott a tudatomig az volt, hogy „Bizonyosan megszabadítalak, és az életedet ajándékként kapod – így szól az Úr.”  Amikor a tudatom teljesen tiszta lett, akkor éheztem az Úr igéjére. Mindennap felolvasták nekem a bibliaolvasó kalauz szerinti napi igét. Az Isten nagy szeretetét és hatalmát tapasztaltam meg, ahogy ezeken az igéken keresztül személyesen bátorított. Az ő igéje volt a testi-lelki erőforrásom.

Annyira személyes volt?

Személyesen kézbe vett és formált.  Konkrét ígéreteket kaptam arra nézve, hogy Ő meg fog gyógyítani, mégis sokszor úgy tűnt, hogy az adott körülmény épp ellene szólt az igének.  Sokszor próbára volt téve a hitem: bízom-e Istenben vagy sem. De sokszor elbuktam! Aztán jött az Úr, és felemelt újból.

A Bibliában sokszor szerepel, hogy „ne félj”, úgy tudom, ez fontos kapaszkodó volt önnek.

Pontosan 365-ször, tehát az év minden napján megígéri az Úr nekünk, hogy velünk van. A hívő ember sem mentes a betegségektől, nyomorúságoktól, szenvedéstől, de Isten megígérte, hogy velünk lesz. Ez adhat reménységet. Ő alkotta a Földet, és mégis azt mondja ennek a parányi kis embernek, hogy ne félj, mert én veled vagyok.

Volt önben félelem?

Leginkább attól féltem, hogy úgy halok meg, hogy még nem vagyok készen az örök életre. Eszembe juttatott két olyan ügyet, ami nagyon nyomta a szívemet. Habár bocsánatot kértem ezekért Istentől, de ígéretet is tettem, ha meggyógyít, ezeket rendezni fogom. Sokáig nem észleltem egy parányi jobbulást sem magamon, ezért ott volt bennem a szorongás: vajon megérem-e még a következő napot. Az ígéret elhangzott, de én a körülményekre néztem. Kísértő gondolatok támadtak rám: amikor iszonyúan fájt a gyomorom, úgy gondoltam, hogy gyomorrákom van, amikor hasogatott a fejem agyhártyagyulladástól tartottam. 

Gondolkodott azon, hogy miért kapta ezt a sok szenvedést és fájdalmat? 

Hát hogyne gondolkodtam volna! Ki ne tenné fel a kérdést, hogy Uram, miért? Istennek mindennel célja van, tehát a betegségemmel is. Itt ezen a földön, csak „homályosan látunk”, ahogy mondja Pál. De igazán mindennek az okát és értelmét csak odaát fogjuk megtudni.  Mégis sok mindent le kellett faragjon, csiszoljon belőlem. A szenvedés tüze a salakot kiégeti az emberből. Már a rehabilitációra készülve foglalkoztatott az a gondolat, hogy vajon mit kell ezután tennem. És  a napi igében megjött a válasz: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert csodákat tett!” és „Új éneket adott számba, Istenünk dicséretét”.

Milyen a megváltozott Simon Márti új éneke?

Valóban megváltoztam, ahogy mondja. Tudom, hogy minden kegyelem. Ahogy Isten vezet, az a legjobb. Ez az új énekem: dicsérni Istent minden körülmény között. És az új énekem azt is jelenti, hogy hálát adok mindenért. Mivel megtapasztaltam, hogy olyan mennyei Atyánk van, aki még a hajunk szálára is – konkrétan és átvitt értelemben is –  úgy gondot visel, hogy mindennel a javunkat szolgálja. 

Mint ahogy gondoskodott a műtőasztalon is, amikor leállt a szíve?

Valóban egyike a csodáknak, hogy élek, hiszen a műtétem közben öt percre, majd hét percre megállt a szívem, és az orvosok már abba akarták hagyni az újraélesztésemet. És milyen hatalmas Mennyei Atyánk van? Ő pontosan úgy irányított mindent, hogy akkor, ott bent kellett lennie a kolleganőm férjének, aki műtős asszisztens, és a kérésére még egy kicsit folytatták a küzdelmet értem. Sorolhatnám a csodákat, a lelki kincseket, amiket a betegségem által kaptam. Ma már hálás vagyok azért, hogy megjártam a nagy mélységeket. Nem cserélnék senkivel!

Megváltozott az élete?

Sokkal nagyobb a bizalmam az Úrban, mint azelőtt, és erősödött a hitem.  Ma már bele tudom helyezni az életemet az Isten tenyerébe, bármiről legyen is szó. Vele biztonságban vagyok.

A közelmúltban úgy gondolta, hogy érdemes lejegyezni történetét, és írt egy könyvet a megpróbáltatásairól. Miért tartotta fontosnak, hogy papírra vesse mindezt?

Volt időm elgondolkodni az életem felett. A betegségemben olyan mélyen megtapasztaltam az Úr közelségét és jelenlétét, mint még soha azelőtt.  Annyi drága kincset kaptam, hogy ezt nem tarthatom meg magamnak.  Örömmel megyek el gyülekezetekbe – ahova meghívnak, és ezt itt a reklám helye, ha lehet ilyet mondani –, hogy  ezeket a kincseket másokkal is megosszam. Nem vagyok író és nem is leszek az, de reménységem és imádságom, hogyha valaki elolvassa a Sötétségében elrejtett kincsek című könyvemet, annak mélyülhet a hite, lelki látása. Az élet ugyanis nemcsak napos oldalból áll. Szinte mindenki találkozik szenvedéssel, betegséggel, próbatétellel. És a kérdés: hogyan megy át mindezeken?

És most ha visszagondol a kórházi ágyán hallott igére: „az életedet ajándékba kapod”, mit érez, tényleg ajándék az élet?

A visszakapott élet még értékesebb, hiszen elszólíthatott volna az Úr 48 évesen. Nem tudom, hogy meddig élvezhetem még ezt az ajándékot, de hálás vagyok minden percért, amit itt tölthetek.

Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás

Simon Márta A sötétségben elrejtett kincsek című könyvét Budapesten a fasori református gyülekezetben vásárolhatja meg, a vasárnapi istentiszteletet követően.