Vágyott Mikulásnak lenni?
Ahogy közeledett a december, mindig kerestük a „Mikulásokat”. Nem én jelentkeztem, mások vetették fel egyszer, hogy lehetnék én. Sok Mikulást láttam azelőtt, akiknél éreztem egyfajta hiányosságot, és úgy éreztem, megpróbálom, remélve, hogy bele tudom élni magamat a szerepbe. Drámapedagógus vagyok, végül is szívesen vállaltam. Az óvodások nagyon hálás közönség, az iskolások már egészen mások.

A természetesen fehér szakálla predesztinálta a feladatra?
Negyvenéves koromra teljesen ősz lettem, ez családi örökség. Most ötvenegy éves vagyok, már egyetlen fekete hajszálat se talál rajtam, a szakállam is teljesen fehér. Ennek ellenére az első alkalmakkor műszakállt használtam, hogy ne ismerjenek fel a gyerekek. Így is felismertek, rájöttem, hogy ez nem baj, és nem is ez a lényeg, szóval maradt a saját szakállam.

Milyen hiányosságokat látott más Mikulásoknál?
Időnként az volt az érzésem, hogy vannak, aki csak kényszerből vállalják, és próbálnak belehelyezkedni a szerepe, mégsem tudják kialakítani azt a közvetlen kapcsolatot a gyerekekkel, ami a Mikulásban jó, ha megvan. Számomra ő egy szeretetreméltó figura, aki tud beszélgetni a gyerekekkel és meseszerű légkört tud maga köré teremteni.

Ez Önnek sikerült?
Nyilván jobb lenne, ha nem én mondanám magamról, de úgy éreztem, hogy sikerült megformálnom a „szeretetre méltó Mikulást”. Éveken át kértek erre. Ráadásul a végén én mondtam, hogy abbahagyom, amit aztán sajnáltak a körülöttem lévők. A gyerekek nem féltek tőlem, oda mertek jönni énekelni, beszélgetni, tele van a fiókom a Mikulásnak készített rajzaikkal. Mindig úgy jöttem el, hogy több ajándékot kaptam, mint amennyit adtam.

Tényleg őrzi a rajzokat?
Hát persze, eszembe se jutott, hogy megváljak tőlük, ezeket nem szabad kidobni!

… vagyis egy kicsit még mindig Mikulás, civil ruhában.
Nyáron nem szeretem a szakállam, ezért az lett a gyakorlatom, hogy a tanévnyitó után szeptemberben kezdtem el növeszteni, mert kitapasztaltam, hogy így körülbelül december elejére akkora lesz, amekkora már egy Mikulásnak megfelelő méretű szakáll. A gyerekek pedig – talán épp a növekvő szakáll miatt – meg-meg jegyezték, hogy „tudjuk ám, hogy te voltál a Mikulás.” Erre mindig elmondtam, hogy nem csak voltam, hanem én vagyok a Mikulás: és itt vagyok egész évben veletek, és figyellek benneteket. Na, ekkor mindig megdöbbentek, elgondolkodtak, hogy akkor hogy is van ez. Lehet, hogy tényleg ő a Mikulás?

A figyellek benneteket elsőre hathatna ijesztő-fenyegető-szigorú mondatnak, de abból, ahogy eddig beszélt a „Mikulás-önképéről” – nem gondolom, hogy ilyen hangsúllyal mondta. Jól gondolom, hogy Ön nem volt szigorú Mikulás?
Alapvetően sem vagyok egy szigorú ember, de persze igazgató vagyok. Van, hogy muszáj szigorúnak lenni, a szigor mégsem az első számú eszközöm. Leginkább játszani szeretek a gyerekekkel! Tanítani is játékosan szeretek. Mikulásként természetes volt, hogy nem vagyok megközelíthetetlen, de én igazgatóként se vagyok az. A kisebb gyerekek – főleg akik óvodás koruk óta ismernek – megölelnek, ha találkozunk, én pedig szívesen beállok közéjük táncolni, játszani.

Virgácsot adott?
Eszembe sem jutott. Az én gyerekkoromban elő se fordulhatott, hogy egy gyerek ne kapjon… még a saját gyerekeimnél is elő-előfordult virgács, de ma már ez nem szokás. A pozitív megerősítés, a jutalmazás a fontos, nem a büntetés.

Apropó, a gyermekei: volt, hogy a saját gyermekei előtt állt meg Mikulásként?
Nem, de keresztgyermekem osztályában voltam Mikulás. Amikor legközelebb náluk jártam, odajött hozzám, hogy „tudom ám, hogy te voltál a Mikulás.” Hozzátette, hogy a többiek is rájöttek ám! De úgy érzem, ez nem okozott benne törést.
Minél nagyobbak a gyerekek, annál inkább az a kaland nekik, ha rájönnek, ki a Mikulás.

Ha már keresztszülői minősége is felmerült: mit gondol, a Mikulást a kisebb gyerekek azonosítják-e Istennel, vagy valamiféle „felsőbb lénnyel” – aki mindent lát, aki dicsér, aki jutalmaz? Összemosódik-e a gyerekekben Isten és a Mikulás képe?
Sosem tapasztaltam ilyet. Az lehet, hogy „csodálatos lénynek” tartják, de ez csak azt jelenti, hogy külön tudják választani Istentől. Hittant is tanítok, így azt is el tudom mondani, hogy ez hittanórán sem merült fel sohasem a beszélgetésekben. A Mikulás képét egyébként nagyon erősen, mélyen formálják a gyerekekben a filmek és a mesék.

Milyen értelemben?
Sok olyan film van, ami megkavarja őket, gondoljon bele, az amerikai történetekben karácsonykor jön a Mikulás. De mi erre itt az iskolában is nagyon figyelünk, tisztázzuk, hogy a Mikulás nálunk december 6-án jön, a karácsony pedig teljesen másról – Jézus születéséről – szól. Egyébként olvasásórákon is feljön a Mikulás története, és ott szó van arról is, hogy ki volt Miklós püspök, honnan ered ez az ünnep. A katolikus hittanórákon erre még nagyobb hangsúly kerül. Időnként református hittanórán is előkerül a téma.

És mit mondott Miklós püspökről hittanórán?
Hogy püspök volt, a mai Törökország területén élt és segítette a gyerekeket. El szoktam mondani, hogy eredetileg nem piros volt a ruhája, hanem püspöklila. Beszélgetünk arról is, hogy a reformátusoknál nincsenek szentek, és arról is, hogy ez a katolikusoknak mit jelent.

Fontos tudatosítani a gyerekekben, hogy a Mikulásnak van keresztyén gyökere?
A gyerekekben ma egyértelműen a pirospozsgás, piros ruhás jóságos mikuláskép él, ennek ellenére szerintem fontos, hogy elmondjuk, mi a gyökere: Miklós püspök keresztyén szeretetből ajándékozott. Jó, ha tudják, hogy ebből alakult ki a ma ismert Mikulás hagyománya.

Mondta korábban, hogy az ovisok a legjobb közönség. Miért?
Mert ők nagyon várják a Mikulást. Persze a Mikulást néha használják „fegyelmezési eszközként”, emiatt azért van kisebb-nagyobb félelem a gyerekekben, amikor megérkezem. Ezt pedig fel kell oldani játékosan. Volt egy pásztorbot az iskolában, mint kellék. Azt magamhoz vettem évről évre, az lett a mikulásbotom. A gyerekeknek elmesélem, hogy ez egy különleges bot, mert én ezzel utazom egyik helyről a másikra. Csak rá kell gondolom, hogy hova megyek és egy pillanat alatt ott leszek. A legbátrabb gyereket kihívom, próbálok olyat, aki játékos is, és akkor megfogja a mikulásbotot a gyermek, és akkor mindig mondom, hogy nagyon figyelj, és egy ideig én is fogom vele együtt, 'hogy el ne tűnjön'. Benne vannak a varázslatban, izgulnak. És amikor elengedem, akkor mindig mondom játékból, hogy 'Neeem gondolunk anyára, apára!', hát kire fog gondolni, egyértelműen anyára, apára...
Ekkor következik az, hogy 'húha, már mindjárt eltűnsz', és akkor én gyorsan 'megmentem', hogy el ne tűnjön a gyermek. Ez a játék nagyon szokott nekik tetszeni.

És a nagyobbak, az iskolások?
A nagyobbaknál, már iskolások között, különleges szaloncukrot használok. Mindig azt mondtam, hogy olyan ízű a szaloncukor, mint amilyen gyerekek voltak az elmúlt évben a diákok. Ha jó voltál, nagyon édes, finom lesz, hogyha nem, akkor szörnyű ízű lesz. Hát ez nagyon szokott nekik tetszeni. Akad, aki félve bontja ki, meg olyan is, aki elteszi, mert nem meri kibontani.

Ön azért jellemzően ismerte a gyerekeket: olyan teszi zsebre, akié vélhetőleg nem a legjobb ízű lett volna?
Igen, vannak gyerekek, akik tisztában vannak a hibáikkal és veszik a lapot, meg persze vannak a rakoncátlan típusból valók, akik azonnal beleharapnak, a várható rossz íz ellenére is.

Mi a legrosszabb emléke Mikulásként? Volt, hogy meghúzták a szakállát vagy beszóltak?
Nem, kellemetlenség sosem ért. Most, hogy kérdezi, az ugrik be, hogy egy gyermek elsírta magát egy óvodai csoportban, ahogy meglátott, de őt is sikerült megvigasztalnom. Óvodában, főleg kiscsoportban és középsőben nagyon meg vannak szeppenve. Általános iskola elején is előfordul még, de egyre kevésbé jellemző. Az ilyen feszültséget mindig sikerült feloldani. A síró gyermeket is az ölembe ültettem, aztán a meseszerű közegben megnyugodott.

Mi a legmeghatóbb, legszebb pillanat, amire szívesen emlékszik vissza?
Az ölelések, ahogy odabújnak a gyerekek, amikor átadják a nekem készített ajándékot, ez megmarad.

Miért hagyta abba tavaly?
A szakáll mellett a testalkatommal is kezdtem a Mikulásra hasonlítani, már 105 kiló voltam. De aztán életmódot váltottam, újra sportolni kezdtem és lefogytam. Mégsem a külső változás volt a fő ok: úgy éreztem, hogy már nem tudok hozzátenni, amit lehetett, kihoztam ebből, és már csak utánoznám magamat. Nem volt benne kihívás számomra. Úgy gondoltam, nem baj, ha jön valaki más, aki kicsit máshogy csinálja. Két éve a szakállamat se növesztem meg.

És nem hiányzik?
Hát, télen jól melegítette az arcomat…

… a Mikulásságra gondoltam. Nem hiányzik ez a fajta átváltozás december 6. környékén?
Őszintén, nem hiányzik.

Azt el tudja még képzelni, hogy mondjuk tíz év múlva újra Mikulás lesz valahol?
Még azt is el tudom képzelni, hogy jövőre.

Hegedűs Márk

Képek: Fehér Dániel