Nem a téli erdőben sétálva, nem is olvasással vagy filmnézéssel, hanem megfeszített testi és főleg lelki erőt kifejtve – lomtalanítással. Gyermekkoromtól fogva tíz körömmel ragaszkodom ugyanis a tárgyakhoz, karácsonyra készülve például már-már mitikus jelentőséget tulajdonítottam annak, melyik trikómat csomagolom be a hazaútra, vagy hogy megtalálom-e a kedvenc fenyőfamintás terítőmet. Az elmúlt napokban, mielőtt még átgondolhattam volna, mivel telt ez az évem, azzal voltam kénytelen számot vetni, mivel telt az eddigi életem. Kézbe vettem, majd alapos mérlegelés tárgyává tettem az alsós koromtól fogva mind a mai napig megőrzött összes tárgyi emlékemet. Egy egész szoba volt tele a gyerekkori rajzokkal, festőkészlettel, utazások emlékeivel, horgászfelszereléssel, különféle játékokkal, sőt, még gyermekruhákkal is, igaz, azok már nem tőlem származtak. Szerelmes versek, egyetemi beadandók, érettségire felkészítő dolgozatok, missziós projektek, régi fényképek, képeslapok és kinyomtatott érdekességek végeláthatatlan sora várta, hogy szemrevételezzem, majd döntsek sorsa felől: mehet vagy maradhat.

És persze még nagyon sok minden, amit felsorolni is lehetetlen, éppúgy, mint szelektálni. Szégyellem bevallani, de időnként mintha tőrt szúrtak volna a mellkasomba, olyan érzés volt kidobni egy-egy tíz-húsz-huszonöt éve őrzött tárgyat. Bevallom, jó néhányat nem is sikerült. Pedig a nagyobb és könnyebb darabokkal kezdtem: a korábban már kiszanált bútordarabokkal, amelyeket a kis babaszoba részévé tettem. Aztán következtek azok a tárgyak, amelyekről igen nehéz volt dönteni, de azért mégsem lehetetlen. Ilyenkor néha megálltam, és azt mondtam magamnak: ha ezeket itt hagyod, akkor tulajdonképpen nem is lomtalanítasz, csak egyik helyről pakolod őket a másikra. (Ahogy az korábban többször is megtörtént.) Vagy azt: nem élhetsz együtt az egész életed összes tárgyi emlékével! Még egy ugyanekkora szoba sem lenne elég hozzá, hogy az ezután következőket elraktározd! Biztonsági játékosként azért fel voltam készülve erre a helyzetre is: azokat a tárgyakat, amelyeknél inkább az volt a fontos, amire emlékeztettek, a textúra viszont igencsak megkopott, lefényképeztem, és egy digitális tárolóhelyre mentettem az utókor, vagyis elsősorban saját magam számára. (Most komolyan, meg fogom én ezeket a mappákat nézegetni évtizedek múltán?! – Meg.) Végül pedig jó néhány rajzot, képeslapot, egyetemi jegyzetet és még sorolhatnám, megőriztem. Ezeket megfogni, fellapozni, eredetiben újraolvasni is nagyon jó érzés. És a szeméthalmok, azaz a kacatok, szóval a kincsek száma így is vagy harmadára csökkent. (Egyes becslések szerint csupán felére.)

Hogy miért is vágtam bele valamibe, ami ennyire nehezemre esett? Annak már köze van az idei évemhez, igaz, az előzmények jó része sem volt tudatos. Pedig ekkora vállalást az ember tudatos tervezéssel is nehezen hajt végre. Vagy talán épp ez a lényeg: valami megérett bennem, körülöttem a változásra – még számomra is.

Kezdődött azzal, hogy májustól fogva új életmódot kezdtem kialakítani: sokkal egészségesebben eszem és rendszeresen mozgok. Aztán folytatódott azzal, hogy ősszel kifestettük a házat, pontosabban a festő festette ki, mi pedig szelektáltunk, pakoltunk, takarítottunk rendületlenül három hétvégén át. Már ez is számos döntést igényelt, amelyet korábban elodáztam, most viszont a megújulás lendületével valahogy mindentől könnyebb volt megválni. Aztán elkezdtem felkészülni arra, hogy az irodánk új helyiségbe költözik: az elmúlt évek valamennyi papírját, felhalmozott hasznos és haszontalan tárgyi emlékét kezembe kellett vennem, hogy döntsek a sorsa felől, és ennek még nincs is vége, január első hetében folytatom. (Hogy mennyire fejlődőképes vagyok: örömmel konstatáltam, hogy az új irodában kevesebb hely lesz, pontosabban, éppen elegendő, így nem lesz lehetőségem sokáig tárolni olyan jegyzeteket, amelyektől azonnal megválhatok.)

Mire eljutottam a gyermekkori házba, hogy a lomokat, vagyis a kincseimet szelektáljam, addigra valamit már világosan láttam: az elmúlt években, amióta online újságíróként dolgozom, papírhalmaimat drasztikusan megnövelte jó pár, nyersanyag-állapotában kinyomtatott cikk, amelyekhez azért ragaszkodtam annyira, mert így kézzel foghatóvá vált a munkám. Máskülönben hogyan is érezném a súlyát?

Aztán itthon még valamit megértettem. Megőriztem a kedvenc gyermekkori filctollkészletemet is (valami csoda folytán még ma is elég jól fognak a filcek, pedig rengeteget színeztem velük – igaz, nem emiatt őrzöm őket negyed évszázada), és amikor az egyikről leemeltem a kupakot, előtolult az az illat, ami visszaröpített hatéves koromba, ahogy vasárnap hajnalban, a szüleim ágya mellett hasalva, virradatkor, amikor alig tudtam még megkülönböztetni a narancssárgát a rózsaszíntől, színezni kezdtem a kedvenc, kis hableányos színezőm rajzait. Az illatok, amelyekhez semmi sem fogható, megőriznek valamit az elillanó időből.

Ahogy a régi falióra is, amit már nagyon sokszor ki kellett volna dobnom, vagy a használhatatlan zsebrádió, amit horgászáshoz vittünk magunkkal, meg a régi képkeretek, amelyek őrzik a nővéreim csecsemőkorában készült családi fényképeket. Mindezek a szüleim fiatalságából valók, az ő igazi önmagukról alkotott emlékeim felelevenítői. Akkor voltak erejük teljében, és házasságuk, családi fészkük, világlátásuk, közérzetük, szeretetük és vágyaik mind ott hagyták ujjlenyomatukat ezen a porlepte hagyatékon. És mint egy kisgyermek, én is egy ujjal törlöm le a port, mert valójában nem megtisztítani akarom az életem a múlttól, hanem ujjhegyre akarom szedni mindazt, amire emlékeznem kell. A szüleim fiatalsága elmúlt, édesapám is régen meghalt, nekem viszont szükségem van ezekre a mementókra, mert legjobb tudásom szerint – és ezt a tudást az orromban, a szememben, az ízlelőbimbóimban és a fülemben hordom – akkor valami sokkal teljesebb volt. Nem a szocializmus miatt, nem amiatt, mert gyerek voltam, ezt szentül hiszem. Hanem mert ők tudtak valamit, amit az én nemzedékem már csak sejt (legalábbis a hozzám hasonló, szentimentális típusok), de megteremteni vagy csak utánozni is alig, ha egyáltalán szándékában áll. Valamit az időről.

Pihenésképp azért olvasgattam az elmúlt napokban, méghozzá Fa Nándor önéletrajzi könyvét, ami olyan a lelkemnek, akár egy falat kenyér. Nem a vitorlásszakma, hanem a szakma iránti bűvölet; nem a hosszú, saját bevallása szerint is olykor elviselhetetlen korlátok közé szorított és unalmas hajóutak, hanem az önkéntes vállalás, a kitartás és az önfegyelem varázsolt el. A legkedvesebb részletek pedig azok számomra, amelyek a szerzőé is lehetnek, hiszen nem átallja hosszan fejtegetni, milyen volt a családja, a gyermekkora, hogyan faragott embert belőle a sportkör, ahová felnőtté válása időszakában tartozott, milyen hatást tettek rá a szülei és a testvérei. Még a szüleim korú Fa Nándor is igazgyöngyökként szedegeti össze annak a letűnt világnak a darabkáit, amelytől nem tud elszakadni, és amelyet érezhetően szeretne valamelyest átmenteni. Emlékeit, benyomásait olyan otthonosan tárja elénk, mintha csak a hosszú, forró nyarakon elkészült házi befőtteket rendezgetné el egy ismerős kamra polcán.

De mi az, ami úgy tűnik, nemzedékről nemzedékre kikopik, elfogy a világunkból, körülünk? (Ezen a ponton figyelmeztetnem kell magam arra, hogy ne veszítsem szem elől: a konfliktusok bezzeg nagyon sok nemzedéken át tudnak öröklődni. Már ez is fel kell, hogy nyissa a szemem arra, hogy bizonyára a jó dolgokból is sok minden megmarad, átöröklődik.) A kérdésemre választ csak a magam számára adhatok. Azt hiszem, amikor az eltűnt idő nyomában kutatok a régi holmi közt, akkor tényleg az eltűnt időt keresem. Nemcsak az emlékeket, hanem azt az időélményt, ami emberszabásúbb volt, mint a jelenlegi legtöbbször. Persze, ebben közrejátszik a gyerekkor tagolatlan időélménye, de tény: a világ nemcsak azért gyorsult fel, mert felnőttem. És nem csak az idő, de a tárgyak is emberszabásúbbak voltak csak néhány évvel ezelőtt is, hiszen nemcsak a szemünk, az ujjlenyomatunk vagy a memóriánk kellett a működtetésükhöz, hanem meg kellett őket fogni, volt illatuk, súlyuk, izomerőt igényelt a megmozgatásuk. A tárgyak akkor még az egész emberrel számoltak, mégsem gondolom, hogy ők fogták volna igába elődeinket – a mai okos világ annál inkább fogva tart minket. A szüleim viszonya is más ezekhez a tárgyakhoz, mint a kortársaimé vagy az enyém mai megfelelőikhez: emlékszem, hogy ők mindenhez óvatosan nyúltak, mindenre vigyáztak és megjavították, amit kellett.

De hadd legyek csak önkritikus: ha az ember és az idő, vagy az ember és a tárgyak viszonya az, amit visszasírok, máris el kell, hogy képzeljem sok nemzedékkel ezelőtt élt őseimet használati tárgyaikkal vagy az időhöz való viszonyukkal – beleértve az alacsonyabb életszínvonalat, a rövidebb átlagéletkort és a magas csecsemőhalandóságot is. Nem, azt hiszem, nem ez az, amit visszavágyok. Már csak azért sem, mivel nem ismertem őket. Talán inkább az az átmenet visel meg, ami a szemem előtt zajlik, és ami nem először történik az emberiség történetében, sőt, valójában mindig ez történik, nemzedékről nemzedékre: látni megöregedni, akiket szeretek; látni, hogy az egyre nagyobb kényelem nem paradicsomi állapotokat eredményez, hanem éppen hogy kiűzi az életünkből a fokozatosságot, a küzdelmet, a megbecsülést, az elvégzett munka örömét. Szóval, a test és a lélek elválaszthatatlanok. Éppen erről szól majd minden üzenete az árva vagy mélyszegénységben élő gyermekeket felkaroló Böjte Csaba ferences szerzetesnek, és alighanem neki van a legtöbb követője a társadalmat reprezentáló Facebook közösségi oldalon. Úgy tűnik, ez az üzenet is úgy kell, mint egy falat kenyér – azoknak, akik egyébként az én okfejtésemet soha nem olvasnák el. (Böjte Csabának a Parókia portálon megjelent előadása minden idők legnagyobb érdeklődésre számot tartó anyaga volt honlapunk történetében.)

Átmeneti korban élünk, azt hiszem. Már most is vannak, akik számára nevetségesek a sirámaim, az utókor pedig vagy nem fogja érteni, mi baja volt valaha egy embernek, akinek annyija sem volt, mint nekik, vagy irigyelni fog azért, amim még mindig van hozzájuk képest. Mindenesetre tény, hogy nagyobb a különbség a mostani gyerekek és szüleik gyerekkora, mint az én és a nagyszüleim gyerekkora között.

Szóval, nehezen fogadom el a változást, és még mindig csak körüljárom, mert bár vágyom és szeretem a megújulást, szorongok kissé saját felelősségem tudatában, mert valahogy tovább kell menni, de inkább: lépni itt, az újesztendő küszöbén. Mert menni nem lehet, csak lépegetve, és esztendő sincsen egyszerre, csak napok. (Békeidőben, legalábbis.) Az vigasztal, hogy a változás, amit nem éljenzek önmagáért való módon, mégiscsak megérett, és, persze, gyönyörködtet. Ahogy a leadott kilók vagy a rendszerezett, tiszta szobák.

Egy biztos: az idő kerekét visszafordítani nem lehet, és siettetni sem. De mi az a tudás, ami ott ketyeg minden pillanatban? Amit évente egyszer, amikor visszaszámolunk éjfél előtt, szeretnénk kimerevíteni, én legalábbis, mert valahogy mindig olyan sajgás fog el, mintha a saját tehetetlenségünket számlálnánk színlelt örömmel. Mint akik mit sem tehetnek mást, csak annyit, hogy nevet adnak a múló pillanatnak.

Azt hiszem, mégsem az idővel kellene versenyt futnom, hiszen ami sokkal inkább elkerülhetetlen, az a harc a korszellemmel és a saját szívemmel. Az új ember, akivé a Lélek újjászült, az örök életben részesül majd, ha eljön az ideje. De ez az örök élet egyben időn kívüli, vagyis tőlem függetlenül van (írnám, hogy most is, ha nem lenne önellentmondás). Ahogy fáradtan ülök a szőnyegen, még mindig jó néhány kupac átválogatnivalóval, az jár a fejemben, hogy talán nem a pillanatokat kell megragadni, hanem az örök életben kell járni, ami súlyt ad minden pillanatnak – ahogy arról egy gyűrött papírlap is tanúskodik a lomok között. Egy hétköznapokba vesző missziós szolgálat emléke, amiről szinte suttog az örökkévalóság. Ha az örök élet üt át a papíron, a szavakon, a hallgatáson, a mozdulaton, a szívességen és a kötelességen, akkor egyetlen percért sem lesz kár – még akkor sem, ha lepergett, mert érzem, hogy a homokszemeknek súlya volt, jelentősége. Az emberéletek súlya két dologban mérhető: abban, hogy valakinek fontos a létezésünk, és abban, hogy milyen nyomot hagyunk a világban. Egy ember egyetlen napja az enyém, az, ami ma van. Nekem pedig helyem van az emberek között, és számít az, amit teszek, és az is, amit nem. Alakíthatom a jelent, így a jövőt is – emberszabásúra.

Lomtalanítás – ha úgy tetszik, kincstelenítés – közben megtanultam, hogy a jelent meghatározza a múlt, de én nemcsak a múltam vagyok: ha semmi tárgyi emlékem nem maradna, akkor is bennem van minden ahhoz, hogy kinccsé váljak mások számára. Az örök élet ugyanis nem a küzdelemről, hanem a kapcsolatról szól, Isten és köztem, de Isten és az embertársaim között is, akiket Isten tiszteletén keresztül tanulhatok meg tisztelni. Hogy mit jelent az örök életben járni? Mindenekelőtt valami olyasmit, ami a kezdettel van összefüggésben. Azzal, hogyan kezdem a napot, mivel töltekezem, mielőtt bármibe belefogok, tisztázom-e, mit miért csinálok, vagy csak kapkodok egyre-másra. Ahogy arra a régi falióra tanít, amit hetente fel kell húzni – és bár ilyen hamar lemerül, ez az egyetlen óra a házban, amely harminc éve itt van, és még mindig működik.

Jakus Ágnes

Képek: ptfa.hu